Ötödik rész

Hevesen dobogó szívvel ültem…jobban mondva dobtam le magam a földre a tartályok mellé, és leszereltem a sajátomat, hogy teletöltsem. Szakadozottan kifújtam a levegőt miközben remegő kezekkel próbáltam megtartani a tárgyakat, de két kedves kéz kisegített. Hálásan néztem fel a megmentőmre, Arminra. Nem mindig bántam jól a stresszel, ez most is meglátszott rajtam, gondolom ezért sétált hozzám a fiú észrevétlenül.

- Köszönöm…

- Én köszönöm. Megmentettél minket.

- Ne túlozz, a te terved mentett meg minket, ha nem lennél ilyen jó stratégista akkor már rég halottak lennénk. Hallottam Connietól, hogy te segítetted ki őket mikor rátaláltatok arra az Abnormális titánra, szóval az érdem csak a tiéd.

- Ne mondj ilyeneket. – nevette el magát egyre vörösödő arccal.

- Ez csak az igazság. Látod…én előre láttam, hogy el jön az az idő mikor hasznos leszel az emberiségnek.

- Gloria…

- EZT meg sem hallottam. – feleltem kifejezéstelen tekintettel, mire Armi átölelte a derekam és belezokogott a vállamba. – GYÁÁ! Armin! Fejezd be, ez nem a megfelelő pillanat a sírásra!

- Ennél megfelelőbb pillanat úgy sem lesz. – váratlanul Mikasa ült le mellénk, és tisztította a fegyvereit.

- Uh… - motyogtam miközben hagytam, hogy a fiú kisírja magát rajtam – Lehet igazad van.

- Ria. – unott tekintettel néztem Mikasara – Még sose mondtam, de…örülök, hogy megismerhettelek. Komolyan.

- Mikasa… - suttogtam most már én is meghatódottan és elkezdtem sírni Armin hátán. Mikasa sóhajtott majd megsimogatta mindkettőnk fejét, ebben a megnyilvánulásban körülbelül benne volt az egész évi szeretete. Egy idő után abbahagytuk a bömbölést, és letöröltük könnyeinket, hiszen valahogy át kell másszunk a falakon is.

A legtöbben előre mentek, de páran hátul maradtunk az egyik tetőn, onnan néztük ahogy az eddigi Abnormális titánt épp megeszik a társai. Sose láttam még ilyet, ezért kíváncsian összeszűkítettem a szemeimet memorálva minden egyes mozdulatát ennek az eseménynek. Kirázott a hideg e láttán, még arra se maradt ideje, hogy regenerálódjon, mint ahogy szoktak. Szokatlan esemény az egyszer biztos, egyben rettentően ijesztő is, mindig is ahhoz kellett hozzászoknunk ahogy az embereket fogyasztják el, viszont valamiért rosszabb volt nézni miként eszik meg saját társukat.

- Meg kell mentenünk. – kommentálta Mikasa. – Muszáj. Még nagy segítségünkre lehet.

- Egyetértek, el kell távolítanunk róla a többit. – értett vele egyet Reiner.

- Pontosan, még a végén a szövetségesünk is lehet.

- Annie! Hallod magad? Szövetséges egy titán?! – kérdezte kétsgébeesetten Jean.

- Jobb lenne mint bármelyik ágyú, nem gondolod?

- Nézzétek! – Armin újjal mutatott a következő változásra. A titánunk akiről vitatkoztunk kiszabadult a többiektől és nekiiramodott egy kiszemelt áldozatának belevésve a fogait a nyakának hátsó részébe.

- Ezt a vadállatot akarjátok megmenteni?! Nem vagytok normálisak, egy titán egy titán marad, sose lehet belőle szövets…mi van már megint? – Jean idegesen nézett ránk, mivel mi továbbra is mozdulatlanul bámultuk ahogy a titán lassan leesik a földre élettelenül – Úgy tűnik kifogyott a gázból.

- Az…mi? – jobb kérdés nem hagyta el a számat. Szemem elé emeltem a tenyeremet, hogy eltakarjam a naptól így jobban láthattam ahogy egy fiúnak a teste kiemelkedik a titánnak a hátából. Magam sem értettem mégis mi a fene történik, de mielőtt még több kérdést feltehettem volna Mikasa fogta magát, és leugrott a háztetőről a titánnak az elégetett testéhez. Magához ölelte a fiúnak a tetemét, ezzel még kíváncsibbá tett mégis ki a fene lehet az. A többiekkel leugrottunk mi is hozzá, de mikor közelebb léptem a földbe gyökerezett a lábam…nem. Ez lehetetlen. Mégis mit keresne egy titán testében…Eren.

Felvittük egy biztonságos területre, és mindannyian köré gyűltünk, úgy figyeltük ahogy Mikasa zokog a nyakánál, miközben szorosan fogja a testét. Megráztam a fejem és lezuhantam a földre, továbbra is Eren becsukott szemét nézve. Él…ezt nem…hiszem el. Ma már sokadjára kezdtem el zokogni, de oly annyira, hogy azt hittem az összes víz nem lenne elég, hogy pótolja. Ütöttem az öklömmel a földet rendületlenül, egészen addig míg valaki meg nem ragadta. Bertolt erősen szorítottam a kezemet, majd elengedte mikor úgy látta, hogy biztonságos mert nem vágom tönkre tovább. Tekintete azt sugalta ő sem tudja mi folyik itt, viszont nem segítek senkinek sem ha idegrohamot kapok mindenki előtt. Beleharaptam alsó ajkamba, és újabb darabokat téptem le az ingemből amikkel bekötöztem nem rég szerzett sérüléseimet. Óvatosan Eren mellé csúsztam, és megfogtam a vállát. Ez tényleg ő. Még több könnycsepp hullott le a földre miközben Jean meglepetten fordult hátra az összes égett titánhoz.

- Akkor ezt mind…Eren művelte.

- Nagyon…úgy néz ki. – szipogtam miközben felálltam most már újult erővel.

Jeannal, Reinerrel, Bertoltal és Annieval egymás mellett álltunk hátratett kezekkel miközben a hadnagy kiakarta szedni belőlünk mi is történt pontosan a feladatunk során, főképp Erenre volt kíváncsi, de erről semmilyen új információval nem tudtunk szolgálni, hiszen ugyanannyi mindenről tudtunk amennyiről ő. Távcsövön nézték, hogy mi történik velünk, ezért mindent láttak az esetből. A hadnagy kezdett ideges lenni, öklével rácsapott az asztalra amitől az megremegett. Mi továbbra is kifejezéstelen tekintettel néztünk a szemébe, belül viszont rengeteg kérdésre akartam választ, a gond csak az, hogy a többségére a hadnagy is ugyanannyira kíváncsi volt.

- A fenébe is, kadétok! Ne kelljen még egyszer elismételnem amit kérdeztem, mert akkor cella lesz a vége!

- Uram, több információval mi sem tudunk szolgálni. – szólalt meg mellettem Annie.

- Ne hazudjon kadét! Ott voltak, látták mi történt! Mit jelentsen ez?! Az a fiú egy titán vagy egy ember?!

- Uram, ön is pont ugyanúgy látta, mint mi! – hirtelen jött bátorságból jobban megemeltem a hangom, mint kellett volna.

- Igen hölgyecske?! Mi a neve? – fordult a mellett álló őrmesterhez.

- Igenis! Gloria Riggs, 104-ik tréning csoportból, a harmadikként végzett, uram. – a végére lehalkult a hangja a férfinak, és megszeppenve nézett rám, majd a felettébb valójára.

- Riggs, hm? Ha harmadikként végzett akkor nem engedhetjük, hogy cellában végezze.

- Uram…ők mind…szinte tökéletes átlaggal fejezték be a tanoncok táborát…

- Fene, hogy enné…Rendben! Mindannyian el vannak bocsátva, csak egy dolgot jegyezzenek meg. Amit ott láttak bizalmas, nehogy tovább merészeljék mondani bárkinek is, és most húzzanak innen míg meg nem gondolom magam!

- HAI ( IGENIS) ! – a szívünkhöz ütöttük a jobb kezünket majd kimasíroztunk az irodájából. Szótlanul sétáltunk lefelé a lépcsőkön, mikor leértünk elkezdtük keresni a megmaradt csapattársainkat egészen addig míg ki nem robbantam.

- MI A FRANC VOLT AZ?!?!?! – Reiner ijedten a számra rakta a tenyerét, és tovább ráncigált a többiekhez.

- Ennyit arról, hogy kussba maradunk mi, Ria? – kérdezte Jean ijesztő tekintettel.

- Hmsjgfmndb amnadsbfrg.

- Engedd el. – parancsolt rá kifejezéstelen tekintettel Annie Reinerre, aki rögtön elengedte a a kezét, de attól függetlenül gyanakvóan nézett végig rajtam.

- Sajnálom. – fújtam ki a levegőt – Kicsit felrobbantam.

- Kicsit? – ismételte Bertolt megrázva a fejét.

- Már bocsánatot kértem…a lényeg, hogy mi a franc…ezek nem tudják, hogy úgy is ki fog derülni?

- Nem azt jelenti, hogy most rögtön kell megtudnia mindenkinek.

- Az se biztos, hogy megéljük azt, hogy kiderüljön.

- Woah, Kirstein ezzel a nagy pozitív auráddal teljesen megvakítasz.

- Gloria, ne ideg… - amint meghallottam teljes nevemet rögtön megragadtam a nyakánál a gallérját, és leemeltem a szintemre.

- Hogy mi?

- Na, na, elég legyen. – Bertolt szétválasztott minket még mielőtt elfajultak volna a dolgok.

- Heeeey, skacok! – mindannyian oldalra fordultunk, Connie rohant hozzánk és beszámolt, miként találkozott Ymirrel meg Christaval, ezért minket is oda hívott.

