Harmadik rész

Csendben csomagoltunk hazafelé, reggel ez volt az első dolgunk. Sasha a halál közelében állt, hiszen még enni se kaptunk, rögtön hazaszállítottak minket a szekerekkel. Telepakolva csomagokkal álltam meg a lakásom előtt, még elköszöntem Erenéktől mielőtt benyitottam volna, bár tudtam, hogy pár óra múlva úgy is látom majd őket. Gyülekezünk a fő térnél, az Áttekintő Alakulat újra kimegy a titánokhoz szétverni pár segget, és szokáshoz híven mi ott leszünk és drukkolunk nekik. Hevesen vert a szívem, ha eszembe jutott, hogy nemsokára mi is köztük leszünk és majd a lovakon megyünk kifelé és minket fognak büszkén nézni az emberek. Bekopogtam a lakásba, de nem kaptam választ, ezért halkan benyitottam. Megszeppenve éreztem ahogy letámad négy kéz és erősen szorítanak, a szüleim voltak azok. Anya könnyei lezuhantak az egyenruhámra, miközben apa folyton suttogott a fülembe mennyire hiányoztam nekik és milyen büszkék rám. Mosolyogva ledobtam a földre a csomagokat és én is visszaöleltem családtagjaimat. Anya izgatottan bevitte a szobámba a táskákat, apa pedig leültetett a konyhaasztalhoz egyek valami normális ennivalót, hiszen sejti mikkel tömtek minket a katonaságon. Minden részletre kíváncsiak voltak, hiszen a levelek eléggé semmitmondóak ahhoz képest amiket átéltem, ezért megpróbáltam minnél hitelesebben előadni kihagyva a brutálisabb részeket.

- Szóval a harmadik lettél. Lányom…ez aztán elismerést kér. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ilyen ügyes leszel. Ha-ha-ha, kérlek ne ítélj el.

- Semmi baj papa, megértem. – nevettem el magam én is mire furcsán összenéztek. Persze, legalább négy éve nem láttak engem örülni semminek se, már az is csoda lehetett nekik, hogy engedtem az ölelésüknek mikor besétáltam.

- Megváltoztál és nem csak a kinézetedre értem, Gloria. Az egy dolog, hogy igazi nő lettél, de…

- Olyan élettel teli vagy most már. – anya még mindig törölte könnyeit miközben egy jó nagy adag húst rakott le az orrom elé.

- Uh, nem hiszem, hogy képes vagyok megenni az egészet. A gyomrom eléggé összeszűkült az elmúlt pár évben.

- Azért láss neki. És barátaid? Szereztél őket? – kérdezte anya óvatosan miközben leült apa mellé. Izgatottan bólogattam és elkezdtem áradozni Erenről, Mikasaról és Arminról akik hozzám a legközelebb kerültek az összes kadétok közül. Szerintem életemben nem beszélgettem velük annyit, mint akkor ebédnél. Látszott rajtuk mennyire megkönnyebültek a hírek hallatán, de így is mintha lett volna valami nagy teher a vállukon, ezért megkérdeztem velük mi történt. Semmi rossz hírrel nem szolgáltak, változatlanul semmi gond sincsen a falon belül, egy titánt se tűnt fel lassan 5 éve, ami jó dolog, viszont nem voltam megelégedve ennyivel ezért tovább puhatolóztam mi lehet a probléma.

- Szívem…továbbra is az a célod, mint tizenegy évesen?

- Igen. Változatlan. – válaszoltam határozott tekintettel. Anya szomorúan lenézett, de apa bátorítóan megszorította a kezét.

- Én büszke vagyok rád Gloria, bármi is legyen. Annyit kérek vigyázz magadra.

- Vigyázok, hiszen Helen is velem van. – emeltem fel a nyakláncomat. – Meg most már Erenék is. Semmi szükség az aggodalomra. Ha nem haragudtok meg megyek és ledőlök kicsit. Háromkor a térnél kell legyek, mert csapat megbeszélés, vagy valami olyasmi.

- Oh, Gloria! – kiáltott utánam anya még mielőtt bemehettem volna aludni – Ez az egyenruha…mesésen áll rajtad.

- Köszönöm, anya. – vigyorogva mentem be a régi szobámba, apáék biztos kitakarították érkezésem előtt. És én még azt hittem, hogy gond lesz, valami olyan reakcióra számítottam mint évekkel ezelőtt, de úgy tűnik nem én vagyok az egyetlen aki megváltozott, ők is eléggé mások lettek, jó értelemben.

