2

- Yo. – vigyorogva intettem majd kifejezéstelen tekintettel ültem le mellé. – Nem válaszoltál.

- Mert tudtam te vagy az. – sóhajtott és újra felemelte a könyvét, hogy tovább olvasson jelezve tűnjek el mellőle míg nem túl késő, de én fittyet hányva a jelekre elkeztem cseverészni.

- Teljes depresszióba estem, nem tudom mit tegyek, gondoltam te kisegítesz, mivel jó bátyó vaagy~.

- Megint szerelmes vagy egy idős férfiba vagy befejezted az idiotikus és semmirekellő mangádat?

- E-eeh?! Ne-nem vagyok szerelmes csak a mangát fejeztem be. – Yoshi újra leeresztette a kötetét majd összeszűkítette a szemeit és óvatosan lerakta maga mellé a tárgyat.

- Tehát mindkettő. Ez nehezebb lesz, mint sejtettem.

- Honnan tudod?!

- Atsuko téged könnyebb kiismerni, mint bármilyen más embert, egy nyitott könyv vagy. Ki az új egyed?

- Most…a Slayers mangára gondolsz vagy Sho sensei-re?

- Tanár? Komolyan? Megint? Azt hittem ha már a testvérem vagy tudsz tanulni a hibáidból, de a csalódások úgy tűnik sose fogynak el ha egyszer egy családa születtünk.

- Yoshi valahogy nem segítesz a helyzeten.

- Ez legalább tud a létezésedről vagy csak követed és álmélkodsz a messzeségből mint ahogy az előzőeknél tetted?

- Az osztályfőnököm. – lebiggyesztett ajakkal néztem amint testvérem szemei kitágulnak egy pillanatra majd újra kifejezéstelenek lesznek. Fáradtan megborzolta a haját, nem egyszer fordultam eddig hozzá ha volt valami problémám és eddig mindig kisegített előbb vagy utóbb, de az elmúlt pár hónapban mintha sokkal segítőkészebb lett volna, mint eddig, ebből sejtettem valamit tervez az én kis bátyám és nekem valószínűleg nem fog tetszeni amit kiforral.

- Tehát sokszor látod. Kezdj magaddal valami értelmeset Atsuko, menj olvass valami normális könyvet, járj moziba vagy mittudomén mit csináltok ti bugyuta fiatalok, semmiképpen se habarodj bele még jobban, mert te is tudod mi a vége az efféle malőröknek. – unottan magyarázott miközben felült és elkezdte összeszedni az edző cuccait.

- Nem fog menni Yoshiii, valahogy mindig elbaltázom. Nincs valami barátod akinek bemutathatnál és beleszerethetnék?

- Felejtsd el, nem engedem, hogy rászállj az egyetlen normális emberekre akik körbe vesznek. Keress magadnak más áldozatot baka ( buta ), most pedig menj ki, át akarok öltözni.

- De Yoshiii…

- MOST. – csalódottan sétáltam ki a zugából, mint mindig most is teljesen helyben hagyott, de  változatosság kedvéért valamivel kedvesebben vágta a fejemhez a fájdalmas igazságot amin nem tudok változtatni. Visszamentem a szobámba és előkészítettem a másnapi füzeteimet, visszafeküdtem az ágyamba elővéve egy régi kedvenc mangámat ami mindig feldob akárhányszor is olvasom el. Lassan gyűrötté vált az évek során, de ez sose akadályozott meg, szerettem ha valami már nagyon régi és elavult, legalább látszott rajta mennyire sokat használtam és forgattam kicsiny ujjaim között. Mosolyogva lapoztam fel mikor berezgett a telefonom, Yuno volt az.

„ Atsuko-chaan mit csinálsz? Ma valahogy nagyon szomorúnak tűntél gondoltam rákérdek minden rendben van-e veled. Remélem tudod nem lehet engem átverni, Sho-san az? Hmmm? Valld be.” – felnyüszítettem akárcsak egy kutya és már írni akartam a választ mikor még másik két üzenet érkezett tőle.

„ Remélem nem megint azt az unalmas szerelmes mangádat olvasod…”

„ Válaszolj máááár”

„ Yuno-chan nem mindenki tud olyan gyorsan írni mint te… és de azt olvasom. Még mindig tetszik”

„ Hagyd abba a sajnáltatást kérlek~ szerintem nála lenne esélyed”

„ Ugye a főhősről beszélsz?...”

„ Ha a főhős neve Sho akkor igen” – elpirultam a neve láttán és hitetlenül megráztam a fejem.

„ Felejtsd el. Ez viccnek is rossz Yuno-chan”

„ Hát akkor holnap bővebben megbeszéljük…nem fogod elhinni mit mesélt Akise-san…”

„ Yukiteru-kunról?”

„ Annyi kéne…ki is tépném a nyelvét ha az én kis Yukkimat egyáltalán megszólítaná!!!!” – mielőtt válaszolhattam volna újra írt.