     Csendben hallgattuk ahogy beszélgetnek, kiderült ők nem rég érkeztek meg, mivel náluk is kifogyott a tartály. Társaink úgy beszélgettek, mintha semmi se történt volna, persze nekik nincs honnan tudniuk, hogy mi történt velünk, meg Erennel. Végig ezen agyaltam egészen addig míg bele nem remegett a föld egy hatalmas ágyú dörrenés kíséretében. Gyorsan felálltam a helyemről, és felugrottam az egyik háztetőre, míg a többiek lesokkoltan álltak a földön, szemüket az ég felé emelték ahonnan a füst egyre jobban szétterjeszkedett. Még fentről is hallottam a kétségbeesett kiáltásaikat, "Ez egy titán?" "Biztos leejtettek valamit…" "Miért csak egy ágyú dörrenés?" "Bejutott még egy titán?" "De hiszen ez a legerősebb része a falnak." Idegesen néztem hátra rájuk, majd vissza a füst irányába hátha jobban látom mi okozta ezt a nagy kavarodást. Elkezdtem rohanni a forráshoz, és meglepetten vettem észre, hogy nem én vagyok az egyetlen. Velem együtt Annie, Jean, Reiner és Bertolt is ugyanúgy rohantak, majd egyszerre megálltunk az egyik háztetőn ami a legközelebb volt a füsthöz. Ijesztő látvány tárult a szemünk elé. Egy fél titán test emelkedett ki a szürkeségből, csont és hús, semmi más. A füst meg a hő szinte mindent eltakart, ezért nem tudtuk annyira jól kivenni mi lehet lent, viszont egy dologban biztos voltam, Eren kellett ezt csinálja, ő az egyetlen aki ilyenre képes.

- A százados megőrült. – kommentáltam halkan. – Nem tudja mit kezdjen ezzel a helyzettel és a többiek sem. Teljesen elvakította őket a félelem, pedig…ha normálisan átlátnák a helyzetet, akkor leesne nekik, hogy Eren nem ellenség, hanem szövetséges, barát.

- Barátodnak nevezed ezek után is? Ria, te idiótább vagy, mint én.

- Nem érdek…figyeld. – böktem a fejemmel a füst felé.

Armin kirohant a füstből felemelve két kezét. Automatikusan a fegyvereimhez emeltem én is készen állva a támadásra, ha arról van szó megölöm a századost, és mindenki aki ott van, nem végezhetik ki a barátaimat, úgy, hogy elfelejtettek gondolkozni, mert annyira félnek. A százados végighallgatta Armin szövegét, ami effektív ugyanaz amire én is gondoltam, csak sokkalta logikusabb összefoglalásban. A terve abból állt, hogy használhatjuk Erent a kő elmozdításához ami mindig ott van a Mária Falnál, és bezárhatjuk vele a lyukat, így nem jöhet több titán be a területünkbe. Mindhiába, a százados nem tudott logikusan gondolkodni , és már emelte a kezét, hogy lelője őket, ezzel egy időben én is készültem az ugrásra, mikor megragadta a kezét Pixis parancsnok. Gondolkodás nélkül leugrottam a háztetőről, meg sem hallottam a többiek kiáltását utánam, én is a felettébb valókhoz mentem, és amint odaérekztem elengedtem a fegyvereimet a szívemhez emelve a kezemet.

- URAM! Ne haragudjon, hogy közbeavatkozom, de én is ott voltam mikor ez az esett lezajlott, és szerintem megéri kipróbálni, hogy beválik-e Jaeger, mivel az nagy előrelépés lenne az emberis… - egyszerre akartam elhadarni mindent egy lélegzettel, de a parancsnok mosolyogva leintett ezért leeresztettem a kezem, megkövülten vártam a válaszát.

- Akkor jössz te is, kíváncsi vagyok az egész történetre.

3

- Jól figyeljetek arra amit most fogok mondani…véleményem szerint a legjobb ötlet ha ketten felmennek a tetőre és onnan nézik nem-e jön egy járókelő vagy őr a közelbe, míg a többi bent lesz és körbe néz. Mindig van itt egy férfi aki felel a biztonságért, de általában tizenkettő körül jön a váltás, a lényege az egész akciónak az, hogy nézzetek széjjel mielőtt cselekedtek, mert nagy a valószínűsége, hogy emberek tréfálkoznak itt.

- Akkor lehet nem is szellemek? – Hinata csalódottan nézett az épületre.

- Egyáltalán nem biztos, ha szerencsénk van akkor csak szellemek. A biztonság kedvéért… - elment az egyik bokorhoz és előhúzott több fém rudat amit széjjel osztogatott közöttünk – , legyen nálatok, sose lehet tudni milyen őrültek járnak erre.

- Szavadon foglak. – mormogta Yukiteru, de Yuno határozottan nézett rá.

- Ne aggódj Yukki, én megvédelek ha valaki meg akar ölni.

- Akkor is ha láthatatlan?

- Igen! Mindenképp.

- És ki megy fel? – Mao reménykedve nézett Hinatara, de Akise megelőzte mielőtt bárki is elhatározta volna.

- Megyek én és Atsuko-chan.

- Eh? – néztem rá rémültem. Nem arról volt szó, hogy nem bíztam benne…na jó, de, pontosan erről volt szó. Aru Akise egy nagyon furcsa fiú, az évek alatt sose kerültünk egymáshoz közelebb mert én általában Hinataval meg Yunoval voltam, a végén viszont valahogy ő is belekeveredett a társaságunkba több emberrel együtt. Legtöbben helyesnek találták az arcszerkezetét, és lenyűgözőnek az intelligenciáját, na meg elkápráztatónak a vöröses szemeit, én viszont egyenesen ijesztőnek láttam, teljesen furcsának amitől néha kirázott a hideg. Ritkán váltottunk több szót egymással pont ezért néztem rá megrökönyödve mikor elmondta a tervét. Ő mosolyogva nézett vissza rám és kacsintott.

- Vagy inkább mész be a többiekkel, és keresed a szellemeket? Nekem az is megfelel, csak eddig azt hittem…

- Aaaah, nem-nem. Tökéletes ötlet, menjünk csak fel. – ráztam meg a fejem olyan gyorsan, hogy a hajam csapkodta az arcomat.

- Nálunk lesz a telefon, ha van valami hívjatok sürgősen. – egyszerre bólintottunk, izgatottan néztünk egymásra. – Akkor…mindenkinek sok sikert kívánok.

- Gambatte ( hajrá )!!! – remegő térdekkel néztem ahogy a barátaim kezdenek különböző helyeken bemenni a viharvert helyiségbe miközben a szél lágyan süvített el mellettünk. Kicsit kirázott a hideg ettől, lehet április van, de ettől független az időjárás estére mindig hidegebbeket jósol, valahogy ez kiment a fejemből mikor összeállítottam a ruháimat mára.

- Atsuko-chan nézd. – Akise mutató ujjával egy vaslétrára célzott ami egyenesen fel vezetett az épület tetejére.

- Nincsen esetleg valami lépcső? – kérdeztem reménykedve, sejtve hogy akar a tetőre jutni.

- Van, de azt inkább elkerülném, ugyanis ott szokott járkálni az őr is. De ha te ott akarsz menni semmi kifogásom ellene.

- Ugye tudod, hogy nagyon manipulatív vagy? – kérdeztem mormogva, bár inkább magamban beszéltem ő mégis kisfiúsan elkuncogta magát.

- Lehetséges néha jobban kihasználom az adottságaimat.

- E-e-ehhh? Az adottságaidat? – az arcom elvörösödött a képzeletem szüleménye miatt Akise viszont kedvesen mosolygott mintha semmi se történt volna.

- Mész előre? – hátrébb lépett én pedig megfogtam egyik kezemmel a hideg korlátot mikor még egy fuvallat meglibbentette a szoknyámat emlékeztetve a jelenlegi helyzetemre. Pirulva sokkal hátrébb húzódtam tőle és elmotyogtam, mivel szoknyában vagyok inkább másszon fel ő én meg egyenesen utána fogok menni.

Tehát így kerültem én ebbe a helyzetbe, hagytam hogy a barátaim belerángassanak egy olyan eseménybe amiből ha lehet teljesen ki akartam maradni, erre egyenesen a közepébe ültem le. A frusztráció biztos kiülhetett az arcomra is, mivel társam nem egyszer nézett felém hosszabb ideig míg én a fényben fürdő várost figyeltem, innen legalább szép a kilátás. Beszívtam az éjjeli levegőt majd visszatértem az eredeti tervhez, ami a körülöttünk lévő tér figyelése. Kicsit közelebb mentem a széléhez, úgy jobb rálátásom lehetett a térre, de senki se volt a láthatáron szerencsénkre, a telefonom is mutatta még van legalább egy fél óránk mire elméletileg elindulnak a furcsa zajok a gyárból. Csalódottan néztem le bal térdemre ami be lett kötözve, ugyanis mikor fel akartam tenni a lábamat a létre végén megfogtam Akise felajánlott kezét, de közben nem figyeltem, és a térdemet szépen lehorzsoltam a betonon. Sóhajtva gondoltam vissza a kellemetlen élményre mikor egy újabb széltől kirázott a hideg, ezért leraktam az eddig kezemben tartott vas darabot és elkezdtem a tenyerem melegíteni a leheletemmel. Tényleg jó ötlet lett volna egy kisebb kabát…

- Tudod…elég sokat gondolkodtam. – meglepetten néztem a fiúra aki több méterre állt tőlem, de a nagy csendben még így is lehetett hallani mit mond.

- Ah, és miről?

- A szerelemről.

- Oh, Yukiteru-kun miatt? – meglepetten nézett rám miközben megtámaszkodtam a korláton, és a terepet figyelve tovább beszéltem. – Gondolom miatta kezdtél el agyalni ezen a témán…mondjuk nem sokat beszéltünk így az évek alatt, de azt hiszem annyira kiismertelek, hogy tudjam mennyire túl tudod komplikálni a dolgokat csak a gondolataiddal. Hasonlítasz egy kicsit a testvéremre, tudod, ő is ilyen.

- Van valaki akit te is szeretsz, ugye Atsuko-chan?

