Negyedik rész

- Riggs! Mit csinálsz a földön? – kifejezéstelen tekintetemet az előttem álló Jeanra emeltem. – Kérdeztem valamit! Nem olyannak ismertelek meg aki feladja mielőtt elkezdte volna! Állj fel, gyerünk!

- Kussolj. – ordítottam rá. Arra számítottam, hogy veszekedni kezd velem, de meglepetésemre elvigyorodott és felém emelte a kezét. Lenéztem rá, a tenyere izzadt a lábai remegtek mégis a hangja határozottabban csengett, mint az enyém. Elfogadtam a segítséget és felálltam. – Furcsa, én se úgy ismertelek aki ilyen izgatott hogy harcolhat titánokkal. Nem holnap kellett volna menj a rendőrségre?

- Hmpf, de igen. De…ezen túl leszek és oda fogok menni, te meg… - elsétált a társaihoz, de még egy utolsót hátra ordított. – nehogy meghalj! Még van egy számlánk amit nem rendeztünk el.

- Baka ( idióta ) … - suttoggtam magamba mikor elém állt egy felettes. Rögtön vigyázzba vágtam magam.

- Riggs kadét! Velem jössz, a hátsó szárnyhoz lett beosztva az elitekhez.

- Tessék? – kérdeztem meglepetten.

- Mit nem értett kadét?! Gyerünk, sürget az idő!

- Igenis!

Összeszedtem magam és elindultam vele, de azért körbenéztem látok-e ismerős arcot. Eren meg Armin épp akkor szálltak a levegőbe határozott tekintettel. Életemben először imádkoztam túléljék, a többiekkel együtt. Az is lehet kicsit sokat kérek, de nem is érdekel. Oldalra tekintettem és megláttam Mikasat amitől a szívem mintha egy kicsit lenyugodott volna. Rám nézett ő is és bólintott elismerve jelenlétemet, rá akartam mosolyogni, de inkább egy savanyú grimasz lett belőle ezért elnéztem és követtem tovább a többieket.Hátul fele vártuk a titánok érkezését, de egy jó ideig nem csináltunk semmit, mivel valahogy sikerült az előttünk lévőknek feltartaniuk a őket. A lábamat piszkáltam és az öveket miközben felkészültem, hogy bármelyik pillanatban előtűnhet egy fenevad és nekünk jöhet. Egy lágy kéz állította le a mozdulataimat, Mikasa bátorítólag megszorította.

- Erős vagy, minden rendben lesz.

- Igen. – válaszoltam most már nyugodtabban.

- JÖNNEK! Támadjatok, rajtatok múlik az emberiség élete!

- IGENIS!

Mindannyian megiramodtunk a titánoknak és furcsa mód sokkalta egyszerűbben ment legyilkolásuk, mint gondoltam volna. Azt hittem lesokkolok és ott helyben meghalok az elsőnél, de valamiért hajtott az utálat és a gondolat, hogy végre teljesíthettem az egyik igéretemet mostmár halott barátnőmnek. Egymás után vagdostam le a nyakukat, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Azt viszont nem mertem megnézni mennyi társam van mellettem, féltem attól mi lesz ha kiderül csak egyedül harcolok, mert már körülöttem mindenkit megöltek. Csak akkor lélegeztem fel mikor meghallottam egy-két kiáltást, de a sikolyokból se volt kevés. Egymás után irtottuk ki őket, éreztem ahogy az izzadság szag keveredik a vérrel körülöttem. Az utolsó titánom után az egyik tetőn maradtam egy kis ideig és percek, vagy esetleg órák után először megnéztem hogy áll a helyzet. A messzeségben láttam, hogy páran ugrálnak és repülnek, a társaim pedig még épségben vannak, bár inkább Mikasara koncentráltam, mivel az összes közül csak őt ismertem.

A közelemben egy ismerős hang csapta meg a fülemet, csontroppanás. Rögvest oldalra néztem, egy titán épp most harapott ketté egy fiút és készült volna a következő támadására.

- Te köcsög! Ne merészeld!!! – idegességemben nekirohantam és annyira szétvagdostam, hogy alig maradt belőle valami. A nő sikongatva rohant tovább a kijárat felé. – Fenébe is, mi történik? Nem kellett volna már mindenki kijusson?!

