1

Egyre csak vörösödő fejjel néztem körül, mégis hogy jutottam ebbe a helyzetbe?! Kint álltam a sötétség kellős közepén egy épület tetején Akisevel és járőröztünk miközben az elhagyatott gyárban a többiek körbe néztek "szellemek" után, mert úgy tűnt ez a világ legjobb ötlete. Az egész egy héttel ezelőtt kezdődött mikor először elkezdtünk járni közép iskolába, vagyis Április elsején, mikor a leggyönyörűbb a cseresznye fa…

Vidáman vettem fel az egyenruhámat és körbe-körbe forogtam a tükörben próbálva megszokni a látványát az új külsőmnek, hiszen három évig ezt fogom viselni az új iskolámban. Mosolyogva gondoltam vissza mikor utoljára találkoztam a barátaimmal, annyira nagy szerencsénk volt amiért bejutottunk mindannyian az Urasoe-be, elnézve azt mennyire utál tanulni Ouji és Yukiteru milyen lusta. Kuncogva fésültem ki hosszú kék hajamat amit nem rég festettem be, ha már kezdetekről van szó akkor nézzek már ki teljesen másképp, elképzelem milyen sokk hatás lesz ez nekik ha meglátnak az udvaron az évnyitón. Csendesen leraktam a fésűt, ekkor anya kissé türelmetlenül felszólt jöjjek már le, mert lassan elkések az első napomról, azt meg nem akarja. Lefutottam a lépcsőn, de út közben beleütköztem bátyámban, Yoshimibe, de egy unott tekintettel elnézett tőlem és úgy sétált le mintha semmi se történt volna. Mindig is fura volt Yoshi, inkább a tipikus okos fiúnak tudnám körülírni aki olyan kinézettel rendelkezett amiért ölni tudna a legtöbb fiú, hiszen nagyon magas és edzett, amiért folyton kosarazni jár, plusz az arca is érett felnőttéhez hasonlít. Privát iskolába jár ahova nagyon nehezen jutnak be a diákok pont ezért eléggé beképzelt kéne legyen, de amúgy egyáltalán nem az, csendben elfordul a világtól és inkább képes órák alatt kiolvasni egy könyvet, persze a kapcsolatunk ezért eléggé furcsa, mert én meg inkább az a fajta személy vagyok aki a barátaival van és sose otthon ő meg az ellentétem. A veszekedések mindennapiak, de inkább miattam, mert ő a szarkazmusával hamar le tud rázni vagy egy kifejezéstelen tekintettel amit legszívesebben néha szívesen letörölnék az arcáról egy határozott ütéssel…ha Hinata lennék. Én nem tudok se verekedni se szitkozódni, mint ő.

- Yoshimi, el tudnád vinni ma Atsukot? – anya elém rakta a reggelit én meg hálásan néztem rá.

- Muszáj? – kérdezte monoton hangon miközben az újságot kémlelte.

- Kérlek Yoshimi! – kutya szemekkel néztem ártatlan barna szemeimmel – Csak most az egyszer, utána visszamehetsz az elit barátaidhoz.

- Nem elitek, csak kellemetlenül intelligensek és gazdagok. – sóhajtott félre téve az uzsonnáját – Rendben, de akkor te mosogatsz helyettem egy hétig.

- Egy hét? Yoshi ez túl sok! Legyen hétvégén.

- Hétköznap és akkor elviszlek holnap is. – önelégülten mosolyogva nézett rám miközben sötétzöld szemei huncutul csillogtak.

- Jó. – vontam vállat.

- Örülök mikor ennyire jól kijössztök egymással. – bólintott anya mosolyogva, majd nekem is átadta az uzsonnám.

- Anya ne hitegesd magad, most fenyegettem meg Atsukot. – testvérem hirtelen felállt a székéből és elindult felvenni a cipőjét – Helyedben sietnék, én már befejeztem.

- Kyaah! Várj meeeeg~. – puffogva beraktam az egyik dzsemmes pirítóst a számba miközben belebújtam a cipőmbe és utána futottam.