- Van. – feleltem, a szívem boldogan felgyorsult a mellkasomban. – De ez lehetetlen szerelem, hiszen ő egy érett felnőtt én pedig egy kisgyerek vagyok hozzá képest, ha úgy nézzük. Mindig ez van, valahogy beleszeretek egy sokkal idősebb emberbe a végén pedig ripityára tör.

- Nem a te hibád, a szíved azt választ akit akar még akkor is ha az agyad nincs rá felkészülve. – ijedten fordultam meg, ugyanis a lágy hangja túlságosan közelről jött. Kifejezéstelen tekintettel levette a dzsekijét és rárakta a vállamra miközben továbbra is engem fixírozott a tekintetével, a szemeimbe könny gyűlt a hála miatt.

- Akise-kun! Annyira sajnálom, én mindig is azt hittem mennyire különc ember vagy, de igazából nagyon is kedves vagy meg rendes, ugye? Sose figyeltem eddig meg, ezért – gyalázatosan meghajoltam előtte miközben belebújtam a felajánlott ruhába – , nagyon kérlek bocsáss meg.

- A szerelem…furcsa dolog tudod. Mindig a legváratlanabb pillanatokban tör elő belőlünk, mikor a legkevésbé számítasz rá akkor érzed ahogy gyorsabban kezd verni a szíved, és az ember akire eddig semlegesen néztél kezd megszépülni a szemedbe. Olyan dolgokat képes vagy megtenni érte amit eddig elítéltél. Mit is ér ez a világ nélküle? Annyi fájdalmat okoz, de mikor csak egy percre is boldog vagy az érzés miatt elfelejted azokat a szenvedéseket amiket eddig okozott neked. Érdekes, nem? Ahogy akár egy évig is rossz hitben hitegetted volna magad mikor kiderül… - Akise elgondolkodva megfordult, hogy rám nézzen és rögtön elhallgatott. Visszafolytott lélegzettel figyeltem, a szemeim pedig totálisan elkerekedtek, már olyannyira hogy lassan fájt. Nagyokat pislogva meredtem rá, utána a tenyeremmel visszafolytottam a kitörő nevetésemet., ő viszont összevont szemöldökkel nézett rám magyarázatra várva.

- Felejtsd el amit mondtam. – kezdtem bele miután picit lenyugodtam, de még mindig vigyorogva folytattam. – Te aztán igazán furcsa vagy bármi legyen is. A többiek nem gondolkoznak ilyesmin, csak egyszerűen szeretnek valakit vagy sem.

- Hmm… - szomorúan elmosolyodott émajd zsebre vágta a kezeit. – Meglehet én túlzom el. Sajnálom, sokat gondolkodtam rajta mégis mit érzek Yukiteru-kun iránt, de úgy vélem ma jöttem rá igazán…végig a rossz embert szerettem.

- Nem csodálom, Yuno néha ijesztő tud lenni. – már kinyitotta a száját, hogy folytassa Einstein típusú elméleteit, de félbe vágtam még mielőtt jobban belemerül – Apropó, mi lesz ha megtalál minket az őr?

- Ah, arra kidolgoztam egy pár tervet, remélem az első be fog válni.

- Mint mindig előre megfontolt vagy.

Elég sokat beszélgettünk a tetőn, néha elvontabb dolgokról és úgy éreztem aznap éjjel jobban megismertem Akiset, mint az évek során bármikor. Mondjuk még mindig egy marék titokzatosság a szememben, viszont rájöttem mennyire rendes is tud lenni, eddig lehet a félelmem annyira elvakította a pozitív tulajdonságait, hogy meg kellett várjam míg eljutunk egy ilyen lehetetlen helyzetbe, hogy rávilágítson milyen ember is valójában. Pont ezért meglepetten vettem észre mikor a telefonom kijelzője majdnem fél egyet mutatott, Akise viszont továbbra is magabiztosan nézelődött mintha tudná mi fog következőleg történni. Mindketten hirtelen elhallgattunk mikor meghallottuk a lépcsőházból ahogy valaki felfelé sétál, ekkor megragadta a kezemet és az egyik falhoz húzott, de olyan gyorsan, hogy nem tudtam normálisan megkapaszkodni semmiben, ezért a fenekem egy kisebb „thump” kíséretében érintkezett a földel. Próbáltam csendben maradni, figyelni ahogy az őr a lámpájával világít, és mind e közben a szoknyámat úgy rendezni, hogy ne látszodjon ki a bugyim. A lépteinek a hangja egyre csak közelebb jött Akise pedig felém fordította a fejét és váratlanul letepert a földre, kezeivel megragadta a csuklóimat, az egyik lábát az én két lábam közé helyezte, testével pedig óvatosan rám nehezedett. Az arcom szerintem sose volt még ilyen vörös, de mielőtt bármit is szólhattam volna elsuttogott egy gyors bocsánatot, és a száját az enyémre tapasztotta, hogy aztán szenvedélyesen elkezdjen csókolózni velem. Meglepetésemben fel akartam sikítani, de ő kihasználta ezt  pillanatot arra, hogy a nyelvét átcsúsztassa az én számba, miközben továbbra is hevesen csókolt én pedig hiába próbáltam ellenkezni nem ment. Lehet nagyon sovány, viszont annál erősebb.

- Oi! Kölykök, mit csináltok ti itt?! – a férfi ránk világított Akise pedig lassan felemelkedett lihegve, én pedig mereven néztem rá miközben próbáltam én is normálisan lélegezni. Felállt rólam, és letörölte a szája széléről a nyálat ami odakeveredett csókunk során utána mosolyogva nézett fel az őrre.

- Ne haragudjon uram, meg akartam mutatni a barátnőmnek a kilátást erről a tetőről, de egy kicsit elkapott minket a hév.

- Hmpf, nem baj, de most menjetek el, veszélyes itt fent. – Akise a kezét nyújtotta nekem, de én sötét pillantással felálltam a segítsége nélkül és elindultam a lépcsőház felé, amint kettesbe leszünk elhatároztam megölöm. De ez nem történt meg, mivel a lépcsőházba Akise bezárta maga mögött az ajtót és elhelyezte az egyik vasat a kilincshez nehogy ki tudjon szökni, mind ez után megfogta a kezemet, és lefelé futott miközben a másikkal tárcsázott.

- Kizártuk az őrt, találtatok valamit?

- Urgh…határozottan. – hangzott a másik oldalról egy ijedt válasz – Azt hiszem…ez egy hulla…

- Használjátok a csöveket ha láttok egy maszkban lévő férfit. Mindjárt ott vagyunk! – Akise lerakta, de rögtön mást kezdett hívni – Nishijima-san, ideértek?

- Igen, mi van bent?

- Megvan a hulla, nemsokára a gyilkos is elő kell kerüljön, álljanak készen létben. – lecsapta a telefont én viszont kirántottam a kezemet az övéből, így felkeltve magamra a figyelmet. Csodálkozva nézett hátra, idegesen néztem ahogy közelebb jön hozzám, de a kezeimmel ellöktem magamról.

- Egy tapodtat se mozdulok amíg meg nem mondod mi ez az egész!

- Atsuko-chan, ha vége az egésznek esküszöm mindent megmagyarázok, beleértve a csókot is. – az arcom újra elpirult amint eszembe jutott mi történt, jelenleg viszont nem volt más választásom minthogy belemenjek a játékába. Kelletlenül utána kezdtem futni, de ez egyszer nem engedtem, hogy megfogja a kezemet.

Negyedik rész

- Riggs! Mit csinálsz a földön? – kifejezéstelen tekintetemet az előttem álló Jeanra emeltem. – Kérdeztem valamit! Nem olyannak ismertelek meg aki feladja mielőtt elkezdte volna! Állj fel, gyerünk!

- Kussolj. – ordítottam rá. Arra számítottam, hogy veszekedni kezd velem, de meglepetésemre elvigyorodott és felém emelte a kezét. Lenéztem rá, a tenyere izzadt a lábai remegtek mégis a hangja határozottabban csengett, mint az enyém. Elfogadtam a segítséget és felálltam. – Furcsa, én se úgy ismertelek aki ilyen izgatott hogy harcolhat titánokkal. Nem holnap kellett volna menj a rendőrségre?

- Hmpf, de igen. De…ezen túl leszek és oda fogok menni, te meg… - elsétált a társaihoz, de még egy utolsót hátra ordított. – nehogy meghalj! Még van egy számlánk amit nem rendeztünk el.

- Baka ( idióta ) … - suttoggtam magamba mikor elém állt egy felettes. Rögtön vigyázzba vágtam magam.

- Riggs kadét! Velem jössz, a hátsó szárnyhoz lett beosztva az elitekhez.

- Tessék? – kérdeztem meglepetten.

- Mit nem értett kadét?! Gyerünk, sürget az idő!

- Igenis!

Összeszedtem magam és elindultam vele, de azért körbenéztem látok-e ismerős arcot. Eren meg Armin épp akkor szálltak a levegőbe határozott tekintettel. Életemben először imádkoztam túléljék, a többiekkel együtt. Az is lehet kicsit sokat kérek, de nem is érdekel. Oldalra tekintettem és megláttam Mikasat amitől a szívem mintha egy kicsit lenyugodott volna. Rám nézett ő is és bólintott elismerve jelenlétemet, rá akartam mosolyogni, de inkább egy savanyú grimasz lett belőle ezért elnéztem és követtem tovább a többieket.Hátul fele vártuk a titánok érkezését, de egy jó ideig nem csináltunk semmit, mivel valahogy sikerült az előttünk lévőknek feltartaniuk a őket. A lábamat piszkáltam és az öveket miközben felkészültem, hogy bármelyik pillanatban előtűnhet egy fenevad és nekünk jöhet. Egy lágy kéz állította le a mozdulataimat, Mikasa bátorítólag megszorította.

- Erős vagy, minden rendben lesz.

- Igen. – válaszoltam most már nyugodtabban.

- JÖNNEK! Támadjatok, rajtatok múlik az emberiség élete!

- IGENIS!