Felugrottam egy torony tetejére és onnan néztem ahogy Mikasa épp megöl egyet közel a kapuhoz ahol az emberek kimenekülnek. Mivel mellettem senki se volt ezért csatlakoztam csapattársaimhoz akik a kapunál álltak és várták míg mindenki kimenekül.Az eső a fejünk felett nekikezdett eláztatni minket, de fel sem tünt, jelenleg csak a célunkra koncentráltunk és arra, hogy minél könnyebben hajtsuk végre. A kapitány se volt normális, kiderült, hogy már mindenki vissza kellett volna jöjjön, ehhez képest hiába vártunk egy szem ember se jött hozzánk. A türelmünk kezdett fogyni, ezért a kapitány úgy döntött, hogy előreküld pár embert. Rögtön jelentkeztünk Mikasaval, hiszen ha Armin és Eren nincsen közöttünk az csak egy dolgot jelenthet, beosztották őket elénk, vagy a középsőbe vagy az elsők között. Szótlanul ugrottunk egyik tetőről a másikra, mígnem megálltunk az egyik legmagasabbnál, hogy meglássuk miért nem jön senki. A harangot már rég meghúzták, ezért egy ideje velünk kellene legyenek.

- Miért nem jönnek? – kérdeztem lassan kétségbeesve.

- Nézd. – mutatott a távolba. A hely ahol van tartva a tartalék jelenleg körbe vették a titánok, valószínűleg a többieknek kifogyott a gázuk, ezért nem jöhettek hozzánk.

- Keressük meg őket. – tovább kezdtünk rohanni, mikor ismerős arcokat pillantottunk meg. Leszálltunk közéjük, ők pedig meglepetten néztek vissza ránk.

Már akkor sejtettem, hogy valami óriási baj lehet, egyszerűen le lehetett olvasni a tekintetükről. Összeszűkült szemekkel néztem ahogy a legtöbben magukba fordulva ülnek és a fejüket fogják, mások halkan beszélgetnek vagy motyognak magukban. Ez a látvány eléggé kiakasztott ezért rögtön odasétáltam az első emberhez aki a legközelebb ült hozzám, Jeanhoz. Mikasa ha jól hallottam Anniehez ment, de a hangja úgy hallatszott mintha több méterről ordított volna, mivel jelenleg az előttem ülő összetört férfira meredtem. Leguggoltam elé, mire ő felnézett öléből, a szemében rettegést fedeztem fel és ez egy olyan reakciót váltott ki belőlem ami még engem is meglepett. Ökölbe szorítottam a kezemet és egy hatalmasat bevertem neki, a váratlan ütéstől megrendült és egyenesen hátraesett. Az arcán rögtön megjelent a vörös folt amit a csapás okozott, de a lényeg, hogy sikerült elérnem a célomat.

- Riaaaaa, mégis kinek képzeled magad, hogy ütögetsz itt össze-vissza?!

- Te hülye. – felálltam a pozíciómból és még egyszer körbe néztem. – Mi a fene történt itt?

- Majdnem mindenkinek kifogyott a tartályból a gáz és azok az idióták nem akarnak segíteni nekünk, mert a titánok megtámadták őket a bázisnál.

- És te ettől nem leszel idióta?

- Mi a… te lemertél idiótázni?

- Igen, mert pont úgy viselkedsz! – ordítottam rá most már idegesen, ezzel rám terelve a körülöttem lévők figyelmét – Te is ugyan akkora nagy tökfej vagy, mint ők, nem beszélve  gyávaságról. Itt ültök rengetegen és teljesen kétségbe vagytok esve, mintha az bármiben is segítene! Azt hiszitek ezzel meg lesz oldva a gondotok? Nem, én ezt most megmondom. Inkább haltok meg gyáva nyúlként, mint egy bátor harcosként…