Háromkor rohantam a találkozó helyhez, mint az őrült, már most késésben voltam, és a 3D Manőver se segített sokat a közlekedésben. Az emberek eléggé megbámultak utam során, de valahogy sejtettem hogy ez lesz. Rohanás közben próbáltam széjjelbogozni a hajamat, azt hiszem le kéne majd vágjam, nehogy útban legyen, bár Sashanak is eléggé hosszú… Vigyorogva integettem barátaimnak mikor megláttam őket messziről, épp akkor jöttek el mellettem lovakon az Áttekintő Alakulatnak a tagjai, szótlanul, felemelt fővel. Kipirosodott arccal figyeltem őket Erenék mellől, a büszkeség szárnyat eresztett a szívemben és ökölbe szorítottam a kezemet eme érzés miatt. Mindegyik katonát rendesen megnéztem, még nem feledkeztem meg egyik célomról, hogy kiderítsem ki mentette meg az életemet évekkel ezelőtt, bár az is lehet, hogy már rég halott, de ha így van én arra is rá fogok jönni. Semelyik arc sem volt ismerős, de legtöbben nem is néztek az emberekre, csak egyenesen előre, egy röpke pillanatig eszembe jutott, olyan mintha a halálukba mennének felemelt fővel. Sajnos ez párra igaz is.

- Ah! Hannes-san! – Eren izgatottan elkezdett integetni egy férfinak, de ez annyira nem érdekelt, mert észrevettem egy alakot aki megragadta a tekintetemet. Közelebbről is megakartam figyelni, de Mikasa karon ragadott és elkezdett húzni a többiek felé, ezért sóhajtva mentem utána még mielőtt le nem szakítja a kezemet. Barátságosan beszélgettek kettesben, majd mi is tovább kellett álljunk saját dolgunkhoz. A szigorú kinézetű százados elküldött minket kitakarítani az ágyúkat és teletölteni őket a Rózsa Falánál. Unottan teljesítettük a feladatot, míg Eren hirtelen fel nem kiáltott.

- Haaaaaah? Connie te is az Áttekintő Alakulathoz mész? De én azt hittem, hogy a Rendőrséghez mész! Annyira büszkén és energikusan jelentetted ki még a tegnap, akkor most mi történt?

- Úgy tűnik hatással volt rá a tegnapi beszéded.

- Milyen beszéd? – suttogtam Minanak.

- Oh, nem voltál bent?

- Pont nem, mi volt? – abbahagytam a tisztogatást és felálltam, hogy jobban halljam.

- Eren ügyesen kiosztotta azokat akik a Katonai Rendőrséghez akartak menni és egy csomóan meggondolták magukat.

- EH?! Komolyan?

- Aham, Thomas is köztük van, ugye Tom?

- Igen, eléggé hatásos volt az egyszer biztos. – Tom szelíden elmosolyodott, majd elnevette magát.

- Akkor több ismerős lesz ott, mint gondoltam.

- Az egyszer biztos! – ütött bele a levegőben energikusan Mina.

- Hehehehe, nézzétek skacok mit szereztem. – Sasha örömtől kipirult arccal settenkedett mellénk és belső zsebéből előhúzott egy hatalmas hús darabot – A katonáktól szereztem, míg nem figyeltek.

- Teee idióta! - idegesen leütöttem a fejét, mire feljajdult – Azt akarod, hogy cellákba zárjanak minket?!

- Az idiótaság egy veszélyes dolog.

- Főleg ha Sasharól van szó.

- Főleg ha róla meg a kajájáról.

- Csak vidd vissza!

- A-a, minden rendben lesz. Szépen elosszuk…haha már alig várom! Érzem a számban az édes aromáját és ahogy rárakjuk a kenyérre…és!!! – Sasha és a hús jelenléte eléggé nagy tumultust váltott ki közöttünk, hiszen mindenki tudta mennyire nagy ritkaság lett mostanság, és mennyire meg kell becsülni azt ha van. Az ilyen kis katonák mint mi nem is nagyon álmodhatunk róla, még én sem tudom anyáék hogy tudtak szerezni. Biztos hónapokon keresztül nem ettek ők se ilyet, lehet pont nekem rakták félre mikor osztogatták a lakók között.