Mindannyian megiramodtunk a titánoknak és furcsa mód sokkalta egyszerűbben ment legyilkolásuk, mint gondoltam volna. Azt hittem lesokkolok és ott helyben meghalok az elsőnél, de valamiért hajtott az utálat és a gondolat, hogy végre teljesíthettem az egyik igéretemet mostmár halott barátnőmnek. Egymás után vagdostam le a nyakukat, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Azt viszont nem mertem megnézni mennyi társam van mellettem, féltem attól mi lesz ha kiderül csak egyedül harcolok, mert már körülöttem mindenkit megöltek. Csak akkor lélegeztem fel mikor meghallottam egy-két kiáltást, de a sikolyokból se volt kevés. Egymás után irtottuk ki őket, éreztem ahogy az izzadság szag keveredik a vérrel körülöttem. Az utolsó titánom után az egyik tetőn maradtam egy kis ideig és percek, vagy esetleg órák után először megnéztem hogy áll a helyzet. A messzeségben láttam, hogy páran ugrálnak és repülnek, a társaim pedig még épségben vannak, bár inkább Mikasara koncentráltam, mivel az összes közül csak őt ismertem.

A közelemben egy ismerős hang csapta meg a fülemet, csontroppanás. Rögvest oldalra néztem, egy titán épp most harapott ketté egy fiút és készült volna a következő támadására.

- Te köcsög! Ne merészeld!!! – idegességemben nekirohantam és annyira szétvagdostam, hogy alig maradt belőle valami. A nő sikongatva rohant tovább a kijárat felé. – Fenébe is, mi történik? Nem kellett volna már mindenki kijusson?!

Felugrottam egy torony tetejére és onnan néztem ahogy Mikasa épp megöl egyet közel a kapuhoz ahol az emberek kimenekülnek. Mivel mellettem senki se volt ezért csatlakoztam csapattársaimhoz akik a kapunál álltak és várták míg mindenki kimenekül.Az eső a fejünk felett nekikezdett eláztatni minket, de fel sem tünt, jelenleg csak a célunkra koncentráltunk és arra, hogy minél könnyebben hajtsuk végre. A kapitány se volt normális, kiderült, hogy már mindenki vissza kellett volna jöjjön, ehhez képest hiába vártunk egy szem ember se jött hozzánk. A türelmünk kezdett fogyni, ezért a kapitány úgy döntött, hogy előreküld pár embert. Rögtön jelentkeztünk Mikasaval, hiszen ha Armin és Eren nincsen közöttünk az csak egy dolgot jelenthet, beosztották őket elénk, vagy a középsőbe vagy az elsők között. Szótlanul ugrottunk egyik tetőről a másikra, mígnem megálltunk az egyik legmagasabbnál, hogy meglássuk miért nem jön senki. A harangot már rég meghúzták, ezért egy ideje velünk kellene legyenek.

- Miért nem jönnek? – kérdeztem lassan kétségbeesve.

- Nézd. – mutatott a távolba. A hely ahol van tartva a tartalék jelenleg körbe vették a titánok, valószínűleg a többieknek kifogyott a gázuk, ezért nem jöhettek hozzánk.

- Keressük meg őket. – tovább kezdtünk rohanni, mikor ismerős arcokat pillantottunk meg. Leszálltunk közéjük, ők pedig meglepetten néztek vissza ránk.

Már akkor sejtettem, hogy valami óriási baj lehet, egyszerűen le lehetett olvasni a tekintetükről. Összeszűkült szemekkel néztem ahogy a legtöbben magukba fordulva ülnek és a fejüket fogják, mások halkan beszélgetnek vagy motyognak magukban. Ez a látvány eléggé kiakasztott ezért rögtön odasétáltam az első emberhez aki a legközelebb ült hozzám, Jeanhoz. Mikasa ha jól hallottam Anniehez ment, de a hangja úgy hallatszott mintha több méterről ordított volna, mivel jelenleg az előttem ülő összetört férfira meredtem. Leguggoltam elé, mire ő felnézett öléből, a szemében rettegést fedeztem fel és ez egy olyan reakciót váltott ki belőlem ami még engem is meglepett. Ökölbe szorítottam a kezemet és egy hatalmasat bevertem neki, a váratlan ütéstől megrendült és egyenesen hátraesett. Az arcán rögtön megjelent a vörös folt amit a csapás okozott, de a lényeg, hogy sikerült elérnem a célomat.

- Riaaaaa, mégis kinek képzeled magad, hogy ütögetsz itt össze-vissza?!

- Te hülye. – felálltam a pozíciómból és még egyszer körbe néztem. – Mi a fene történt itt?

- Majdnem mindenkinek kifogyott a tartályból a gáz és azok az idióták nem akarnak segíteni nekünk, mert a titánok megtámadták őket a bázisnál.

- És te ettől nem leszel idióta?

- Mi a… te lemertél idiótázni?

- Igen, mert pont úgy viselkedsz! – ordítottam rá most már idegesen, ezzel rám terelve a körülöttem lévők figyelmét – Te is ugyan akkora nagy tökfej vagy, mint ők, nem beszélve  gyávaságról. Itt ültök rengetegen és teljesen kétségbe vagytok esve, mintha az bármiben is segítene! Azt hiszitek ezzel meg lesz oldva a gondotok? Nem, én ezt most megmondom. Inkább haltok meg gyáva nyúlként, mint egy bátor harcosként…

Beszédemet egy sikoly vetett véget. Odapillantottam ahonnan a hang jött, megláttam ahogy Armin ül falnak támasztva hátát, Mikasa pedig előtte guggol. Kék szemeiből könnyek zúdultak a ruhájára miközben felolvasta a névsort akik vele voltak egy csapatban és…meghaltak. A szívem fájdalmasan összehúzódott mikor meghallottam Eren nevét. Megint megismételte magát a történelem, újra nem lehettem ott mikor a legjobb barátomnak épp szüksége lett volna rám. Az ember azt hinné kétszer nem követi el ugyanazt a hibát, mivel ha másodjára is megtörténik az már nem is hiba, inkább döntés. Tehát a kezeim közül megint eltűnt egy számomra fontos személy, beugrott az agyamban az utolsó alkalom mikor beszélgettünk, épp a tetején voltunk a falnak, az ágyúknál és Sasha hús mániáját röhögtük ki. Aztán a következő pillanat mikor láttam ahogy felszáll a háztetőkre Arminnal és teljesen máshová mennek, mint ahova én és Mikasa vagyunk beosztva. A számban keserű ízt éreztem, a szívem pedig úgy sajgott mintha többszörösen megszurkálták volna…de még mielőtt még jobban belezuhantam volta a kilátástalanság világába felemeltem a kezem amiben nem tartottam a fegyveremet és megszorítottam a pici kék medált amit 5 éve kaptam. Lehet, hogy meghalt Eren, de ez nem azt jelenti, hogy most le kell akadnom, nem engedhetem meg magamnak a szentimentális gondolkodást, hiszen még megvédhetem a többieket, akiknek most nagyobb szükségük van rám.

Mikasa felállította gyerekkori barátját és ordítva közölte amit már mindenki tudott, inkább meghal harcolva, minthogy ilyen szerencsétlenül. Ezek után rögtön elindult én pedig követtem példáját, hiszen ketten nagyobb esélyekkel indultunk, meg ismerve a többieket úgyis utánunk fognak jönni, egyszerűen egy kis pofonra volt szükségük. Igazam is lett, el sem telet két perc már mikor megfordultam láttam, hogy iramodnak meg egyre többen utánunk újult erővel. Miközben előre rohantunk éreztem ahogy a könnyeim elkezdenek potyogni, de nem vettem róluk tudomást, csak akkor söpörtem el őket az útból mikor megjelent egy titán és meg kellett öljem. Egyik háztetőről a másikra ugrottunk, mikor hirtelen Mikasanak kifogyott a tartálya és leesett e földre. Armin utánament Connieval, az előttem lévő Jean is le akart fordulni, de ekkor Connie rá rivallt, hogy maradjon ott ahol van és vezesse tovább a többieket, mert szükségük van az ő képességeire. Láttam hátulról ahogy Jean kezei megfeszülnek a fegyverein ezért mellé siettem, hogy helyrerázzam kicsit.

- Már megint balfaszoskodni akarsz?!

- EEEH?! Te kis…már megint az idegeimre mész?

- Hé…álljunk meg. – tanácsoltam csendesen és ő meglepetten követte a példámat, a többiekkel együtt. Már elég közel voltunk a raktárosokhoz, de még mindig túl messze – Valamit ki kell találj.

- Én?!

- Tom! – oldalra fordultam, egy másik társunk is kiürült a gázból, a titánok pedig rávetették magukat, mint a kiéhezett barmok. Két emberünk utána ugrott, hogy kiszabadítsák, de semmi értelme, mert láttam ahogy elkapja őket a többi. Figyeltem Jean remegését mellettem és miként néz lefelé, mások pedig nézték ahogy a barátaik sikongatnak és megeszik őket az állatok. Becsuktam a szemem és próbáltam kigondolni egy tervet, de a csontropogtatás és a velőtrázó sikolyok nem segítettek egy kicsit sem a célom elérésében. Pont mikor kinyitottam a látószerveimet akkor került a szemem elé az a kép ahogy az egyik nő titán leszakítja Rina karját, ő pedig még jobban ordítozni kezd. A vér kispriccolt a karjából egyenesen a fölédre és lent lévő titánokra, inkább el is fordultam nehogy lássam ahogy épp most nyúzzák meg csapattársam. Egy röpke pillanatig eszembe jutott mi van ha Arminékkal történt valami...

- Jean… - suttogtam rekedt hangon, mire az említett fiú rám nézett újra kétségbeesett tekintettel – tennünk kell valamit. Most.

- Igen. – krákogta elhaló hangon, majd mintha hirtelen megvilágosult volna felnézett rideg tekintettel. – Mindenki! Most menjünk a székhelyhez! Gyerünk mindenki támadjon előre!