A kocsiban sikerült veszekednünk egy sort, mivel ő nem akarta, hogy egyek mert összekenném az ülést, de én megígértem neki odafigyelek és hamar megeszem ezt a falatot, mivel tényleg csak egy falatról volt szó. Mindketten lehúztuk az ablakot a mellettünk elsétáló diákok pedig csodálkozva nézték a kocsit és minket is, mivel úgy nézhettünk ki mint egy pár akik szokásosan vitatkoznak valamin, olyan sokan hitték már, hogy járunk, hogy lassan már nekünk kellemetlen új emberekkel barátkozni, mert az az első mondatuk „ wow ti jártok?”. Unottan vezetett a kapuig és illetlenül megállt az út közepén, a háta mögött lévő kocsik pedig idegesen kezdtek dudálni, ez még egy ok amiért az iskolám előtt rengetegen felfigyeltek ránk és döbbenten nézték amint becsapom mögöttem az ajtót ő meg utánam ordít egy fenyegetést. Gyors léptekkel és vörös arccal mentem befelé mikor megszólalt a telefonom, hevesen dobogó szívvel kutattam elő a táskámból miközben próbáltam egyszerre megnézni az iskolát magamnak, a gyönyörű cseresznye fákat az udvaron és az embereket is.

- Ah~. Hai ( igen) ?

- AAATSUKO-CHAN MERRE VAGY? – ijedten tartottam el magamtól az ős öreg telefonomat, Yukiteru meg továbbra is üvöltözött a készülékbe, mint egy idegbeteg még jobban magamra vonva a figyelmet – GYERE MÁR E AZ UDVARRA LASSAN AZ ÖSSZES ELSŐS ITT VAN!!!

- Yukiteru kérlek halkabban. – lefelé néztem és reménykedtem abban, hogy mindenki láthatatlannak néz, másnapra pedig nem fog elterjedni rólam milyen gáz vagyok. Mielőtt beleszólalhatott volna lecsuktam a készüléket és elindultam felfelé a lépcsőn a nyitott kapu irányába. Tele volt a hall és a folyosó diákokkal én meg rögtön kiszúrtam az udvarra vezető utat, mivel mindenki arra vette az útját, kikerülve a látszólagos felsősöket tekintetemmel megkerestem a túlságosan feltűnő barátaimat, akik az első sorban beszélgettek és vitatkoztak szokásukhoz híven. Először Yuno vett észre és csodálkozva mutatott felém, mire mindegyikük követte példámat és végigmértek egészen míg hozzájuk nem értem, akkor aztán letámadtak kérdésekkel ami többségében a hajamra vonatkozott.

Az igazgató beszédje fárasztóan hosszú volt, a végén arra lettem figyelmes, hogy a mellettem álló Ouji szuszog és néha felhorkant, ezért kuncogva megböktem a kezemmel a bordáját amitől felkelt. Lábamon hintázva próbáltam odafigyelni a szabályokra, de valahogy a tekintetem mindig elvándorolt az épületre és a többi diákra, mivel ez az első napom itt még minden szokatlan számomra meg izgalmas. Ouji vigyorogva bökött meg ciccentve figyeljek oda, haha, pont jó ember oktat ki a figyelemről mikor ő is elaludt ráadásul állva. Libasorban elindultunk a 2-C terembe, de már akkor sejtettem mennyire hangos az osztályom, mivel rengetegen az elejétől kezdve nem tartották be a szabályokat, ráadásul az osztályfőnökünk is nagyon ügyetlennek tűnt, látszott rajta nem rég került a szakmába, mivel alig lehetett 28 éves, ettől pedig mi se vettük annyira komolyan. Mikor felértünk a lépcsőkre mindenki tolakodni és üvöltözni kezdett akár a sakál, ez nem valami normális reakció, mivel a többi osztály mind furcsán vagy nevetve tekintettek ránk, mintha az új áldozatok lettünk volna. Ha már ekkora kavalkád lett én is utolértem Hinataékat és beszélgetve folytattuk együtt az utunkat. Amint beléptem a termünkbe leugrottam az utolsó padsorba az ablak mellé.

- Atsuko-chan gomene ( bocsi ), ez a hely az enyém. De előttem még nem foglalt szóval leülhetsz oda. – Akise kedvesen mosolyogva félrerakta az előtte lévő üres székre a táskámat ami eddig a padján pihent, meg se várva oda akarok ülni vagy sem.