Megráztam a fejemet és visszatértem a munkához mielőtt a végén agyfaszt kapok tőle. Nagyon bírtam azt a lányt, de néha komolyan röhejes mit meg nem tud tenni egy kis ennivalóért. Egy ilyen minden lében kanál emberrel még nem is találkoztam rajta kívül, ha így folytatja tényleg egy cellába fog bekerülni. Emlékszem első nap mikor mentünk katonának akkor is e miatt került bajba. Sóhajtva figyeltem a messzi földet ami tele volt fákkal és még több fával. Vajon mi van azon túl? Sose tudhatom meg, míg be nem kerülök a nagyok közé, addig is meg ezt a gáz munkát kell csináljam. Frusztráltan  végeztem tovább a dolgomat mikor meghallottam, hogy egyre többen belemennek abba, hogy el legyen osztva a drága étel. Próbáltam kimaradni belőle, de ekkor Sasha csillogó szeme került egyenesen az arcomba amitől annyira megijedtem, hogy sikeresen a fenekemre estem.

- Te is kérsz belőle Ria? – ez nem is kérdés volt hanem inkább parancs, ahogy elnéztem tekintetét. Összevont szemöldökkel néztem fel a többiekre, mindannyian belementek és már csak azt várták én is benne lennék-e. Istenem, egye fene.

- Jó, csak ne nézz rám így, könyörgöm…

- Yahooo!!

- Ooooy, vissza kellene menjünk takarítani, még a végén észrevesznek.

- Oh, tényleg, úgyis kevés idő maradt csak uzsonnáig.

- Uzsoooonnaaa~. – Sasha szinte lebegve ment a saját ágyújához én pedig felálltam és leporoltam a fenekemet. Tovább raktam bele az ágyúba a lövedéket, mikor hirtelen egy villám csapott le elénk. Automatikusan abbahagytam amit csináltam és sokkolva néztem ahogy egy titán jelenik meg előttem, ugyanaz aki öt évvel ezelőtt betörte a falat. Hatalmas arcával egyenesen ránk nézett, pára áradt ki belőle, amitől mindannyian lezuhantunk a város felé.

- Picsába! – káromkodtam hangosan mikor feleszméltem mi is történik körülöttem. Ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy sokkolva legyek és féljek, oh nem, azt a hibát még egyszer nem fogom elkövetni. Elindítottam a manőveremet, a drótok beleakadtak a falba én pedig stabilan lógtam le végignézve élnek-e még társaim. Kifújtam a levegőt és másodjára jobban felmértem a terepet. A titán egy hatalmas lyukat csinált a falba, újra, idegességemben felnéztem, ekkor vettem észre, hogy tőlem 20 méterre a keze a falon van.

Nem volt több vesztegetni időm, most vagy soha. Legtöbben le voltak dermedve, mígnem Eren rájuk nem ordított. Idegesen elkezdtem én is felfelé rohanni a manőverem segítségével majd egy precíz mozdulattal levágtam a kezét ami a falba kapaszkodott. Valahogy feljutottam a tetejére és elindultam a titán irányába, de ekkor a szabad kezével leverte az összes ágyút, miközben a másik fokozatosan visszanőtt ahonnan levágtam. Félreugrottam az útjából és oldalról figyeltem ahogy Eren nekiiramodik. Úgy döntöttem inkább megfigyelem viselkedését a szörnynek hátha tudok összegyűjteni valamilyen fontos információt, az se volt

véletlen, hogy az ágyúkat félretolta hatalmas kezével, ez az bizonyítja van intelligenciája. Eleve az a lyuk megint ott áll, mint régebben, eltalálta a kaput ami a többi titánt nem engedte be ami annyit tesz, hogy az az emberiség elpusztítása a célja, és nem az elfogyasztása. A vérem forrni kezdett a visszafolytott indulatoktól, a francba is a teóriákkal, csak végezzük ki!

Elkezdtem rohanni felé, de ekkor egy újabb füst eltakarta előttem az utat, ezért letérdepeltem és kezeimmel eltakartam az arcomat a meleg hőtől. Hirtelen a vállamon éreztem egy szorítást, mikor felnéztem Connie kétségbeesett arcát láttam meg.

- Mi történt?

- Eltűnt. – felelte megkövülten társam.

- NANI ( tessék ) ?! – felálltam rögtön a guggoló pozíciómból és körbe néztem a városban – Ez a köcsög! Megölöm!

- Nincs idő, hogy beszélgessünk, a titánok bármelyik pillanatban itt lehetnek!

