3

- Jól figyeljetek arra amit most fogok mondani…véleményem szerint a legjobb ötlet ha ketten felmennek a tetőre és onnan nézik nem-e jön egy járókelő vagy őr a közelbe, míg a többi bent lesz és körbe néz. Mindig van itt egy férfi aki felel a biztonságért, de általában tizenkettő körül jön a váltás, a lényege az egész akciónak az, hogy nézzetek széjjel mielőtt cselekedtek, mert nagy a valószínűsége, hogy emberek tréfálkoznak itt.

- Akkor lehet nem is szellemek? – Hinata csalódottan nézett az épületre.

- Egyáltalán nem biztos, ha szerencsénk van akkor csak szellemek. A biztonság kedvéért… - elment az egyik bokorhoz és előhúzott több fém rudat amit széjjel osztogatott közöttünk – , legyen nálatok, sose lehet tudni milyen őrültek járnak erre.

- Szavadon foglak. – mormogta Yukiteru, de Yuno határozottan nézett rá.

- Ne aggódj Yukki, én megvédelek ha valaki meg akar ölni.

- Akkor is ha láthatatlan?

- Igen! Mindenképp.

- És ki megy fel? – Mao reménykedve nézett Hinatara, de Akise megelőzte mielőtt bárki is elhatározta volna.

- Megyek én és Atsuko-chan.

- Eh? – néztem rá rémültem. Nem arról volt szó, hogy nem bíztam benne…na jó, de, pontosan erről volt szó. Aru Akise egy nagyon furcsa fiú, az évek alatt sose kerültünk egymáshoz közelebb mert én általában Hinataval meg Yunoval voltam, a végén viszont valahogy ő is belekeveredett a társaságunkba több emberrel együtt. Legtöbben helyesnek találták az arcszerkezetét, és lenyűgözőnek az intelligenciáját, na meg elkápráztatónak a vöröses szemeit, én viszont egyenesen ijesztőnek láttam, teljesen furcsának amitől néha kirázott a hideg. Ritkán váltottunk több szót egymással pont ezért néztem rá megrökönyödve mikor elmondta a tervét. Ő mosolyogva nézett vissza rám és kacsintott.

- Vagy inkább mész be a többiekkel, és keresed a szellemeket? Nekem az is megfelel, csak eddig azt hittem…

- Aaaah, nem-nem. Tökéletes ötlet, menjünk csak fel. – ráztam meg a fejem olyan gyorsan, hogy a hajam csapkodta az arcomat.

- Nálunk lesz a telefon, ha van valami hívjatok sürgősen. – egyszerre bólintottunk, izgatottan néztünk egymásra. – Akkor…mindenkinek sok sikert kívánok.

- Gambatte ( hajrá )!!! – remegő térdekkel néztem ahogy a barátaim kezdenek különböző helyeken bemenni a viharvert helyiségbe miközben a szél lágyan süvített el mellettünk. Kicsit kirázott a hideg ettől, lehet április van, de ettől független az időjárás estére mindig hidegebbeket jósol, valahogy ez kiment a fejemből mikor összeállítottam a ruháimat mára.

- Atsuko-chan nézd. – Akise mutató ujjával egy vaslétrára célzott ami egyenesen fel vezetett az épület tetejére.

- Nincsen esetleg valami lépcső? – kérdeztem reménykedve, sejtve hogy akar a tetőre jutni.

- Van, de azt inkább elkerülném, ugyanis ott szokott járkálni az őr is. De ha te ott akarsz menni semmi kifogásom ellene.

- Ugye tudod, hogy nagyon manipulatív vagy? – kérdeztem mormogva, bár inkább magamban beszéltem ő mégis kisfiúsan elkuncogta magát.

- Lehetséges néha jobban kihasználom az adottságaimat.

- E-e-ehhh? Az adottságaidat? – az arcom elvörösödött a képzeletem szüleménye miatt Akise viszont kedvesen mosolygott mintha semmi se történt volna.

- Mész előre? – hátrébb lépett én pedig megfogtam egyik kezemmel a hideg korlátot mikor még egy fuvallat meglibbentette a szoknyámat emlékeztetve a jelenlegi helyzetemre. Pirulva sokkal hátrébb húzódtam tőle és elmotyogtam, mivel szoknyában vagyok inkább másszon fel ő én meg egyenesen utána fogok menni.

