Ötödik rész

Hevesen dobogó szívvel ültem…jobban mondva dobtam le magam a földre a tartályok mellé, és leszereltem a sajátomat, hogy teletöltsem. Szakadozottan kifújtam a levegőt miközben remegő kezekkel próbáltam megtartani a tárgyakat, de két kedves kéz kisegített. Hálásan néztem fel a megmentőmre, Arminra. Nem mindig bántam jól a stresszel, ez most is meglátszott rajtam, gondolom ezért sétált hozzám a fiú észrevétlenül.

- Köszönöm…

- Én köszönöm. Megmentettél minket.

- Ne túlozz, a te terved mentett meg minket, ha nem lennél ilyen jó stratégista akkor már rég halottak lennénk. Hallottam Connietól, hogy te segítetted ki őket mikor rátaláltatok arra az Abnormális titánra, szóval az érdem csak a tiéd.

- Ne mondj ilyeneket. – nevette el magát egyre vörösödő arccal.

- Ez csak az igazság. Látod…én előre láttam, hogy el jön az az idő mikor hasznos leszel az emberiségnek.

- Gloria…

- EZT meg sem hallottam. – feleltem kifejezéstelen tekintettel, mire Armi átölelte a derekam és belezokogott a vállamba. – GYÁÁ! Armin! Fejezd be, ez nem a megfelelő pillanat a sírásra!

- Ennél megfelelőbb pillanat úgy sem lesz. – váratlanul Mikasa ült le mellénk, és tisztította a fegyvereit.

- Uh… - motyogtam miközben hagytam, hogy a fiú kisírja magát rajtam – Lehet igazad van.

- Ria. – unott tekintettel néztem Mikasara – Még sose mondtam, de…örülök, hogy megismerhettelek. Komolyan.

- Mikasa… - suttogtam most már én is meghatódottan és elkezdtem sírni Armin hátán. Mikasa sóhajtott majd megsimogatta mindkettőnk fejét, ebben a megnyilvánulásban körülbelül benne volt az egész évi szeretete. Egy idő után abbahagytuk a bömbölést, és letöröltük könnyeinket, hiszen valahogy át kell másszunk a falakon is.

A legtöbben előre mentek, de páran hátul maradtunk az egyik tetőn, onnan néztük ahogy az eddigi Abnormális titánt épp megeszik a társai. Sose láttam még ilyet, ezért kíváncsian összeszűkítettem a szemeimet memorálva minden egyes mozdulatát ennek az eseménynek. Kirázott a hideg e láttán, még arra se maradt ideje, hogy regenerálódjon, mint ahogy szoktak. Szokatlan esemény az egyszer biztos, egyben rettentően ijesztő is, mindig is ahhoz kellett hozzászoknunk ahogy az embereket fogyasztják el, viszont valamiért rosszabb volt nézni miként eszik meg saját társukat.

- Meg kell mentenünk. – kommentálta Mikasa. – Muszáj. Még nagy segítségünkre lehet.

- Egyetértek, el kell távolítanunk róla a többit. – értett vele egyet Reiner.

- Pontosan, még a végén a szövetségesünk is lehet.

- Annie! Hallod magad? Szövetséges egy titán?! – kérdezte kétsgébeesetten Jean.

- Jobb lenne mint bármelyik ágyú, nem gondolod?

- Nézzétek! – Armin újjal mutatott a következő változásra. A titánunk akiről vitatkoztunk kiszabadult a többiektől és nekiiramodott egy kiszemelt áldozatának belevésve a fogait a nyakának hátsó részébe.

- Ezt a vadállatot akarjátok megmenteni?! Nem vagytok normálisak, egy titán egy titán marad, sose lehet belőle szövets…mi van már megint? – Jean idegesen nézett ránk, mivel mi továbbra is mozdulatlanul bámultuk ahogy a titán lassan leesik a földre élettelenül – Úgy tűnik kifogyott a gázból.

- Az…mi? – jobb kérdés nem hagyta el a számat. Szemem elé emeltem a tenyeremet, hogy eltakarjam a naptól így jobban láthattam ahogy egy fiúnak a teste kiemelkedik a titánnak a hátából. Magam sem értettem mégis mi a fene történik, de mielőtt még több kérdést feltehettem volna Mikasa fogta magát, és leugrott a háztetőről a titánnak az elégetett testéhez. Magához ölelte a fiúnak a tetemét, ezzel még kíváncsibbá tett mégis ki a fene lehet az. A többiekkel leugrottunk mi is hozzá, de mikor közelebb léptem a földbe gyökerezett a lábam…nem. Ez lehetetlen. Mégis mit keresne egy titán testében…Eren.