- Eh…igen. – kelletlenül felálltam és leültem az új helyemre, szerencsémre így is közel ültem az ablakhoz, ezért ha nagyon veszélyes lesz a helyzet kitudok bambulni. Vigyorogva nyitottam ki és kidugtam a fejemet, pont a legjobb helyen kaptunk termet, mivel innen be lehet látni az egész focipályát meg a röpladba pályákat is, sőt ha nagyon összeszűkítem a szememet akkor a következő iskolát is látom.

- Mit gondoltok az új tanárról? – Yukiteru nevetve tolakodott be kettőnk közé.

- Oh, Sho sensei ( tanár )? Szerintem kedvesnek tűnik és nagyon megbízhatónak. – feleltem mosolyogva, mire a mellettem álló fiú kaján vigyorral a száján bökdösni kezdte az oldalamat a könyökével.

- Ezt csak azért mondod mert fiatal és helyes~.

- Eeeh? Ez nem is…

- Atsuko-chan nem is tudtam, hogy az új stílusod az angol tanárok lettek. – Akise hátrébb tolta kezeivel magát így rám tudott nézni, de én a hajammal eltakartam az egyre csak vörösödő fejemet és inkább Hinatahoz siettem ott legalább nem fognak szívatni. A többiek mind egy pad köré kuporodtak, ezért csatlakoztam hozzájuk, de ott se volt teljes nyugtom.

- Atsuko-chan mitől ilyen vörös a fejed? – kérdezte Mao kedvesen amitől egy újabb vörös árnyalat jött elő a fülemnél.

- Ehehe, mindegy-mindegy. – legyintettem nevetgélve miközben Yunon akadt meg a pillantásom aki gyilkos szemekkel figyelte ahogy Yukiteru és Akise az ablaknál beszélgetnek. Mindenki tudta, hogy Akisenek mennyire tetszik az a fiú meg azt is Yuno mennyire betegesen imádja az ő Yukkiját ezért csendben vártam mikor megy oda hozzá és dobja ki az ablakon ellenfelét. Úgy döntöttem inkább nem várom meg ezt a befejezést és megvédem a különc barátunkat.

- Yuno, ne aggódj miatta, hiszen a barátod, nem? Ő is szeret téged, látszik rajta.

- Komolyan? – a lány elpirult a hangzottaktól és ártatlanul nézett fel rám a helyéből.

- Persze, ugye? – néztem körbe a többiekre akik félve bólintottak és helyeseltek.

- Atsuko-chan te mindig olyan kedves vagy velem. Annyira örülök. – megragadta a tenyeremet és mosolyogva nézett rám, már semmi nyoma nem maradt a féltékeny és idegbeteg pillantásainak ami nem rég a szemeiben volt látható. Szakadozottan sóhajtottam mikor a tanárunk megmentett a kialakuló helyzetből és leültetett mindenkit a saját helyére.

Összevont szemöldökkel néztem az előttem lévő órarendet és azon elmélkedtem mégis mikor lesz nekem időm szerelmes mangákat olvasni ha egy nap két matekünk is van és még egy angolt is beszúrtak, hogy teljes legyen az összkép. Megtámasztottam a kezemmel fejemet és szomorúan figyeltem a tanár szavaira, de nemsokára rájöttem csak azt látom milyen kecsesen lépked a padok között osztogatva mindenkinek a fénymásolt példányokból, szőke haja össze-vissza állt, ártatlan barna szemei pedig ijedten tekintgetett körbe az osztályban mígnem megállapodott rajtam majd kedvesen rám mosolygott. Éreztem ahogy egy pír kezd az arcomon kialakulni ezért leraktam a fejemet a hűvös padra behunyva a szemeimet egészen addig míg meg nem láttam Mao kuncogó arcát két székkel arrébb. Hinata és ő vigyorogva nézték miként próbálom lehűsíteni a piros fejemet a tanár miatt, az pedig egyáltalán nem segített a helyzetemen, hogy Yukiteru meg Ouji szivecskéket formáltak a kezükből. Sóhajtva megfordítottam a fejemet az ablak irányába és behunytam látószerveimet engedve a meleg napsugaraknak és a kicsiny szélnek ami befelé áramlott a termünkbe. Éreztem az elkövetkezendő évek nagyon nehezek lesznek, hiszen menthetetlenül belezúgtam ebbe a tanárba, valahogy mindig így végzem szerelem téren. Az alsóbb főiskolában megtetszett az írtó aranyos kertész, aki huszonöt éves volt, csokibarna szemekkel és ellenálhatatlan vöröses barna hajjal rendelkezett, évekig epekedtem utána visszautasítva minden féle közeledést más osztályból, egészen addig míg meg nem láttam az új helyettesítő tanárunkat. 1,80 cm magas csupa izom és elragadóan fehér fogak amik mintha csillogtak volna a napfényben, az új torna tanárunk kedves és őszinte, a többiek pedig rengeteget cukkoltak miattuk, de most elhatároztam nem fogok még egyszer szerelmes lenni egy nálamnál ennyivel idősebbe, de ekkor…megismerkedtem az új angol és egyben osztályfőnökünkkel, Sho Nakagawaval, aki fiatalos, üde és egy kicsit szerencsétlen, de ettől a szememben mintha még aranyosabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Sejtettem mennyi ideig kell majd hallgassam a barátaimnak az új viccelődéseit, hiszen a jelenlétükben ígértem meg befejezem ezt az ördögi kört, de az ördög még nem akarja befejezni a kőrjeit velem.