Jean elkezdett rohanni egyenesen a titánok mellett, akik most inkább a lakmározással voltak elfoglalva mintsem velünk. Szorosan mögötte rohantam én is rögtön lenyugodtam mikor hallottam a hátam mögött a trappolásokat, majd végül megláttam magam mellett Sashat is. Egyre több titán kezdett feltűnni előttünk, de mivel nem az volt az elsődleges célunk, hogy levadásszuk őket inkább kerültük a kezüket amik el akartak kapni minket. Páran lemaradtak, de mégis egy idő után felzárkóztak hozzánk, az agyam pedig ezzel együtt teljesen kikapcsolt és automatikusan csináltam a mozgásokat a levegőben, mintha csak tréningen lennénk. Tőlem pár méterre láttam ahogy az egyik titán elkapja Timotheust és a véréből rám is jutott egy kevés. Egy másodpercig behunytam a szemem, hogy lenyugtassam a szívverésemet, majd mintha mi sem történt volna rohantam tovább a többiekhez. Fogalmam sincs hogyan, de sikerült az ablakokon keresztül bejutnunk a toronyba ahova akartunk. Érkezésünkkel együtt ablaküvegek repkedtek mindenhova, mi meg próbáltunk úgy landolni, hogy ne vágjuk el semminket, hiába, valahogy mélyebb vágásokat vésett pár szilánk a tenyerembe. Felszisszentettem a hirtelen érkezett fájdalom miatt és gyorsan letéptem, az ingemből egy hosszabb darabot amivel ellállíthattam ideiglenesen a vérzést. Fogammal rögzítettem a kötést majd gyorsan körbe néztem lássam kik élték még túl ezt a kalandunkat. Néztem ahogy egyre több ember röppen be az ablakokon keresztül, de egy idő után beállt egy hatalmas csend, sikerült eljutnunk idáig, de milyen áron. Több, mint a fele a társaságnak meghalt út közben és eledel lett belőlük.

- Ria…vérzel. – kommentálta Annie kifejezéstelen tekintettel, majd kezével az arcomról próbálta letörölni a vért, de mikor nem tudta akkor jött rá, hogy ez nem is a sajátom, hanem egyik csapattársunké.

- Jól vagytok? – kérdeztem a többiektől aggódva.

- Igen… - válaszolták páran, de legtöbben hallgattak. Hiába kerestem tekintetemmel nem találtam meg Arminékat, ettől egy újabb szorító érzés támadt a mellkasomban. Az egyik pillanatban még minden rendben volt, majd a másikban ameddig nem figyeltem Jean egy jól irányzott ütéssel padlóra küldte az egyik fiút aki a szállítmányt kellett volna nekünk hozza, nehogy meghaljunk. Hiába mondanám, hogy sajnálom, de pont abból az érzésből egy csepp se volt bennem, sőt legszívesebben én is nekik akartam iramodni, de Annie rátette a kezét a vállamra, hogy leállítson. Biztos látszott rajtam mit akarok csinálni.

- Jean, fejezd be! – két fiú lefogta az említett személyt még mielőtt meg nem gyilkolja a többieket akik gyáván itt maradtak a helyett, hogy segítettek volna.

- H…héj! Mindenki le a földre!! – egy hatalmas robbanás hallatszott ami miatt nagy szél kerekedett a kis zárt helyiségben. Rögtön leguggoltam a földre és eltakartam a fejemet a kezeimmel. Két titán vigyorogva nézett be az általuk keletkezett lyukon, éreztem ahogy egy izzadtság csepp lehullik az államról. Legtöbben sikoltozva kezdtek el rohanni, de én Jeant próbáltam magammal rántani aki megkövülten figyelte ahogy a két titán néz minket. Hallottam ahogy megakad a lélegzete ezért követtem a tekintetét, egy ököl az egyik titánnak az arcába csapódott, ami ahhoz vezetett, hogy mindketten elszálltak az épülettől több méternyire.

- Mi a franc? – suttogtam ijedten, mikor hallottam ahogy két ablak újra kitörik. Mikasa ugrott le a földre, mellette pedig Connie, ölében Arminnal. Örömömben odaugrottam hozzájuk és sorban megöleltem őket, miközben potyogtak a könnyeim. Armin vörös arccal segített letörölni őket.

Lementünk a lifttel mindannyian egy emelettel, ahol még nem voltak titánok, a gond csak az, hogy legalul vannak a tartályok és a kardok, ott meg már titánok is járkálnak. Többen találtak régi, megporosodott fegyvereket amiket még lehetett használni, legalábbis reménykedtünk benne. A legnagyobb gond az volt, hogy elég-e ahhoz, hogy feltartsuk a titánokat, ahogyan azt Armin megálmodta. Mivel közülünk ő a legjobb stratégista páran köré gyűltek, hogy hallják a tervét ami kimenthet minket ebből a helyzetből. Beleraktam három golyót a Katonai Rendőrség fegyvereibe és elgondolkodva meredtem magam elé, miközben automatikusan a hátamra raktam az említett tárgyat.

- Elég lesz. – kezdett bele Armin – Ha csak 4-5 méteres titánok vannak lent, összesen heten, akkor elég ez a fegyver, hogy ideiglenesen megvakítsuk őket. Először is leengedünk több embert a lift segítségével, ők megvárják míg a titánok elég közel érnek hozzájuk és lelövik  szemüket vele. Végül a következő pillanatban fog eldőlni minden, az a hét ember a fenti lécekről rájuk ugrik és egyszerre elvágják a nyakukat. Tehát, az életünk azon a hét emberen múlik, és…őszintén nem akarom, hogy rátok nehezedjen ez súly…de ti vagytok az utolsó lehetőségünk. Ti vagytok a legerősebbek.

A hét kiválasztott ember Reiner, Mikasa, Annie, Jean, Sasha, Bertolt és én. Mindenki készenlétben állt és én is továbbadta a hátamon lévő fegyvert, majd csatlakoztam Mikasaékhoz. Lefelé sétáltunk a lépcsőn mikor elkezdtünk beszélgetni.

- Sikerül a titánokat legyőzzük a 3D Manőverünk nélkül? – kérdeztem kicsit izgatottan.

- Persze Ria, ne aggódj, hiszen csak 4-5 méteresek. Annyi az egész, hogy a nyakuk hátsó részükre kell célozz és minden rendben lesz.

- Remélem is.

- Ria rád sem ismerek, azt hittem ennél bátrabb vagy.

- Pont tőled nem akarom hallani Jean.

- Ha nem más akkor feldugjuk a seggükbe a kardokat, végül is az is egy gyenge pontjuk.

- Eeeeh? Komolyan?! Ezt nem is tudtam! – Sasha meglepetten fordult hátra mire elnevettem magam, órák óta először.

- Reiner…lehet ez volt életed utolsó szava. – komorodott el Jean arca amitől csak mégjobban elkezdtem röhögni.

Mindannyian elfoglaltuk a helyünket és fentről néztük ahogyan a hét titán sétál össze-vissza. A többiek lassan leérkeztek a lifttel és megálltak középül, pont úgy, hogy a titánokkal szem-magasságban legyenek. Beálltam ugró pozícióba és megszorítottam a kardjaimat, nem engedhettem, hogy most elbaltázzam, ez az egy lehetőségünk maradt, és ha ennyit se sikerül megtennem akkor komolyan egy szerencsétlenség vagyok. Összessűkült szemekkel figyeltem ahogy Arminék közelebb engedik magukhoz a titánokat, majd a végén felordított egyikük, „most”. Elgördültek a fegyverek én pedig azzal az irammal gyorsan le is ugrottam a titánomhoz és sikeresen elvágtam a nyaka hátsó részét. Ez az! Izgatottan néztem a többiek is sikerrel jártak-e akárcsak én, de a szemem hamar elsötétült, mert ketten nem találták el őket. Rohantam, hogy segítsek nekik, de Annie és Mikasa megelőztek, ezért idővel lelassultam.

- Sikerült. – fújta ki a levegőt Armin. – Most már teletölthetjük a fegyvereinket és a tartályokat.

2

- Yo. – vigyorogva intettem majd kifejezéstelen tekintettel ültem le mellé. – Nem válaszoltál.

- Mert tudtam te vagy az. – sóhajtott és újra felemelte a könyvét, hogy tovább olvasson jelezve tűnjek el mellőle míg nem túl késő, de én fittyet hányva a jelekre elkeztem cseverészni.

- Teljes depresszióba estem, nem tudom mit tegyek, gondoltam te kisegítesz, mivel jó bátyó vaagy~.

- Megint szerelmes vagy egy idős férfiba vagy befejezted az idiotikus és semmirekellő mangádat?

- E-eeh?! Ne-nem vagyok szerelmes csak a mangát fejeztem be. – Yoshi újra leeresztette a kötetét majd összeszűkítette a szemeit és óvatosan lerakta maga mellé a tárgyat.

- Tehát mindkettő. Ez nehezebb lesz, mint sejtettem.

- Honnan tudod?!

- Atsuko téged könnyebb kiismerni, mint bármilyen más embert, egy nyitott könyv vagy. Ki az új egyed?

- Most…a Slayers mangára gondolsz vagy Sho sensei-re?

- Tanár? Komolyan? Megint? Azt hittem ha már a testvérem vagy tudsz tanulni a hibáidból, de a csalódások úgy tűnik sose fogynak el ha egyszer egy családa születtünk.

- Yoshi valahogy nem segítesz a helyzeten.

- Ez legalább tud a létezésedről vagy csak követed és álmélkodsz a messzeségből mint ahogy az előzőeknél tetted?

- Az osztályfőnököm. – lebiggyesztett ajakkal néztem amint testvérem szemei kitágulnak egy pillanatra majd újra kifejezéstelenek lesznek. Fáradtan megborzolta a haját, nem egyszer fordultam eddig hozzá ha volt valami problémám és eddig mindig kisegített előbb vagy utóbb, de az elmúlt pár hónapban mintha sokkal segítőkészebb lett volna, mint eddig, ebből sejtettem valamit tervez az én kis bátyám és nekem valószínűleg nem fog tetszeni amit kiforral.