„ Egy szellemszállásról mesélt nekünk meki közben. Említette hogy van valamilyen hely a városban ahol szellemeket láttak a lakók és azon nyomozott egy ideje durva ugye? Szerintem nagyon ijesztő de a többiek el akarnak oda menni szombaton kérlek jössz te is??!?!!!?!”

„ Nem elég neked ha megy Yukiteru-kun?? Tudod mennyire félek a sötét helyektől…”

„ KÉRLEK!!!!!!!!!” – sóhajtva elraktam a készülékemet, de barátnőm szokásához híven bombázni kezdett az üzenetekkel meg e-mailekkel ezért fél óra után válaszoltam, hogy még meglátom jelenleg inkább többet akarok tudni a főhősök szerelmi életéről mintsem egy szellemekkel lakta helyiségről.

Másnap az iskolában nem úsztam meg könnyen, mivel rám támadtak a többiek és Akise is tanusította nem kell mitől aggódjak mert több ember is meg tud védeni ha arról lenne szó, plusz valószínűleg csak pár fiatal próbál ijesztegetni minket, ezért nincs mitől tartanom. Kelletlenül beleegyeztem, de tudtam ezt még nagyon meg fogom bánni, nem elég, hogy sötétben megyünk, de ráadásul egy elhagyatott raktárba amitől teljesen kirázott a hideg. Beletörődve figyeltem az órákon ami egyszerűen telt el mivel első pár napban mindenki bemutatkozott a tanároknak és egymásnak, meg próbáltuk szokni a környezetet, de nemsokára rájöttem ki kell választanom egy délutáni aktivitást, mivel ha lejár az idő akkor az osztályfőnök fog kényszeríteni csatlakozzak valahova. Puffogva figyeltem az ajánlatokat, de elhatároztam, ha eddig sikerült megúsznom három évig most is menni fog és inkább elszöktem az összes ilyen bemutatóról fel az emeletre ahol nyitva volt az ajtó a tető térre. Kényelmesen eldőltem a meleg cementen és néztem ahogy a többiek egyre több helyre mennek megnézni az aktivitásokat én meg inkább fent lebzselek hiába. A tanárok kikötötték legalább péntekig fel kell iratkoznunk valahova, de nekem eszem ágában sem volt menni sehova.

Szerdán a többiek próbáltak győzködni merre kéne menjek, de semmi esélyük se volt.

- Gyere rajzszakkörre. – unszolt Mao.

- Inkább önvédelemre, az rád férne. – Hinata, Yukiteru és Yuno arra jelentkeztek.

- Szerintem pedig íjász szakra. Eltudnálak képzelni abban az egyenruhában. – Ouji vigyorogva mért végig mígnem Yuno le nem ütötte.

- Ha rám hallgatsz akkor a diáktanácshoz jössz. Lehet, hogy sok a munka de rengeteg óráról maradsz le és nem kell annyit bent maradni iskola után. – a legjobban az a hely vonzott amiről Akise beszélt, de őszintén szólva féltem odamenni ahol ő is volt, mert eléggé furcsa fiú és csak vele lenni valahogy feszélyezve éreztem volna magam, ezért sóhajtva dőltem hátra a székemben.

- Inkább hagyjuk, semelyikre se vagyok rátermett, hazamegyek utána vagy veletek leszek ha befejeztétek a programokat.

- Idén választanod kell, lehet eddig megúsztad de most kétlem, hogy sikerülni fog. Itt komolyabban vesznek mindent.

- Pontosan, te se akarnád, hogy levonjanak tőled pontokat, ugye?

- Uhh…azt azért nem…

- AKKOR JELENTKEZZ. – ordítottak rám mindannyian.

Pénteken kétségbeesve sétáltam az iskola folyosóin, a végén nem sikerült választanom és az osztályfőnök behivatott a tanáriba megbeszélni velem a dolgokat. Próbáltam elkerülni a folyosókon és még az egyik órájáról is lemaradtam, de valahogy sikerült észrevennie a biológia laboratóriumba menet és leszólított még mielőtt bemehettem volna, akkor tudtam vége az életemnek. Le fog szidni új szerelmem én meg nem tehettem ellene semmit mert teljesen jogosan teszi, a barátaim persze rosszallóan figyeltek amint elvisz, mert ők mindig szóltak nekem figyeljek oda nehogy a végén én húzzam a rövidebbet, de mindig félresöpörtem ezeket a gondolatokat, hiszen volt nekem jobb dolgom is minthogy ilyeneken aggódjak. Nagyot nyelve álltam vele szemben miközben ő a szemeit dörzsölte és figyelte a kezében lévő lapokat majd kedves tekintettel nézett rám, visszafolytott lélegzettel vártam a leszidást de az meglepetésemre nem következett be.

- Handa…miért nem iratkoztál be sehova?

- Ah~ sensei, én…nos…még nem volt…időm rá?

- Időd, hm? – elmosolyodott majd visszatekintett az egyik lapra.