Tehát így kerültem én ebbe a helyzetbe, hagytam hogy a barátaim belerángassanak egy olyan eseménybe amiből ha lehet teljesen ki akartam maradni, erre egyenesen a közepébe ültem le. A frusztráció biztos kiülhetett az arcomra is, mivel társam nem egyszer nézett felém hosszabb ideig míg én a fényben fürdő várost figyeltem, innen legalább szép a kilátás. Beszívtam az éjjeli levegőt majd visszatértem az eredeti tervhez, ami a körülöttünk lévő tér figyelése. Kicsit közelebb mentem a széléhez, úgy jobb rálátásom lehetett a térre, de senki se volt a láthatáron szerencsénkre, a telefonom is mutatta még van legalább egy fél óránk mire elméletileg elindulnak a furcsa zajok a gyárból. Csalódottan néztem le bal térdemre ami be lett kötözve, ugyanis mikor fel akartam tenni a lábamat a létre végén megfogtam Akise felajánlott kezét, de közben nem figyeltem, és a térdemet szépen lehorzsoltam a betonon. Sóhajtva gondoltam vissza a kellemetlen élményre mikor egy újabb széltől kirázott a hideg, ezért leraktam az eddig kezemben tartott vas darabot és elkezdtem a tenyerem melegíteni a leheletemmel. Tényleg jó ötlet lett volna egy kisebb kabát…

- Tudod…elég sokat gondolkodtam. – meglepetten néztem a fiúra aki több méterre állt tőlem, de a nagy csendben még így is lehetett hallani mit mond.

- Ah, és miről?

- A szerelemről.

- Oh, Yukiteru-kun miatt? – meglepetten nézett rám miközben megtámaszkodtam a korláton, és a terepet figyelve tovább beszéltem. – Gondolom miatta kezdtél el agyalni ezen a témán…mondjuk nem sokat beszéltünk így az évek alatt, de azt hiszem annyira kiismertelek, hogy tudjam mennyire túl tudod komplikálni a dolgokat csak a gondolataiddal. Hasonlítasz egy kicsit a testvéremre, tudod, ő is ilyen.

- Van valaki akit te is szeretsz, ugye Atsuko-chan?

- Van. – feleltem, a szívem boldogan felgyorsult a mellkasomban. – De ez lehetetlen szerelem, hiszen ő egy érett felnőtt én pedig egy kisgyerek vagyok hozzá képest, ha úgy nézzük. Mindig ez van, valahogy beleszeretek egy sokkal idősebb emberbe a végén pedig ripityára tör.

- Nem a te hibád, a szíved azt választ akit akar még akkor is ha az agyad nincs rá felkészülve. – ijedten fordultam meg, ugyanis a lágy hangja túlságosan közelről jött. Kifejezéstelen tekintettel levette a dzsekijét és rárakta a vállamra miközben továbbra is engem fixírozott a tekintetével, a szemeimbe könny gyűlt a hála miatt.

- Akise-kun! Annyira sajnálom, én mindig is azt hittem mennyire különc ember vagy, de igazából nagyon is kedves vagy meg rendes, ugye? Sose figyeltem eddig meg, ezért – gyalázatosan meghajoltam előtte miközben belebújtam a felajánlott ruhába – , nagyon kérlek bocsáss meg.

- A szerelem…furcsa dolog tudod. Mindig a legváratlanabb pillanatokban tör elő belőlünk, mikor a legkevésbé számítasz rá akkor érzed ahogy gyorsabban kezd verni a szíved, és az ember akire eddig semlegesen néztél kezd megszépülni a szemedbe. Olyan dolgokat képes vagy megtenni érte amit eddig elítéltél. Mit is ér ez a világ nélküle? Annyi fájdalmat okoz, de mikor csak egy percre is boldog vagy az érzés miatt elfelejted azokat a szenvedéseket amiket eddig okozott neked. Érdekes, nem? Ahogy akár egy évig is rossz hitben hitegetted volna magad mikor kiderül… - Akise elgondolkodva megfordult, hogy rám nézzen és rögtön elhallgatott. Visszafolytott lélegzettel figyeltem, a szemeim pedig totálisan elkerekedtek, már olyannyira hogy lassan fájt. Nagyokat pislogva meredtem rá, utána a tenyeremmel visszafolytottam a kitörő nevetésemet., ő viszont összevont szemöldökkel nézett rám magyarázatra várva.

- Felejtsd el amit mondtam. – kezdtem bele miután picit lenyugodtam, de még mindig vigyorogva folytattam. – Te aztán igazán furcsa vagy bármi legyen is. A többiek nem gondolkoznak ilyesmin, csak egyszerűen szeretnek valakit vagy sem.

- Hmm… - szomorúan elmosolyodott émajd zsebre vágta a kezeit. – Meglehet én túlzom el. Sajnálom, sokat gondolkodtam rajta mégis mit érzek Yukiteru-kun iránt, de úgy vélem ma jöttem rá igazán…végig a rossz embert szerettem.