Felvittük egy biztonságos területre, és mindannyian köré gyűltünk, úgy figyeltük ahogy Mikasa zokog a nyakánál, miközben szorosan fogja a testét. Megráztam a fejem és lezuhantam a földre, továbbra is Eren becsukott szemét nézve. Él…ezt nem…hiszem el. Ma már sokadjára kezdtem el zokogni, de oly annyira, hogy azt hittem az összes víz nem lenne elég, hogy pótolja. Ütöttem az öklömmel a földet rendületlenül, egészen addig míg valaki meg nem ragadta. Bertolt erősen szorítottam a kezemet, majd elengedte mikor úgy látta, hogy biztonságos mert nem vágom tönkre tovább. Tekintete azt sugalta ő sem tudja mi folyik itt, viszont nem segítek senkinek sem ha idegrohamot kapok mindenki előtt. Beleharaptam alsó ajkamba, és újabb darabokat téptem le az ingemből amikkel bekötöztem nem rég szerzett sérüléseimet. Óvatosan Eren mellé csúsztam, és megfogtam a vállát. Ez tényleg ő. Még több könnycsepp hullott le a földre miközben Jean meglepetten fordult hátra az összes égett titánhoz.

- Akkor ezt mind…Eren művelte.

- Nagyon…úgy néz ki. – szipogtam miközben felálltam most már újult erővel.

Jeannal, Reinerrel, Bertoltal és Annieval egymás mellett álltunk hátratett kezekkel miközben a hadnagy kiakarta szedni belőlünk mi is történt pontosan a feladatunk során, főképp Erenre volt kíváncsi, de erről semmilyen új információval nem tudtunk szolgálni, hiszen ugyanannyi mindenről tudtunk amennyiről ő. Távcsövön nézték, hogy mi történik velünk, ezért mindent láttak az esetből. A hadnagy kezdett ideges lenni, öklével rácsapott az asztalra amitől az megremegett. Mi továbbra is kifejezéstelen tekintettel néztünk a szemébe, belül viszont rengeteg kérdésre akartam választ, a gond csak az, hogy a többségére a hadnagy is ugyanannyira kíváncsi volt.

- A fenébe is, kadétok! Ne kelljen még egyszer elismételnem amit kérdeztem, mert akkor cella lesz a vége!

- Uram, több információval mi sem tudunk szolgálni. – szólalt meg mellettem Annie.

- Ne hazudjon kadét! Ott voltak, látták mi történt! Mit jelentsen ez?! Az a fiú egy titán vagy egy ember?!

- Uram, ön is pont ugyanúgy látta, mint mi! – hirtelen jött bátorságból jobban megemeltem a hangom, mint kellett volna.

- Igen hölgyecske?! Mi a neve? – fordult a mellett álló őrmesterhez.

- Igenis! Gloria Riggs, 104-ik tréning csoportból, a harmadikként végzett, uram. – a végére lehalkult a hangja a férfinak, és megszeppenve nézett rám, majd a felettébb valójára.

- Riggs, hm? Ha harmadikként végzett akkor nem engedhetjük, hogy cellában végezze.

- Uram…ők mind…szinte tökéletes átlaggal fejezték be a tanoncok táborát…

- Fene, hogy enné…Rendben! Mindannyian el vannak bocsátva, csak egy dolgot jegyezzenek meg. Amit ott láttak bizalmas, nehogy tovább merészeljék mondani bárkinek is, és most húzzanak innen míg meg nem gondolom magam!

- HAI ( IGENIS) ! – a szívünkhöz ütöttük a jobb kezünket majd kimasíroztunk az irodájából. Szótlanul sétáltunk lefelé a lépcsőkön, mikor leértünk elkezdtük keresni a megmaradt csapattársainkat egészen addig míg ki nem robbantam.

- MI A FRANC VOLT AZ?!?!?! – Reiner ijedten a számra rakta a tenyerét, és tovább ráncigált a többiekhez.

- Ennyit arról, hogy kussba maradunk mi, Ria? – kérdezte Jean ijesztő tekintettel.

- Hmsjgfmndb amnadsbfrg.

- Engedd el. – parancsolt rá kifejezéstelen tekintettel Annie Reinerre, aki rögtön elengedte a a kezét, de attól függetlenül gyanakvóan nézett végig rajtam.

- Sajnálom. – fújtam ki a levegőt – Kicsit felrobbantam.

- Kicsit? – ismételte Bertolt megrázva a fejét.

- Már bocsánatot kértem…a lényeg, hogy mi a franc…ezek nem tudják, hogy úgy is ki fog derülni?