- Handa. – hamar feltápászkodtam a helyemről ezzel elnyerve pár kuncogást osztálytársaimtól – Mutatkozz be.

- Hai ( igenis )! – nyeltem egy nagyot majd meghajoltam – Watashi wa Atsuko Handa ( Atsuko Handa vagyok ). Örülök hogy megismerhettelek titeket.

- Hino! – Hinata vigyorogva állt fel én pedig szakadozottan sóhajtva visszaültem a helyemre majd feltünés nélkül próbáltam a tanárra sandítani, de ő mintha észrevette volna a tettem és egy apró mosollyal nyugtázta, hogy tényleg stírölöm. Kirázott a hideg, pedig még csak Április eleje van, sejtettem semmi köze sincsen az időjáráshoz, ezért gyorsan kifelé néztem az ablakon eltakarva kezeimmel az újabb vörös foltokat az arcomon.

- Megyünk enni valamit? Még csak első hét, biztos lazán veszi mindenki. – Ouji nyújtózkodva lépett ki a kapun miközben mi is követtük körülbelül ugyanolyan buzgón.

- Remek ötlet, tradicionális vagy meki? – kérdezte motyogva Hinata.

- Csak ez a két választásunk van?

- Yukki te hova akarsz menni?

- A meki jól hangzik.

- Úgy ennék egy kis rament… - Mao álmodozva nézte a felhőket majd rám pillantott – Atsuko-chan te hova szeretnél menni?

- Haza. – válaszoltam kinyújtóztatva az izmaimat – Akarok még olvasni…

- Mangát. – fejezték be legtöbben a mondatomat mire Yukiteru megrázta a fejét.

- A helyedben most jönnék ki, míg nem túl késő, a végén annyi tanulni valónk lesz, hogy ha akarnánk se tudnánk találkozni sulin kívül.

- Kísérjünk haza?

- Ne vicceljetek már, nappal van. Találkozunk holnap. – mosolyogva intettem nekik miközben lefordultam egy másik utcán.

Reméltem nem fogom hamar befejezni a Slayers új kötetét amit nem rég vásároltam egy utazásom során Tokyoból, de tévednem kellett, ugyanis estére teljesen kivégeztem és mint egy holttesst feküdtem az ágyamban mozdulatlanul. A manga befejezése kikészített lelkileg, hiszen a másik kötet csak Májusban jelenik meg, de ha a rajzoló nagyon lusta még elhúzódhat, szóval jelenleg nincs mit kezdjek az életemmel. Gondoltam átmegyek kicsit Yoshihoz, mert ő mindig tudja mit kell mondjon ahhoz, hogy felrázzon egy kicsit melankóliámból, ezért egy-két kopogás után benyitottam a szobájába. Összevont szemöldökkel néztem ahogy a félhomályban ül az ágyán és egy vastag kötetet tart a kezében majd lassan leereszti az orráig, hogy lássa ki mer betolakodni a területére mikor éppen fontos dolgai vannak.