- Mivel utolsó pillanatban vagy a legtöbb hely már elfogyott, maradt még egy pár, de ha megfogadod az én tanácsomat akkor - átadta a teleírt lapot miközben ujjával véletlenül hozzámért, de ez elég volt ahhoz, hogy teljesen elvörösödjek –, ide mész.

- Eh? Atlétika?

- Ha jól láttam már kicsi korodban voltál pár évet, még díjakat is nyertél.

- Nem véletlenül hagytam abba… - sóhajtottam kelletlenül, tovább olvastam milyen helyek vannak még míg a szemem megakadt az egyiknél. – De ez nem rossz. Programszervezőknél?

- Jöhetsz.

- Csak még kell beszélnem a felügyelő tanárral.

- Most beszélsz vele. – a lélegzetem elállt mikor a barna szemeibe tekintettem, a pulzusom az egekbe szökött. Lejjebb eresztettem a lapot nehogy meglássa mennyire remeg a kezem, inkább arrébb néztem csak rá ne kelljen figyeljek, de semmit se segített a helyzetemen az, hogy az egész tanári kiürült, mivel már becsengettek egy jó ideje.

- Akkor feliratkozom arra. Elnézést a kellemetlenségekért sensei. – meghajoltam előtte és gyors léptekkel elhagytam a helyiséget, hogy hevesen lélegezve menjek vissza a laborba. A friss levegő jót tett nekem, de attól még a pír látható volt az arcomon. Hinata és Yuno között foglaltam helyet, mondanom sem kell egész óra alatt cinkosan pillantottak rám és vigyorogtak mikor meglátták a reakcióimat, ami szerintem egyáltalán nem vicces, majdnem közel álltam a szívinfarktushoz az osztályfőnököm miatt.

- Akkor holnap hol találkozunk? – mind a parkban pihentünk iskola után élvezve a jó időt, meg persze a hétvégét is.

- Hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian teljesen megfeledkezve az eredeti tervünkről. Akise kedvesen eszembe juttatta amitől elsápadtan. – Uh…hogy az…

- Igen. – bólintott energikusan Ouji – Szerintem legyen a Kanto megálló előtt, onnan tíz perc, ugye Akise-kun?

- Igen, jobban tennénk ha tizenegykor már ott lennénk a megállóban, mert éjfél tájt szoktak hangokat hallani onnan, így okosabb ha mi is hamarabb érünk oda.

- Milyen…megnyugtató. – nyeltem egy hatalmasat. – Yuno, mondom a szüleimnek, hogy nálad alszok, jó? Gyere elém tízkor.

- Oké, Yukki gyere te is. Komolyan nálam aludhatnál!

- EEH?! Miket beszélsz…

Sokkhatás alatt vártam míg hozzám érkezik excentrikus barátnőm vele együtt pedig a bugyuta barátja. Szabadon hagytam a hajamat és felkészültem lelkileg a legrosszabbra, lehet ez az utolsó alkalom, hogy látom a szüleimet és túl intelligens bátyámat, mert a szellemek felfognak falni, vagy belém száll az egyik és arra késztet gyilkoljak le mindenkit. Ez csakis Yuno hibája amiért ilyenekre gondolok, mivel legutóbb a moziban egy embertelen horror filmet néztünk meg, neki egyszerű volt mert hozzábújhatott Yukiteruhoz, de nekem csak a szerencsétlen popcornom maradt aminek a felét sikeresen le is ejtettem az egyik jelenet során. Aggódva maszíroztam a kezeimet, egy térdig érő szoknya volt rajtam és egy egyszerű felső, senki nem mondta hogyan kellene felöltözzek ha szellemvadászatra megyünk, ezért a legnormálisabb szettre gondoltam ami csak a szekrényemben létezik. A szüleim már fent voltak a saját szobájukban, lefeküdtek mivel őket már kikészítette ez a hét is, nekik továbbra is kellett dolgozni míg én eléggé lazára vettem a dolgokat az iskolában. Yoshi halkan lejött a lépcsőn és elmélkedve nézett végig rajtam kifejezéstelen tekintetével, majd elsétált mellettem a csaphoz töltsön magának egy kis vizet, ekkor rezzent meg a telefonom az asztalon. Gyorsan válaszoltam és egy puszit nyomtam testvérem arcára aki egy cseppet se örült neki, utána kisiettem a táskámmal a lakásbol az utca végére ahol már izgatottan várt a két barátom. A végére Yunonak is megjött a kedve a detektíveskedéshez, csak én éreztem magam teljesen kétségbeesetten miközben a társasággal álltunk a megállóban és várakoztunk a többiek felbukkanására. Mindenki időben ideért ezért Akise-vel az élen elindultunk a helyszínre megnézni mégis miről beszélnek a polgárok.

A lélegzetem is elállt mikor megpillantottan a sötét és cseppet sem barátságos épületet aminek a kitört ablakai egyenesen azt kiáltották nekünk húzzunk innen minnél hamarabb, de a fehér hajú fiú inkább kíváncsian és vidáman mendegélt tovább míg a bejárathoz nem értünk. Remegve bújtam közelebb barátaimhoz, Akise pedig elkezdett beszélni.