- Nem azt jelenti, hogy most rögtön kell megtudnia mindenkinek.

- Az se biztos, hogy megéljük azt, hogy kiderüljön.

- Woah, Kirstein ezzel a nagy pozitív auráddal teljesen megvakítasz.

- Gloria, ne ideg… - amint meghallottam teljes nevemet rögtön megragadtam a nyakánál a gallérját, és leemeltem a szintemre.

- Hogy mi?

- Na, na, elég legyen. – Bertolt szétválasztott minket még mielőtt elfajultak volna a dolgok.

- Heeeey, skacok! – mindannyian oldalra fordultunk, Connie rohant hozzánk és beszámolt, miként találkozott Ymirrel meg Christaval, ezért minket is oda hívott.

     Csendben hallgattuk ahogy beszélgetnek, kiderült ők nem rég érkeztek meg, mivel náluk is kifogyott a tartály. Társaink úgy beszélgettek, mintha semmi se történt volna, persze nekik nincs honnan tudniuk, hogy mi történt velünk, meg Erennel. Végig ezen agyaltam egészen addig míg bele nem remegett a föld egy hatalmas ágyú dörrenés kíséretében. Gyorsan felálltam a helyemről, és felugrottam az egyik háztetőre, míg a többiek lesokkoltan álltak a földön, szemüket az ég felé emelték ahonnan a füst egyre jobban szétterjeszkedett. Még fentről is hallottam a kétségbeesett kiáltásaikat, "Ez egy titán?" "Biztos leejtettek valamit…" "Miért csak egy ágyú dörrenés?" "Bejutott még egy titán?" "De hiszen ez a legerősebb része a falnak." Idegesen néztem hátra rájuk, majd vissza a füst irányába hátha jobban látom mi okozta ezt a nagy kavarodást. Elkezdtem rohanni a forráshoz, és meglepetten vettem észre, hogy nem én vagyok az egyetlen. Velem együtt Annie, Jean, Reiner és Bertolt is ugyanúgy rohantak, majd egyszerre megálltunk az egyik háztetőn ami a legközelebb volt a füsthöz. Ijesztő látvány tárult a szemünk elé. Egy fél titán test emelkedett ki a szürkeségből, csont és hús, semmi más. A füst meg a hő szinte mindent eltakart, ezért nem tudtuk annyira jól kivenni mi lehet lent, viszont egy dologban biztos voltam, Eren kellett ezt csinálja, ő az egyetlen aki ilyenre képes.

- A százados megőrült. – kommentáltam halkan. – Nem tudja mit kezdjen ezzel a helyzettel és a többiek sem. Teljesen elvakította őket a félelem, pedig…ha normálisan átlátnák a helyzetet, akkor leesne nekik, hogy Eren nem ellenség, hanem szövetséges, barát.

- Barátodnak nevezed ezek után is? Ria, te idiótább vagy, mint én.

- Nem érdek…figyeld. – böktem a fejemmel a füst felé.

Armin kirohant a füstből felemelve két kezét. Automatikusan a fegyvereimhez emeltem én is készen állva a támadásra, ha arról van szó megölöm a századost, és mindenki aki ott van, nem végezhetik ki a barátaimat, úgy, hogy elfelejtettek gondolkozni, mert annyira félnek. A százados végighallgatta Armin szövegét, ami effektív ugyanaz amire én is gondoltam, csak sokkalta logikusabb összefoglalásban. A terve abból állt, hogy használhatjuk Erent a kő elmozdításához ami mindig ott van a Mária Falnál, és bezárhatjuk vele a lyukat, így nem jöhet több titán be a területünkbe. Mindhiába, a százados nem tudott logikusan gondolkodni , és már emelte a kezét, hogy lelője őket, ezzel egy időben én is készültem az ugrásra, mikor megragadta a kezét Pixis parancsnok. Gondolkodás nélkül leugrottam a háztetőről, meg sem hallottam a többiek kiáltását utánam, én is a felettébb valókhoz mentem, és amint odaérekztem elengedtem a fegyvereimet a szívemhez emelve a kezemet.

- URAM! Ne haragudjon, hogy közbeavatkozom, de én is ott voltam mikor ez az esett lezajlott, és szerintem megéri kipróbálni, hogy beválik-e Jaeger, mivel az nagy előrelépés lenne az emberis… - egyszerre akartam elhadarni mindent egy lélegzettel, de a parancsnok mosolyogva leintett ezért leeresztettem a kezem, megkövülten vártam a válaszát.

- Akkor jössz te is, kíváncsi vagyok az egész történetre.