19 Fejezet

Fájdalom

   Épp mikor kezdtem elfelejteni,persze,hogy most kellett feltűnnie.Este,mikor alig vannak az utcán.Ezek körülmények nem nekem kedveznek.

-Mit akarsz?-kérdeztem fagyos hangnemben.Bár csak belül is ilyen magabiztos lennék.

-Miért vagy ilyen barátságtalan?Én csak beszélgetni akarok.-már kezdett idegesíteni a beképzelt arca,úgy állt ott,mintha az övé lenne az egész világ.Legszívesebben meg ütöttem volna,de egy hölgy ilyet nem tesz,kivéve,ha a hölgy Lorrie.Az mindig kivétel.

-Én nem szeretnék beszélgetni veled,és ha most megbocsájtasz...-leléptem az útra azzal a szándékkal,hogy meg előzőm,de neki esze ágában sem volt elengedni ilyen könnyen.Valahogy számítottam arra,hogy nem fog békén hagyni,de mégis megijedtem mikor megragadta a karomat.A jobb kezével szorosan fogta a kezemet nehogy elfussak,míg a másikkal az arcomat fogta.

-Mondd,csak mi van Paul és közted?Mióta jártok,hm?-a szemeivel már rég megölt volna.

-Rohadék...-mondtam alig hallhatóan.Rossz döntés.Fájdalom hasított az arcomba,olyan volt,mintha nekem dobtak volna egy kemény labdát.A nagy ütéstől leestem az útra.Lucas meg sem várta,hogy fel emelkedjek,a ruhámnál fogva felemelt.

-Miatta szakítottál,mi?!Válaszolj,te ribanc!

-Nem tartozok neked semmiféle magyarázattal.

   Az egész beszélgetésünk,ha annak lehet nevezni,nem tartott tovább tíz percnél,nekem mégis óráknak tűnt.Fogalmam sincs,hogy hány lila folt van rajtam,csak egy dologban voltam biztos,rettentően fáj minden végtagom.Még ahhoz sem volt erőm,hogy fel kelljek a földről,nem hogy segítségért kiáltozzak.Egy idő után viszont a fájdalom kezdett megszűnni,bár éreztem,hogy még mindig üt.A világ szürke fátyol volt,aztán teljes sötétség.A legijesztőbb az egészen az volt ahogy magamat néztem fentről.Mintha meghaltam volna,és szellemként nézem magam,ahogy Lucas üt,én pedig becsukott szemmel fekszek a piszkos földön.Fogalmam sincs,ez után mégis mi jöhet,lehet akkor kerülök Isten elé,és eldöntjük,hogy hova kerülök?Lehet,hogy ez csak egy rossz álom,és ha felkelek akkor kiderül,hogy elaludtam a munka helyemen?

  Nem.

  Mikor fel keltem otthon feküdtem a kanapén,gőzölgő tea mellettem,sebeim ellátva,bekötözve.Még fátyolosan láttam mindent,de apa hangját tisztán hallottam,a többiben viszont nem voltam biztos.

-Hihetetlen amit vele csinált.Remélem a börtönben fog meg halni!-apa idegesnek hangzott,ezen nem is csodálkozom.-Az én kislányom...

-Ne aggódjon Mr. Wright.Biztos vagyok benne,hogy ezek után meg tanulta a leckéjét.-a fiú aki beszélt elég fiatal volt,ismerős,de fogalmam sincs honnan.

-Akkor sem kellett volna fel keresd Paulie.Nem érte meg.

-Dehogynem!Michelle-ért bármit.-Paulie.Honnan ismerős ez a név?

-Ne feledd Paulie miben egyeztünk meg.Rendben?

-Ne aggódjon Mr. Wright.

  Lassan felültem a kanapén,és meg akartam dörzsölni a szemem,de sisszentve vettem el onnan a kezem.Még fájt,és nem is kicsit fel volt dagadva.Körbe néztem,de nem volt a közelemben csak apa és egy fiatal fiú.Paul.