- Ria! – Eren hozzám rohant idegesen – Eltűnt! Hagytam, hogy elmenjen…

Mielőtt bármit is mondhattam volna egy felsőbb rangú katona szállt le hozzánk és ránk parancsolt, hogy menjünk a bázishoz, mert már megkezdték a Kolosszeum titán elleni taktikai megbeszélést. Szívünkhöz emeltük a kezünket és követtük amerre megy a felettesünk, szótlanul. Mind e mellett a harangot elkezdték újra húzni, az emberek pedig jajveszékelve rohantak minnél hamarabb, még mielőtt ebéd nem lesz belőlük. Ez az egész helyzet túlságosan ismerős volt, csak annyi változott meg idővel, hogy most már tehetek valamit ellenük. Az agyamban megjelent a szüleim képe, de még mielőtt túl sokat filóztam volna rajtuk gyorsan odafigyeltem merre szállok. Biztos minden rendben van velük és sikerül kijutniuk. Nem engedhetem, hogy még egyszer megtörténjen az a baleset ami évekkel ezelőtt, most már teljesen más pozícióban vagyok. Most senki se fog megmenteni, én magam kell mentsek meg másokat, és saját magamat.

Beosztottak egy ideig a segítők közé, akik felszerelik a nagyobb rangú katonákat, és akik telepakolják az ágyúkat. Teljesen szétszóródtam Erenéktől, és ez eléggé megviselt. Fogalmam sincs mi lehet velük, és minden rendben vannak-e, csak reménykedni tudtam, hogy biztonságos helyre lettek beosztva. Ezek a gondolatok, vajon ilyesmi fog járni a fejemben mikor nagyobb rangot is kapunk? Egyáltalán elérünk odáig, vagy meghalunk most? ELÉG! Lecsitítottam az agyamat és elkezdtem végezni a munkámat, bár a kezem még mindig változatlanul remegett. Össze-vissza rohangált mindenki, csak egy pillanatra álltam meg, míg meg nem láttam ahogy a titánok befelé masíroznak. Valaki magával kezdett rángatni, hogy menjünk, mert most osztanak be véglegesen minket, ezért gyorsan teletöltöttem a manőveremet fegyverrel és gázzal. Odarohantam a többiekhez és figyeltem mi lesz a következő lépés az óriások ellen.

- Három csoportra leszünk felosztva! Mindenki úgy lesz, akárcsak a tréningnél, hiszen akik előttem állnak mind már ügyes, levizsgázott katonák. Az Álló Őrség parancsa alatt a felszerelést támasztjátok alá, az intelligens kommunikációt, a titánok eltakarítását és így tovább! Az első csatasorban lesz a helyetek, míg a tréninges alakulat a mi parancsunk alatt lesz közép csatasorban, végül nem utolsó sorban az elit Álló Őrség leghátul lesz a csatasorban! Jegyezzétek meg, hogy az első  csatasorban lévők már mind meghaltak, megsérült a külső kaszárnyánk és a titánok már bejutottak a területünkre! Hogy egyszerűen mondjam, olyan helyzetben vagyunk, hogy a Páncélozott titán bármelyik pillanatban feltűnhet és betörheti a kaput, mint ahogy öt éve is tette!

Hatalmas mozgolódás lett közöttünk, rengetegen elkezdtek suttogni, míg a százados fel nem ordított újra, hogy „ csendet” . Ekkor újra figyelni kezdtünk tovább.

- Jelenleg épp feltartóztatjuk őket az első csatasorban! Egyetlen célunk van, megvédeni a Mária falat, ameddig vége nem lesz az evakuálásnak és minden polgár kijut! Ajánljátok fel az életeteket és vigyázzatok katonák! ELBOCSÁTVA!

- HAI ( igenis) ! – mindenki a jobb kezével megütötte a szívét és rettegve tekintett felfelé ahonnan a beszédet mondták.

     A lábaim felmondták a szolgálatot és lezuhantam a földre. Eltakartam a kezeimmel az arcomat miközben mindenki elrohant mellettem vagy elsétált. A legtöbb helyről sírás, ordibálás, vagy hányás hallatszott. Tényleg felkészültem erre? Hiszen ebben lenne részem az életem hátralevő részében. Hiszen a tréningek során minden rendben ment, harmadikként jutottam ki abból a pokolból most viszont semmit se számít, mivel élő példányokkal fogok találkozni. A szél belekapott a hajamba és a nyakláncom kijött az ingem alól. Beleharaptam az ajkamba mikor eszembe jutott kitől is van ez a lánc és a medál. Leengedtem a kezeimet és felnéztem az égre, nem engedhetem, hogy most pánikoljak.