Beszédemet egy sikoly vetett véget. Odapillantottam ahonnan a hang jött, megláttam ahogy Armin ül falnak támasztva hátát, Mikasa pedig előtte guggol. Kék szemeiből könnyek zúdultak a ruhájára miközben felolvasta a névsort akik vele voltak egy csapatban és…meghaltak. A szívem fájdalmasan összehúzódott mikor meghallottam Eren nevét. Megint megismételte magát a történelem, újra nem lehettem ott mikor a legjobb barátomnak épp szüksége lett volna rám. Az ember azt hinné kétszer nem követi el ugyanazt a hibát, mivel ha másodjára is megtörténik az már nem is hiba, inkább döntés. Tehát a kezeim közül megint eltűnt egy számomra fontos személy, beugrott az agyamban az utolsó alkalom mikor beszélgettünk, épp a tetején voltunk a falnak, az ágyúknál és Sasha hús mániáját röhögtük ki. Aztán a következő pillanat mikor láttam ahogy felszáll a háztetőkre Arminnal és teljesen máshová mennek, mint ahova én és Mikasa vagyunk beosztva. A számban keserű ízt éreztem, a szívem pedig úgy sajgott mintha többszörösen megszurkálták volna…de még mielőtt még jobban belezuhantam volta a kilátástalanság világába felemeltem a kezem amiben nem tartottam a fegyveremet és megszorítottam a pici kék medált amit 5 éve kaptam. Lehet, hogy meghalt Eren, de ez nem azt jelenti, hogy most le kell akadnom, nem engedhetem meg magamnak a szentimentális gondolkodást, hiszen még megvédhetem a többieket, akiknek most nagyobb szükségük van rám.

Mikasa felállította gyerekkori barátját és ordítva közölte amit már mindenki tudott, inkább meghal harcolva, minthogy ilyen szerencsétlenül. Ezek után rögtön elindult én pedig követtem példáját, hiszen ketten nagyobb esélyekkel indultunk, meg ismerve a többieket úgyis utánunk fognak jönni, egyszerűen egy kis pofonra volt szükségük. Igazam is lett, el sem telet két perc már mikor megfordultam láttam, hogy iramodnak meg egyre többen utánunk újult erővel. Miközben előre rohantunk éreztem ahogy a könnyeim elkezdenek potyogni, de nem vettem róluk tudomást, csak akkor söpörtem el őket az útból mikor megjelent egy titán és meg kellett öljem. Egyik háztetőről a másikra ugrottunk, mikor hirtelen Mikasanak kifogyott a tartálya és leesett e földre. Armin utánament Connieval, az előttem lévő Jean is le akart fordulni, de ekkor Connie rá rivallt, hogy maradjon ott ahol van és vezesse tovább a többieket, mert szükségük van az ő képességeire. Láttam hátulról ahogy Jean kezei megfeszülnek a fegyverein ezért mellé siettem, hogy helyrerázzam kicsit.

- Már megint balfaszoskodni akarsz?!

- EEEH?! Te kis…már megint az idegeimre mész?

- Hé…álljunk meg. – tanácsoltam csendesen és ő meglepetten követte a példámat, a többiekkel együtt. Már elég közel voltunk a raktárosokhoz, de még mindig túl messze – Valamit ki kell találj.

- Én?!

- Tom! – oldalra fordultam, egy másik társunk is kiürült a gázból, a titánok pedig rávetették magukat, mint a kiéhezett barmok. Két emberünk utána ugrott, hogy kiszabadítsák, de semmi értelme, mert láttam ahogy elkapja őket a többi. Figyeltem Jean remegését mellettem és miként néz lefelé, mások pedig nézték ahogy a barátaik sikongatnak és megeszik őket az állatok. Becsuktam a szemem és próbáltam kigondolni egy tervet, de a csontropogtatás és a velőtrázó sikolyok nem segítettek egy kicsit sem a célom elérésében. Pont mikor kinyitottam a látószerveimet akkor került a szemem elé az a kép ahogy az egyik nő titán leszakítja Rina karját, ő pedig még jobban ordítozni kezd. A vér kispriccolt a karjából egyenesen a fölédre és lent lévő titánokra, inkább el is fordultam nehogy lássam ahogy épp most nyúzzák meg csapattársam. Egy röpke pillanatig eszembe jutott mi van ha Arminékkal történt valami...

- Jean… - suttogtam rekedt hangon, mire az említett fiú rám nézett újra kétségbeesett tekintettel – tennünk kell valamit. Most.