-Michelle,jól vagy?-kérdezte aggódva Paul.Bólintottam,bár igazság szerint egyáltalán nem voltam jól.

-Paul,ki mennél egy pillanatra?Szeretnék beszélni vele négy szem közt.-Paul sóhajtva ki ment én pedig apára néztem furcsán ködös tekintettel.

-Ki volt az?

-Épp erről szeretnék beszélgetni veled.Mire emlékszel?-apának komoly volt az arca,rég láttam ennyire komolynak.Máskor mindig mosolygós és pajkos akárcsak egy kisgyerek,már nyoma sem volt ennek.

-Lucas megvert.-válaszoltam határozottan.Ő csak bólintott.

-Emlékszel ki az a Paul?-megráztam a fejem.

-Rémlik valami,gyermekkori barát?...-merengve néztem a falat,igazság szerint tényleg rémlett valami,de elég kevés.Java részt nem nagyon tudtam ki is az a Paul.

-Legjobb barátok.-válaszolta apa sóhajtva-Ringoval,Georgeal és Johnal is nagyon jóba vagy,de főleg Paulal.Elválaszthatatlanok vagytok.

   Apa alig fejezte be a mondatot már is kezdett kivilágosodni minden a fejemben.Eszembe jutott minden egyes nap amit velük töltöttem,milyen hülyeségeket csináltak,mennyit nevettem,minden egyes vicces,szomorú dolgokra emlékeztem.Az egész olyan volt,mintha valaki kiszívta volna az agyamból az emlékeimet,de aztán hirtelen meggondolta magát,és visszaöntötte őket.A leg utolsó emlékem róluk az,hogy elmentek Londonba felvenni valami számokat egy albumra,csak azt nem értettem,hogy Paul akkor mit keres itt.Elvileg épp számokat kéne felvegyen.

  Apa és Paul mindent megmagyaráztak töviről-hegyire.Elmondták,hogy egy rendőr talált meg engem,amint épp eszméletlenül fekszek az út szélén,miközben Lucas még mindig ütött.A rendőr oda szaladt és rögtön letartóztatta őt,tehát miatta nem kell aggódnom,mert állítólag több évet kapott a börtönbe.A mentők nem soká ki is jöttek értem,hála a rendőrnek.Kómába voltam egy hétig a kórházba,de az utolsó két napot otthon töltöttem,mivel anya és apa ragaszkodott hozzá,hogy itthon legyek.Az orvosok azt mondták,hogy kieshet pár emlék,de nem súlyos,hiszen rögtön vissza is tértek.Apa amint megtudta mi történt felhívta Lorriet és Cynthiat akik minden egyes nap meglátogattak a kórházba.Paul csak a harmadik nap tudta meg mi történt,amikor felhívott és anya vette fel a telefont.Szegény sírva mondta el,hogy mi történt velem,Paul pedig meg se várva a végét rögtön ide jött az első géppel.A többiek nem jöttek vissza,mivel Eppy nem nagyon engedte őket.Csak Pault engedte,mivel ő áll hozzám a legközelebb.

   Lucast felkereste az egyik nap a börtönben,és felhasította a száját,majdnem őt is letartóztatták,de hála az égnek sikerült eltussolni az ügyet,és megúszta nagy felhajtás nélkül.A sajtó még így is megtudta,hogy visszajött Liverpoolba,miattam,mert súlyosan kórházba kerültem.Erre persze megint jöttek a pletykák,de korántsem olyan nagyok,mint eleinte.

-Szóval Michi,készen állsz?-kérdezte Paul szomorkás mosollyal az arcán.

-Mire?-kérdeztem nagyokat pislogva.Paul apára nézett mire ő mosolyogva megrántotta a vállát.

-Nem mondta el?

-Tied a megtiszteltetés.-kacsintott apa,és kisétált a szobából.

-Miről maradtam le?

-Készen állsz arra,hogy Londonba költözz?-kérdezte egyre növekvő jókedvvel.Én csak tátott szájjal tudtam nézni rá.