- Nem csodálom, Yuno néha ijesztő tud lenni. – már kinyitotta a száját, hogy folytassa Einstein típusú elméleteit, de félbe vágtam még mielőtt jobban belemerül – Apropó, mi lesz ha megtalál minket az őr?

- Ah, arra kidolgoztam egy pár tervet, remélem az első be fog válni.

- Mint mindig előre megfontolt vagy.

Elég sokat beszélgettünk a tetőn, néha elvontabb dolgokról és úgy éreztem aznap éjjel jobban megismertem Akiset, mint az évek során bármikor. Mondjuk még mindig egy marék titokzatosság a szememben, viszont rájöttem mennyire rendes is tud lenni, eddig lehet a félelmem annyira elvakította a pozitív tulajdonságait, hogy meg kellett várjam míg eljutunk egy ilyen lehetetlen helyzetbe, hogy rávilágítson milyen ember is valójában. Pont ezért meglepetten vettem észre mikor a telefonom kijelzője majdnem fél egyet mutatott, Akise viszont továbbra is magabiztosan nézelődött mintha tudná mi fog következőleg történni. Mindketten hirtelen elhallgattunk mikor meghallottuk a lépcsőházból ahogy valaki felfelé sétál, ekkor megragadta a kezemet és az egyik falhoz húzott, de olyan gyorsan, hogy nem tudtam normálisan megkapaszkodni semmiben, ezért a fenekem egy kisebb „thump” kíséretében érintkezett a földel. Próbáltam csendben maradni, figyelni ahogy az őr a lámpájával világít, és mind e közben a szoknyámat úgy rendezni, hogy ne látszodjon ki a bugyim. A lépteinek a hangja egyre csak közelebb jött Akise pedig felém fordította a fejét és váratlanul letepert a földre, kezeivel megragadta a csuklóimat, az egyik lábát az én két lábam közé helyezte, testével pedig óvatosan rám nehezedett. Az arcom szerintem sose volt még ilyen vörös, de mielőtt bármit is szólhattam volna elsuttogott egy gyors bocsánatot, és a száját az enyémre tapasztotta, hogy aztán szenvedélyesen elkezdjen csókolózni velem. Meglepetésemben fel akartam sikítani, de ő kihasználta ezt  pillanatot arra, hogy a nyelvét átcsúsztassa az én számba, miközben továbbra is hevesen csókolt én pedig hiába próbáltam ellenkezni nem ment. Lehet nagyon sovány, viszont annál erősebb.

- Oi! Kölykök, mit csináltok ti itt?! – a férfi ránk világított Akise pedig lassan felemelkedett lihegve, én pedig mereven néztem rá miközben próbáltam én is normálisan lélegezni. Felállt rólam, és letörölte a szája széléről a nyálat ami odakeveredett csókunk során utána mosolyogva nézett fel az őrre.

- Ne haragudjon uram, meg akartam mutatni a barátnőmnek a kilátást erről a tetőről, de egy kicsit elkapott minket a hév.

- Hmpf, nem baj, de most menjetek el, veszélyes itt fent. – Akise a kezét nyújtotta nekem, de én sötét pillantással felálltam a segítsége nélkül és elindultam a lépcsőház felé, amint kettesbe leszünk elhatároztam megölöm. De ez nem történt meg, mivel a lépcsőházba Akise bezárta maga mögött az ajtót és elhelyezte az egyik vasat a kilincshez nehogy ki tudjon szökni, mind ez után megfogta a kezemet, és lefelé futott miközben a másikkal tárcsázott.

- Kizártuk az őrt, találtatok valamit?

- Urgh…határozottan. – hangzott a másik oldalról egy ijedt válasz – Azt hiszem…ez egy hulla…

- Használjátok a csöveket ha láttok egy maszkban lévő férfit. Mindjárt ott vagyunk! – Akise lerakta, de rögtön mást kezdett hívni – Nishijima-san, ideértek?

- Igen, mi van bent?

- Megvan a hulla, nemsokára a gyilkos is elő kell kerüljön, álljanak készen létben. – lecsapta a telefont én viszont kirántottam a kezemet az övéből, így felkeltve magamra a figyelmet. Csodálkozva nézett hátra, idegesen néztem ahogy közelebb jön hozzám, de a kezeimmel ellöktem magamról.

- Egy tapodtat se mozdulok amíg meg nem mondod mi ez az egész!

- Atsuko-chan, ha vége az egésznek esküszöm mindent megmagyarázok, beleértve a csókot is. – az arcom újra elpirult amint eszembe jutott mi történt, jelenleg viszont nem volt más választásom minthogy belemenjek a játékába. Kelletlenül utána kezdtem futni, de ez egyszer nem engedtem, hogy megfogja a kezemet.