- Igen. – krákogta elhaló hangon, majd mintha hirtelen megvilágosult volna felnézett rideg tekintettel. – Mindenki! Most menjünk a székhelyhez! Gyerünk mindenki támadjon előre!

Jean elkezdett rohanni egyenesen a titánok mellett, akik most inkább a lakmározással voltak elfoglalva mintsem velünk. Szorosan mögötte rohantam én is rögtön lenyugodtam mikor hallottam a hátam mögött a trappolásokat, majd végül megláttam magam mellett Sashat is. Egyre több titán kezdett feltűnni előttünk, de mivel nem az volt az elsődleges célunk, hogy levadásszuk őket inkább kerültük a kezüket amik el akartak kapni minket. Páran lemaradtak, de mégis egy idő után felzárkóztak hozzánk, az agyam pedig ezzel együtt teljesen kikapcsolt és automatikusan csináltam a mozgásokat a levegőben, mintha csak tréningen lennénk. Tőlem pár méterre láttam ahogy az egyik titán elkapja Timotheust és a véréből rám is jutott egy kevés. Egy másodpercig behunytam a szemem, hogy lenyugtassam a szívverésemet, majd mintha mi sem történt volna rohantam tovább a többiekhez. Fogalmam sincs hogyan, de sikerült az ablakokon keresztül bejutnunk a toronyba ahova akartunk. Érkezésünkkel együtt ablaküvegek repkedtek mindenhova, mi meg próbáltunk úgy landolni, hogy ne vágjuk el semminket, hiába, valahogy mélyebb vágásokat vésett pár szilánk a tenyerembe. Felszisszentettem a hirtelen érkezett fájdalom miatt és gyorsan letéptem, az ingemből egy hosszabb darabot amivel ellállíthattam ideiglenesen a vérzést. Fogammal rögzítettem a kötést majd gyorsan körbe néztem lássam kik élték még túl ezt a kalandunkat. Néztem ahogy egyre több ember röppen be az ablakokon keresztül, de egy idő után beállt egy hatalmas csend, sikerült eljutnunk idáig, de milyen áron. Több, mint a fele a társaságnak meghalt út közben és eledel lett belőlük.

- Ria…vérzel. – kommentálta Annie kifejezéstelen tekintettel, majd kezével az arcomról próbálta letörölni a vért, de mikor nem tudta akkor jött rá, hogy ez nem is a sajátom, hanem egyik csapattársunké.

- Jól vagytok? – kérdeztem a többiektől aggódva.

- Igen… - válaszolták páran, de legtöbben hallgattak. Hiába kerestem tekintetemmel nem találtam meg Arminékat, ettől egy újabb szorító érzés támadt a mellkasomban. Az egyik pillanatban még minden rendben volt, majd a másikban ameddig nem figyeltem Jean egy jól irányzott ütéssel padlóra küldte az egyik fiút aki a szállítmányt kellett volna nekünk hozza, nehogy meghaljunk. Hiába mondanám, hogy sajnálom, de pont abból az érzésből egy csepp se volt bennem, sőt legszívesebben én is nekik akartam iramodni, de Annie rátette a kezét a vállamra, hogy leállítson. Biztos látszott rajtam mit akarok csinálni.

- Jean, fejezd be! – két fiú lefogta az említett személyt még mielőtt meg nem gyilkolja a többieket akik gyáván itt maradtak a helyett, hogy segítettek volna.

- H…héj! Mindenki le a földre!! – egy hatalmas robbanás hallatszott ami miatt nagy szél kerekedett a kis zárt helyiségben. Rögtön leguggoltam a földre és eltakartam a fejemet a kezeimmel. Két titán vigyorogva nézett be az általuk keletkezett lyukon, éreztem ahogy egy izzadtság csepp lehullik az államról. Legtöbben sikoltozva kezdtek el rohanni, de én Jeant próbáltam magammal rántani aki megkövülten figyelte ahogy a két titán néz minket. Hallottam ahogy megakad a lélegzete ezért követtem a tekintetét, egy ököl az egyik titánnak az arcába csapódott, ami ahhoz vezetett, hogy mindketten elszálltak az épülettől több méternyire.