- Tehát sokszor látod. Kezdj magaddal valami értelmeset Atsuko, menj olvass valami normális könyvet, járj moziba vagy mittudomén mit csináltok ti bugyuta fiatalok, semmiképpen se habarodj bele még jobban, mert te is tudod mi a vége az efféle malőröknek. – unottan magyarázott miközben felült és elkezdte összeszedni az edző cuccait.

- Nem fog menni Yoshiii, valahogy mindig elbaltázom. Nincs valami barátod akinek bemutathatnál és beleszerethetnék?

- Felejtsd el, nem engedem, hogy rászállj az egyetlen normális emberekre akik körbe vesznek. Keress magadnak más áldozatot baka ( buta ), most pedig menj ki, át akarok öltözni.

- De Yoshiii…

- MOST. – csalódottan sétáltam ki a zugából, mint mindig most is teljesen helyben hagyott, de  változatosság kedvéért valamivel kedvesebben vágta a fejemhez a fájdalmas igazságot amin nem tudok változtatni. Visszamentem a szobámba és előkészítettem a másnapi füzeteimet, visszafeküdtem az ágyamba elővéve egy régi kedvenc mangámat ami mindig feldob akárhányszor is olvasom el. Lassan gyűrötté vált az évek során, de ez sose akadályozott meg, szerettem ha valami már nagyon régi és elavult, legalább látszott rajta mennyire sokat használtam és forgattam kicsiny ujjaim között. Mosolyogva lapoztam fel mikor berezgett a telefonom, Yuno volt az.

„ Atsuko-chaan mit csinálsz? Ma valahogy nagyon szomorúnak tűntél gondoltam rákérdek minden rendben van-e veled. Remélem tudod nem lehet engem átverni, Sho-san az? Hmmm? Valld be.” – felnyüszítettem akárcsak egy kutya és már írni akartam a választ mikor még másik két üzenet érkezett tőle.

„ Remélem nem megint azt az unalmas szerelmes mangádat olvasod…”

„ Válaszolj máááár”

„ Yuno-chan nem mindenki tud olyan gyorsan írni mint te… és de azt olvasom. Még mindig tetszik”

„ Hagyd abba a sajnáltatást kérlek~ szerintem nála lenne esélyed”

„ Ugye a főhősről beszélsz?...”

„ Ha a főhős neve Sho akkor igen” – elpirultam a neve láttán és hitetlenül megráztam a fejem.

„ Felejtsd el. Ez viccnek is rossz Yuno-chan”

„ Hát akkor holnap bővebben megbeszéljük…nem fogod elhinni mit mesélt Akise-san…”

„ Yukiteru-kunról?”

„ Annyi kéne…ki is tépném a nyelvét ha az én kis Yukkimat egyáltalán megszólítaná!!!!” – mielőtt válaszolhattam volna újra írt.

„ Egy szellemszállásról mesélt nekünk meki közben. Említette hogy van valamilyen hely a városban ahol szellemeket láttak a lakók és azon nyomozott egy ideje durva ugye? Szerintem nagyon ijesztő de a többiek el akarnak oda menni szombaton kérlek jössz te is??!?!!!?!”

„ Nem elég neked ha megy Yukiteru-kun?? Tudod mennyire félek a sötét helyektől…”

„ KÉRLEK!!!!!!!!!” – sóhajtva elraktam a készülékemet, de barátnőm szokásához híven bombázni kezdett az üzenetekkel meg e-mailekkel ezért fél óra után válaszoltam, hogy még meglátom jelenleg inkább többet akarok tudni a főhősök szerelmi életéről mintsem egy szellemekkel lakta helyiségről.

Másnap az iskolában nem úsztam meg könnyen, mivel rám támadtak a többiek és Akise is tanusította nem kell mitől aggódjak mert több ember is meg tud védeni ha arról lenne szó, plusz valószínűleg csak pár fiatal próbál ijesztegetni minket, ezért nincs mitől tartanom. Kelletlenül beleegyeztem, de tudtam ezt még nagyon meg fogom bánni, nem elég, hogy sötétben megyünk, de ráadásul egy elhagyatott raktárba amitől teljesen kirázott a hideg. Beletörődve figyeltem az órákon ami egyszerűen telt el mivel első pár napban mindenki bemutatkozott a tanároknak és egymásnak, meg próbáltuk szokni a környezetet, de nemsokára rájöttem ki kell választanom egy délutáni aktivitást, mivel ha lejár az idő akkor az osztályfőnök fog kényszeríteni csatlakozzak valahova. Puffogva figyeltem az ajánlatokat, de elhatároztam, ha eddig sikerült megúsznom három évig most is menni fog és inkább elszöktem az összes ilyen bemutatóról fel az emeletre ahol nyitva volt az ajtó a tető térre. Kényelmesen eldőltem a meleg cementen és néztem ahogy a többiek egyre több helyre mennek megnézni az aktivitásokat én meg inkább fent lebzselek hiába. A tanárok kikötötték legalább péntekig fel kell iratkoznunk valahova, de nekem eszem ágában sem volt menni sehova.

Szerdán a többiek próbáltak győzködni merre kéne menjek, de semmi esélyük se volt.

- Gyere rajzszakkörre. – unszolt Mao.

- Inkább önvédelemre, az rád férne. – Hinata, Yukiteru és Yuno arra jelentkeztek.

- Szerintem pedig íjász szakra. Eltudnálak képzelni abban az egyenruhában. – Ouji vigyorogva mért végig mígnem Yuno le nem ütötte.

- Ha rám hallgatsz akkor a diáktanácshoz jössz. Lehet, hogy sok a munka de rengeteg óráról maradsz le és nem kell annyit bent maradni iskola után. – a legjobban az a hely vonzott amiről Akise beszélt, de őszintén szólva féltem odamenni ahol ő is volt, mert eléggé furcsa fiú és csak vele lenni valahogy feszélyezve éreztem volna magam, ezért sóhajtva dőltem hátra a székemben.

- Inkább hagyjuk, semelyikre se vagyok rátermett, hazamegyek utána vagy veletek leszek ha befejeztétek a programokat.

- Idén választanod kell, lehet eddig megúsztad de most kétlem, hogy sikerülni fog. Itt komolyabban vesznek mindent.

- Pontosan, te se akarnád, hogy levonjanak tőled pontokat, ugye?

- Uhh…azt azért nem…

- AKKOR JELENTKEZZ. – ordítottak rám mindannyian.

Pénteken kétségbeesve sétáltam az iskola folyosóin, a végén nem sikerült választanom és az osztályfőnök behivatott a tanáriba megbeszélni velem a dolgokat. Próbáltam elkerülni a folyosókon és még az egyik órájáról is lemaradtam, de valahogy sikerült észrevennie a biológia laboratóriumba menet és leszólított még mielőtt bemehettem volna, akkor tudtam vége az életemnek. Le fog szidni új szerelmem én meg nem tehettem ellene semmit mert teljesen jogosan teszi, a barátaim persze rosszallóan figyeltek amint elvisz, mert ők mindig szóltak nekem figyeljek oda nehogy a végén én húzzam a rövidebbet, de mindig félresöpörtem ezeket a gondolatokat, hiszen volt nekem jobb dolgom is minthogy ilyeneken aggódjak. Nagyot nyelve álltam vele szemben miközben ő a szemeit dörzsölte és figyelte a kezében lévő lapokat majd kedves tekintettel nézett rám, visszafolytott lélegzettel vártam a leszidást de az meglepetésemre nem következett be.

- Handa…miért nem iratkoztál be sehova?

- Ah~ sensei, én…nos…még nem volt…időm rá?

- Időd, hm? – elmosolyodott majd visszatekintett az egyik lapra.

- Mivel utolsó pillanatban vagy a legtöbb hely már elfogyott, maradt még egy pár, de ha megfogadod az én tanácsomat akkor - átadta a teleírt lapot miközben ujjával véletlenül hozzámért, de ez elég volt ahhoz, hogy teljesen elvörösödjek –, ide mész.

- Eh? Atlétika?

- Ha jól láttam már kicsi korodban voltál pár évet, még díjakat is nyertél.

- Nem véletlenül hagytam abba… - sóhajtottam kelletlenül, tovább olvastam milyen helyek vannak még míg a szemem megakadt az egyiknél. – De ez nem rossz. Programszervezőknél?

- Jöhetsz.

- Csak még kell beszélnem a felügyelő tanárral.

- Most beszélsz vele. – a lélegzetem elállt mikor a barna szemeibe tekintettem, a pulzusom az egekbe szökött. Lejjebb eresztettem a lapot nehogy meglássa mennyire remeg a kezem, inkább arrébb néztem csak rá ne kelljen figyeljek, de semmit se segített a helyzetemen az, hogy az egész tanári kiürült, mivel már becsengettek egy jó ideje.

- Akkor feliratkozom arra. Elnézést a kellemetlenségekért sensei. – meghajoltam előtte és gyors léptekkel elhagytam a helyiséget, hogy hevesen lélegezve menjek vissza a laborba. A friss levegő jót tett nekem, de attól még a pír látható volt az arcomon. Hinata és Yuno között foglaltam helyet, mondanom sem kell egész óra alatt cinkosan pillantottak rám és vigyorogtak mikor meglátták a reakcióimat, ami szerintem egyáltalán nem vicces, majdnem közel álltam a szívinfarktushoz az osztályfőnököm miatt.

- Akkor holnap hol találkozunk? – mind a parkban pihentünk iskola után élvezve a jó időt, meg persze a hétvégét is.

- Hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian teljesen megfeledkezve az eredeti tervünkről. Akise kedvesen eszembe juttatta amitől elsápadtan. – Uh…hogy az…

- Igen. – bólintott energikusan Ouji – Szerintem legyen a Kanto megálló előtt, onnan tíz perc, ugye Akise-kun?

- Igen, jobban tennénk ha tizenegykor már ott lennénk a megállóban, mert éjfél tájt szoktak hangokat hallani onnan, így okosabb ha mi is hamarabb érünk oda.

- Milyen…megnyugtató. – nyeltem egy hatalmasat. – Yuno, mondom a szüleimnek, hogy nálad alszok, jó? Gyere elém tízkor.

- Oké, Yukki gyere te is. Komolyan nálam aludhatnál!

- EEH?! Miket beszélsz…

Sokkhatás alatt vártam míg hozzám érkezik excentrikus barátnőm vele együtt pedig a bugyuta barátja. Szabadon hagytam a hajamat és felkészültem lelkileg a legrosszabbra, lehet ez az utolsó alkalom, hogy látom a szüleimet és túl intelligens bátyámat, mert a szellemek felfognak falni, vagy belém száll az egyik és arra késztet gyilkoljak le mindenkit. Ez csakis Yuno hibája amiért ilyenekre gondolok, mivel legutóbb a moziban egy embertelen horror filmet néztünk meg, neki egyszerű volt mert hozzábújhatott Yukiteruhoz, de nekem csak a szerencsétlen popcornom maradt aminek a felét sikeresen le is ejtettem az egyik jelenet során. Aggódva maszíroztam a kezeimet, egy térdig érő szoknya volt rajtam és egy egyszerű felső, senki nem mondta hogyan kellene felöltözzek ha szellemvadászatra megyünk, ezért a legnormálisabb szettre gondoltam ami csak a szekrényemben létezik. A szüleim már fent voltak a saját szobájukban, lefeküdtek mivel őket már kikészítette ez a hét is, nekik továbbra is kellett dolgozni míg én eléggé lazára vettem a dolgokat az iskolában. Yoshi halkan lejött a lépcsőn és elmélkedve nézett végig rajtam kifejezéstelen tekintetével, majd elsétált mellettem a csaphoz töltsön magának egy kis vizet, ekkor rezzent meg a telefonom az asztalon. Gyorsan válaszoltam és egy puszit nyomtam testvérem arcára aki egy cseppet se örült neki, utána kisiettem a táskámmal a lakásbol az utca végére ahol már izgatottan várt a két barátom. A végére Yunonak is megjött a kedve a detektíveskedéshez, csak én éreztem magam teljesen kétségbeesetten miközben a társasággal álltunk a megállóban és várakoztunk a többiek felbukkanására. Mindenki időben ideért ezért Akise-vel az élen elindultunk a helyszínre megnézni mégis miről beszélnek a polgárok.

A lélegzetem is elállt mikor megpillantottan a sötét és cseppet sem barátságos épületet aminek a kitört ablakai egyenesen azt kiáltották nekünk húzzunk innen minnél hamarabb, de a fehér hajú fiú inkább kíváncsian és vidáman mendegélt tovább míg a bejárathoz nem értünk. Remegve bújtam közelebb barátaimhoz, Akise pedig elkezdett beszélni.

Harmadik rész

Csendben csomagoltunk hazafelé, reggel ez volt az első dolgunk. Sasha a halál közelében állt, hiszen még enni se kaptunk, rögtön hazaszállítottak minket a szekerekkel. Telepakolva csomagokkal álltam meg a lakásom előtt, még elköszöntem Erenéktől mielőtt benyitottam volna, bár tudtam, hogy pár óra múlva úgy is látom majd őket. Gyülekezünk a fő térnél, az Áttekintő Alakulat újra kimegy a titánokhoz szétverni pár segget, és szokáshoz híven mi ott leszünk és drukkolunk nekik. Hevesen vert a szívem, ha eszembe jutott, hogy nemsokára mi is köztük leszünk és majd a lovakon megyünk kifelé és minket fognak büszkén nézni az emberek. Bekopogtam a lakásba, de nem kaptam választ, ezért halkan benyitottam. Megszeppenve éreztem ahogy letámad négy kéz és erősen szorítanak, a szüleim voltak azok. Anya könnyei lezuhantak az egyenruhámra, miközben apa folyton suttogott a fülembe mennyire hiányoztam nekik és milyen büszkék rám. Mosolyogva ledobtam a földre a csomagokat és én is visszaöleltem családtagjaimat. Anya izgatottan bevitte a szobámba a táskákat, apa pedig leültetett a konyhaasztalhoz egyek valami normális ennivalót, hiszen sejti mikkel tömtek minket a katonaságon. Minden részletre kíváncsiak voltak, hiszen a levelek eléggé semmitmondóak ahhoz képest amiket átéltem, ezért megpróbáltam minnél hitelesebben előadni kihagyva a brutálisabb részeket.

- Szóval a harmadik lettél. Lányom…ez aztán elismerést kér. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ilyen ügyes leszel. Ha-ha-ha, kérlek ne ítélj el.

- Semmi baj papa, megértem. – nevettem el magam én is mire furcsán összenéztek. Persze, legalább négy éve nem láttak engem örülni semminek se, már az is csoda lehetett nekik, hogy engedtem az ölelésüknek mikor besétáltam.

- Megváltoztál és nem csak a kinézetedre értem, Gloria. Az egy dolog, hogy igazi nő lettél, de…

- Olyan élettel teli vagy most már. – anya még mindig törölte könnyeit miközben egy jó nagy adag húst rakott le az orrom elé.

- Uh, nem hiszem, hogy képes vagyok megenni az egészet. A gyomrom eléggé összeszűkült az elmúlt pár évben.

- Azért láss neki. És barátaid? Szereztél őket? – kérdezte anya óvatosan miközben leült apa mellé. Izgatottan bólogattam és elkezdtem áradozni Erenről, Mikasaról és Arminról akik hozzám a legközelebb kerültek az összes kadétok közül. Szerintem életemben nem beszélgettem velük annyit, mint akkor ebédnél. Látszott rajtuk mennyire megkönnyebültek a hírek hallatán, de így is mintha lett volna valami nagy teher a vállukon, ezért megkérdeztem velük mi történt. Semmi rossz hírrel nem szolgáltak, változatlanul semmi gond sincsen a falon belül, egy titánt se tűnt fel lassan 5 éve, ami jó dolog, viszont nem voltam megelégedve ennyivel ezért tovább puhatolóztam mi lehet a probléma.

- Szívem…továbbra is az a célod, mint tizenegy évesen?

- Igen. Változatlan. – válaszoltam határozott tekintettel. Anya szomorúan lenézett, de apa bátorítóan megszorította a kezét.

- Én büszke vagyok rád Gloria, bármi is legyen. Annyit kérek vigyázz magadra.

- Vigyázok, hiszen Helen is velem van. – emeltem fel a nyakláncomat. – Meg most már Erenék is. Semmi szükség az aggodalomra. Ha nem haragudtok meg megyek és ledőlök kicsit. Háromkor a térnél kell legyek, mert csapat megbeszélés, vagy valami olyasmi.

- Oh, Gloria! – kiáltott utánam anya még mielőtt bemehettem volna aludni – Ez az egyenruha…mesésen áll rajtad.

- Köszönöm, anya. – vigyorogva mentem be a régi szobámba, apáék biztos kitakarították érkezésem előtt. És én még azt hittem, hogy gond lesz, valami olyan reakcióra számítottam mint évekkel ezelőtt, de úgy tűnik nem én vagyok az egyetlen aki megváltozott, ők is eléggé mások lettek, jó értelemben.

Háromkor rohantam a találkozó helyhez, mint az őrült, már most késésben voltam, és a 3D Manőver se segített sokat a közlekedésben. Az emberek eléggé megbámultak utam során, de valahogy sejtettem hogy ez lesz. Rohanás közben próbáltam széjjelbogozni a hajamat, azt hiszem le kéne majd vágjam, nehogy útban legyen, bár Sashanak is eléggé hosszú… Vigyorogva integettem barátaimnak mikor megláttam őket messziről, épp akkor jöttek el mellettem lovakon az Áttekintő Alakulatnak a tagjai, szótlanul, felemelt fővel. Kipirosodott arccal figyeltem őket Erenék mellől, a büszkeség szárnyat eresztett a szívemben és ökölbe szorítottam a kezemet eme érzés miatt. Mindegyik katonát rendesen megnéztem, még nem feledkeztem meg egyik célomról, hogy kiderítsem ki mentette meg az életemet évekkel ezelőtt, bár az is lehet, hogy már rég halott, de ha így van én arra is rá fogok jönni. Semelyik arc sem volt ismerős, de legtöbben nem is néztek az emberekre, csak egyenesen előre, egy röpke pillanatig eszembe jutott, olyan mintha a halálukba mennének felemelt fővel. Sajnos ez párra igaz is.

- Ah! Hannes-san! – Eren izgatottan elkezdett integetni egy férfinak, de ez annyira nem érdekelt, mert észrevettem egy alakot aki megragadta a tekintetemet. Közelebbről is megakartam figyelni, de Mikasa karon ragadott és elkezdett húzni a többiek felé, ezért sóhajtva mentem utána még mielőtt le nem szakítja a kezemet. Barátságosan beszélgettek kettesben, majd mi is tovább kellett álljunk saját dolgunkhoz. A szigorú kinézetű százados elküldött minket kitakarítani az ágyúkat és teletölteni őket a Rózsa Falánál. Unottan teljesítettük a feladatot, míg Eren hirtelen fel nem kiáltott.

- Haaaaaah? Connie te is az Áttekintő Alakulathoz mész? De én azt hittem, hogy a Rendőrséghez mész! Annyira büszkén és energikusan jelentetted ki még a tegnap, akkor most mi történt?

- Úgy tűnik hatással volt rá a tegnapi beszéded.

- Milyen beszéd? – suttogtam Minanak.

- Oh, nem voltál bent?

- Pont nem, mi volt? – abbahagytam a tisztogatást és felálltam, hogy jobban halljam.

- Eren ügyesen kiosztotta azokat akik a Katonai Rendőrséghez akartak menni és egy csomóan meggondolták magukat.

- EH?! Komolyan?

- Aham, Thomas is köztük van, ugye Tom?

- Igen, eléggé hatásos volt az egyszer biztos. – Tom szelíden elmosolyodott, majd elnevette magát.

- Akkor több ismerős lesz ott, mint gondoltam.

- Az egyszer biztos! – ütött bele a levegőben energikusan Mina.

- Hehehehe, nézzétek skacok mit szereztem. – Sasha örömtől kipirult arccal settenkedett mellénk és belső zsebéből előhúzott egy hatalmas hús darabot – A katonáktól szereztem, míg nem figyeltek.