- Mi a franc? – suttogtam ijedten, mikor hallottam ahogy két ablak újra kitörik. Mikasa ugrott le a földre, mellette pedig Connie, ölében Arminnal. Örömömben odaugrottam hozzájuk és sorban megöleltem őket, miközben potyogtak a könnyeim. Armin vörös arccal segített letörölni őket.

Lementünk a lifttel mindannyian egy emelettel, ahol még nem voltak titánok, a gond csak az, hogy legalul vannak a tartályok és a kardok, ott meg már titánok is járkálnak. Többen találtak régi, megporosodott fegyvereket amiket még lehetett használni, legalábbis reménykedtünk benne. A legnagyobb gond az volt, hogy elég-e ahhoz, hogy feltartsuk a titánokat, ahogyan azt Armin megálmodta. Mivel közülünk ő a legjobb stratégista páran köré gyűltek, hogy hallják a tervét ami kimenthet minket ebből a helyzetből. Beleraktam három golyót a Katonai Rendőrség fegyvereibe és elgondolkodva meredtem magam elé, miközben automatikusan a hátamra raktam az említett tárgyat.

- Elég lesz. – kezdett bele Armin – Ha csak 4-5 méteres titánok vannak lent, összesen heten, akkor elég ez a fegyver, hogy ideiglenesen megvakítsuk őket. Először is leengedünk több embert a lift segítségével, ők megvárják míg a titánok elég közel érnek hozzájuk és lelövik  szemüket vele. Végül a következő pillanatban fog eldőlni minden, az a hét ember a fenti lécekről rájuk ugrik és egyszerre elvágják a nyakukat. Tehát, az életünk azon a hét emberen múlik, és…őszintén nem akarom, hogy rátok nehezedjen ez súly…de ti vagytok az utolsó lehetőségünk. Ti vagytok a legerősebbek.

A hét kiválasztott ember Reiner, Mikasa, Annie, Jean, Sasha, Bertolt és én. Mindenki készenlétben állt és én is továbbadta a hátamon lévő fegyvert, majd csatlakoztam Mikasaékhoz. Lefelé sétáltunk a lépcsőn mikor elkezdtünk beszélgetni.

- Sikerül a titánokat legyőzzük a 3D Manőverünk nélkül? – kérdeztem kicsit izgatottan.

- Persze Ria, ne aggódj, hiszen csak 4-5 méteresek. Annyi az egész, hogy a nyakuk hátsó részükre kell célozz és minden rendben lesz.

- Remélem is.

- Ria rád sem ismerek, azt hittem ennél bátrabb vagy.

- Pont tőled nem akarom hallani Jean.

- Ha nem más akkor feldugjuk a seggükbe a kardokat, végül is az is egy gyenge pontjuk.

- Eeeeh? Komolyan?! Ezt nem is tudtam! – Sasha meglepetten fordult hátra mire elnevettem magam, órák óta először.

- Reiner…lehet ez volt életed utolsó szava. – komorodott el Jean arca amitől csak mégjobban elkezdtem röhögni.

Mindannyian elfoglaltuk a helyünket és fentről néztük ahogyan a hét titán sétál össze-vissza. A többiek lassan leérkeztek a lifttel és megálltak középül, pont úgy, hogy a titánokkal szem-magasságban legyenek. Beálltam ugró pozícióba és megszorítottam a kardjaimat, nem engedhettem, hogy most elbaltázzam, ez az egy lehetőségünk maradt, és ha ennyit se sikerül megtennem akkor komolyan egy szerencsétlenség vagyok. Összessűkült szemekkel figyeltem ahogy Arminék közelebb engedik magukhoz a titánokat, majd a végén felordított egyikük, „most”. Elgördültek a fegyverek én pedig azzal az irammal gyorsan le is ugrottam a titánomhoz és sikeresen elvágtam a nyaka hátsó részét. Ez az! Izgatottan néztem a többiek is sikerrel jártak-e akárcsak én, de a szemem hamar elsötétült, mert ketten nem találták el őket. Rohantam, hogy segítsek nekik, de Annie és Mikasa megelőztek, ezért idővel lelassultam.

- Sikerült. – fújta ki a levegőt Armin. – Most már teletölthetjük a fegyvereinket és a tartályokat.