- Teee idióta! - idegesen leütöttem a fejét, mire feljajdult – Azt akarod, hogy cellákba zárjanak minket?!

- Az idiótaság egy veszélyes dolog.

- Főleg ha Sasharól van szó.

- Főleg ha róla meg a kajájáról.

- Csak vidd vissza!

- A-a, minden rendben lesz. Szépen elosszuk…haha már alig várom! Érzem a számban az édes aromáját és ahogy rárakjuk a kenyérre…és!!! – Sasha és a hús jelenléte eléggé nagy tumultust váltott ki közöttünk, hiszen mindenki tudta mennyire nagy ritkaság lett mostanság, és mennyire meg kell becsülni azt ha van. Az ilyen kis katonák mint mi nem is nagyon álmodhatunk róla, még én sem tudom anyáék hogy tudtak szerezni. Biztos hónapokon keresztül nem ettek ők se ilyet, lehet pont nekem rakták félre mikor osztogatták a lakók között.

Megráztam a fejemet és visszatértem a munkához mielőtt a végén agyfaszt kapok tőle. Nagyon bírtam azt a lányt, de néha komolyan röhejes mit meg nem tud tenni egy kis ennivalóért. Egy ilyen minden lében kanál emberrel még nem is találkoztam rajta kívül, ha így folytatja tényleg egy cellába fog bekerülni. Emlékszem első nap mikor mentünk katonának akkor is e miatt került bajba. Sóhajtva figyeltem a messzi földet ami tele volt fákkal és még több fával. Vajon mi van azon túl? Sose tudhatom meg, míg be nem kerülök a nagyok közé, addig is meg ezt a gáz munkát kell csináljam. Frusztráltan  végeztem tovább a dolgomat mikor meghallottam, hogy egyre többen belemennek abba, hogy el legyen osztva a drága étel. Próbáltam kimaradni belőle, de ekkor Sasha csillogó szeme került egyenesen az arcomba amitől annyira megijedtem, hogy sikeresen a fenekemre estem.

- Te is kérsz belőle Ria? – ez nem is kérdés volt hanem inkább parancs, ahogy elnéztem tekintetét. Összevont szemöldökkel néztem fel a többiekre, mindannyian belementek és már csak azt várták én is benne lennék-e. Istenem, egye fene.

- Jó, csak ne nézz rám így, könyörgöm…

- Yahooo!!

- Ooooy, vissza kellene menjünk takarítani, még a végén észrevesznek.

- Oh, tényleg, úgyis kevés idő maradt csak uzsonnáig.

- Uzsoooonnaaa~. – Sasha szinte lebegve ment a saját ágyújához én pedig felálltam és leporoltam a fenekemet. Tovább raktam bele az ágyúba a lövedéket, mikor hirtelen egy villám csapott le elénk. Automatikusan abbahagytam amit csináltam és sokkolva néztem ahogy egy titán jelenik meg előttem, ugyanaz aki öt évvel ezelőtt betörte a falat. Hatalmas arcával egyenesen ránk nézett, pára áradt ki belőle, amitől mindannyian lezuhantunk a város felé.

- Picsába! – káromkodtam hangosan mikor feleszméltem mi is történik körülöttem. Ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy sokkolva legyek és féljek, oh nem, azt a hibát még egyszer nem fogom elkövetni. Elindítottam a manőveremet, a drótok beleakadtak a falba én pedig stabilan lógtam le végignézve élnek-e még társaim. Kifújtam a levegőt és másodjára jobban felmértem a terepet. A titán egy hatalmas lyukat csinált a falba, újra, idegességemben felnéztem, ekkor vettem észre, hogy tőlem 20 méterre a keze a falon van.

Nem volt több vesztegetni időm, most vagy soha. Legtöbben le voltak dermedve, mígnem Eren rájuk nem ordított. Idegesen elkezdtem én is felfelé rohanni a manőverem segítségével majd egy precíz mozdulattal levágtam a kezét ami a falba kapaszkodott. Valahogy feljutottam a tetejére és elindultam a titán irányába, de ekkor a szabad kezével leverte az összes ágyút, miközben a másik fokozatosan visszanőtt ahonnan levágtam. Félreugrottam az útjából és oldalról figyeltem ahogy Eren nekiiramodik. Úgy döntöttem inkább megfigyelem viselkedését a szörnynek hátha tudok összegyűjteni valamilyen fontos információt, az se volt

véletlen, hogy az ágyúkat félretolta hatalmas kezével, ez az bizonyítja van intelligenciája. Eleve az a lyuk megint ott áll, mint régebben, eltalálta a kaput ami a többi titánt nem engedte be ami annyit tesz, hogy az az emberiség elpusztítása a célja, és nem az elfogyasztása. A vérem forrni kezdett a visszafolytott indulatoktól, a francba is a teóriákkal, csak végezzük ki!

Elkezdtem rohanni felé, de ekkor egy újabb füst eltakarta előttem az utat, ezért letérdepeltem és kezeimmel eltakartam az arcomat a meleg hőtől. Hirtelen a vállamon éreztem egy szorítást, mikor felnéztem Connie kétségbeesett arcát láttam meg.

- Mi történt?

- Eltűnt. – felelte megkövülten társam.

- NANI ( tessék ) ?! – felálltam rögtön a guggoló pozíciómból és körbe néztem a városban – Ez a köcsög! Megölöm!

- Nincs idő, hogy beszélgessünk, a titánok bármelyik pillanatban itt lehetnek!

- Ria! – Eren hozzám rohant idegesen – Eltűnt! Hagytam, hogy elmenjen…

Mielőtt bármit is mondhattam volna egy felsőbb rangú katona szállt le hozzánk és ránk parancsolt, hogy menjünk a bázishoz, mert már megkezdték a Kolosszeum titán elleni taktikai megbeszélést. Szívünkhöz emeltük a kezünket és követtük amerre megy a felettesünk, szótlanul. Mind e mellett a harangot elkezdték újra húzni, az emberek pedig jajveszékelve rohantak minnél hamarabb, még mielőtt ebéd nem lesz belőlük. Ez az egész helyzet túlságosan ismerős volt, csak annyi változott meg idővel, hogy most már tehetek valamit ellenük. Az agyamban megjelent a szüleim képe, de még mielőtt túl sokat filóztam volna rajtuk gyorsan odafigyeltem merre szállok. Biztos minden rendben van velük és sikerül kijutniuk. Nem engedhetem, hogy még egyszer megtörténjen az a baleset ami évekkel ezelőtt, most már teljesen más pozícióban vagyok. Most senki se fog megmenteni, én magam kell mentsek meg másokat, és saját magamat.

Beosztottak egy ideig a segítők közé, akik felszerelik a nagyobb rangú katonákat, és akik telepakolják az ágyúkat. Teljesen szétszóródtam Erenéktől, és ez eléggé megviselt. Fogalmam sincs mi lehet velük, és minden rendben vannak-e, csak reménykedni tudtam, hogy biztonságos helyre lettek beosztva. Ezek a gondolatok, vajon ilyesmi fog járni a fejemben mikor nagyobb rangot is kapunk? Egyáltalán elérünk odáig, vagy meghalunk most? ELÉG! Lecsitítottam az agyamat és elkezdtem végezni a munkámat, bár a kezem még mindig változatlanul remegett. Össze-vissza rohangált mindenki, csak egy pillanatra álltam meg, míg meg nem láttam ahogy a titánok befelé masíroznak. Valaki magával kezdett rángatni, hogy menjünk, mert most osztanak be véglegesen minket, ezért gyorsan teletöltöttem a manőveremet fegyverrel és gázzal. Odarohantam a többiekhez és figyeltem mi lesz a következő lépés az óriások ellen.

- Három csoportra leszünk felosztva! Mindenki úgy lesz, akárcsak a tréningnél, hiszen akik előttem állnak mind már ügyes, levizsgázott katonák. Az Álló Őrség parancsa alatt a felszerelést támasztjátok alá, az intelligens kommunikációt, a titánok eltakarítását és így tovább! Az első csatasorban lesz a helyetek, míg a tréninges alakulat a mi parancsunk alatt lesz közép csatasorban, végül nem utolsó sorban az elit Álló Őrség leghátul lesz a csatasorban! Jegyezzétek meg, hogy az első  csatasorban lévők már mind meghaltak, megsérült a külső kaszárnyánk és a titánok már bejutottak a területünkre! Hogy egyszerűen mondjam, olyan helyzetben vagyunk, hogy a Páncélozott titán bármelyik pillanatban feltűnhet és betörheti a kaput, mint ahogy öt éve is tette!

Hatalmas mozgolódás lett közöttünk, rengetegen elkezdtek suttogni, míg a százados fel nem ordított újra, hogy „ csendet” . Ekkor újra figyelni kezdtünk tovább.

- Jelenleg épp feltartóztatjuk őket az első csatasorban! Egyetlen célunk van, megvédeni a Mária falat, ameddig vége nem lesz az evakuálásnak és minden polgár kijut! Ajánljátok fel az életeteket és vigyázzatok katonák! ELBOCSÁTVA!

- HAI ( igenis) ! – mindenki a jobb kezével megütötte a szívét és rettegve tekintett felfelé ahonnan a beszédet mondták.

     A lábaim felmondták a szolgálatot és lezuhantam a földre. Eltakartam a kezeimmel az arcomat miközben mindenki elrohant mellettem vagy elsétált. A legtöbb helyről sírás, ordibálás, vagy hányás hallatszott. Tényleg felkészültem erre? Hiszen ebben lenne részem az életem hátralevő részében. Hiszen a tréningek során minden rendben ment, harmadikként jutottam ki abból a pokolból most viszont semmit se számít, mivel élő példányokkal fogok találkozni. A szél belekapott a hajamba és a nyakláncom kijött az ingem alól. Beleharaptam az ajkamba mikor eszembe jutott kitől is van ez a lánc és a medál. Leengedtem a kezeimet és felnéztem az égre, nem engedhetem, hogy most pánikoljak.