4

Mikor leértünk riasztó látvány tárult a szemünk elé. Yuno egy maszkos férfival harcolt miközben Hinata, és Ouji is verekedett pár emberrel, Mao meg Yukiteru viszont menekültek egy másik férfi elől aki utánuk iramodott egy vassal a kezében. A lábaim feladták a szolgálatot mikor megláttam pár vér foltot a padlón, leestem a földre aznap este harmadjára, a bőröm nem örült az érintkezésnek mivel a térdemnél lévő seb újra elkezdett sajogni. Teljes volt a hangzavar, ordítások, puffogások hallatszottak mindenhonnan én pedig tehetetlenül ültem a földön, és néztem ahogy a barátaim verekednek, hősiesen életükért küzdenek…Potyogni kezdtek a könnyeim, ezért inkább elfordítottam a fejemet Akise irányába, aki a telefonjába beszélt miközben felvett a földről egy fa darabot. Jól irányzott célzással hozzávágta Yukiteruék üldözője felé megmentve Mao életet. Mielőtt felénk rohanhatott volna a vaskapuk kinyíltak utat engedve fegyveres embereknek, berontottak letartóztatva az ott lévő férfiakat. Éreztem ahogy felemelnek a földről, és elvonszolnak kifelé, megfordult a fejemben, hogy a kabát még mindig rajtam van a táskám pedig a vállamon, de ez nem sokat számított mert valahogy olyan sokkhatásba kerültem amiből csak akkor tértem észhez mikor Yuno egy jól irányzott pofonnal hozott vissza.

- Ah, Gasai-san, ennyire azért nem kellett volna durváskodni. – az egyik rendőr megrázta a fejét, és felállt térdeplő pozíciójából.

- Legalább felkelt. Nee~ Atsuko-chan minden rendben? Kicsit sápadt vagy.

- Tessék egy kis víz. – Yukiteru átnyújtott egy flakont én meg automatikusan inni kezdtem belőle miközben még mindig nagyokat pislogtam, az arcom picit csípett az ütéstől, a lábaim is sajogtak, de egyébként minden rendben volt.

- Mi…történt? – kérdeztem rekedt hangon.

- Akise-san ezen az ügyön dolgozott, és minket használt fel csalinak. – Yuno vidáman mesélt miközben elre dőlt, hogy jobban lásson. – De nyugodj meg Atsuko-chan, míg nem figyelt bevertem neki egyet!

- Igazán nem kellett volna Yuno. – sóhajtott Yukiteru. Kissé tátott szájjal néztem a hátuk mögé ahol ült Akise  arcára jeget tartva, de ettől függetlenül nem tűnt különösebben szomorúnak az események miatt. Felálltam még akkor is mikor a többiek próbáltak megállítani, odasétáltam hozzá ő pedig rögtön felkapta a tekintetét telefonjáról amint meglátta a közeledésemet, de nem engedett megszólalni.

- Ha te is meg akarsz ütni nem fogok ellenkezni, nyugodtan pofozz meg vagy rúgj belém olyan erővel amennyire csak tudsz. – komoly tekintettel nézett fel rám ezért az egyik kezemmel elindultam felé ő meg amekkora hős behunyta a szemeit, és várta a fájdalmat. Ütés helyett a feje búbjára raktam a tenyeremet, szomorúan néztem le rá amitől teljesen meglepődött.

- Tudod…nem is az esett rosszul, hogy kihasználtál minket, hanem a tudat, hogy nem bíztál meg bennünk annyira, hogy beavass az ügyedbe. Ha mindenkinek elmondtad volna biztos beleegyezünk. – behunytam a szemem szabad utat engedve a könnyeimnek, ő viszont rögtön felállt, és megragadta a vállamat.

- Ne sírj kérlek, csak…nem akartalak megbántani téged…meg senkit sem.

- Lover booy~ tartozol egy bocsánat kéréssel úgy vélem. Meg egy bő magyarázattal is ha lehet. – Hinata komoran nézett rá miközben egyik kezét a csípőjén pihentette másikat pedig ökölbe szorította készen állva az újabb verekedésre.

A végén kiderült mit miért tett egy órás fecsegés után. Egy hónapja dolgozott ezen az ügyön a rendőrséggel együtt, több férfi azzal szórakozott már pár hete, hogy elterjesztett egy szellemes történetet, mi szerint éjfélkor mindig előtűnik pár kísértet, és megöli az embereket, e miatt elég sokan lejöttek megnézni tényleg igazak-e a pletykák. Pár ember szerencsétlenségére azok voltak, legalábbis félig-meddig. Azok a férfiak akik ezt kitalálták pszichopata gyilkosok voltak abban lelve örömüket ha mások sikoltoztak, és halálra rémülnek, de hamarosan rájöttek ez nekik nem elég ezért elkezdték ölni az ide látogatókat, mígnem a rendőrség fülébe nem jutott ez a történet. Akkor találták ki jöjjünk mi is ide, így tökéletes csalik lehetnénk míg a rendőrök lesben állnának a megfelelő pillanatig, azután letartóztatnák a bűnözőket. Minden terv szerint ment csak éppen azt nem vette számításba a barátunk mennyire ki fogunk borulni, meg milyen veszélybe is kerülünk hála az ő kis ötletének. Rengetegszer bocsánatot kért, de őszintén szólva annyira senki se maradt ideges rá, mivel mindegyikünk szeret benne lenni ilyen izgalmas történésekbe, meg is ígértettük vele legközelebb szóljon előre mert készséggel segítünk főleg ha verekedésről van szó. Én inkább megtartottam magamnak a sértődésemet a csókkal kapcsolatban, de pár nap múlva szóba került ez is, tehát nem úsztam meg teljesen szárazon a témát.
Az események után Hinataval meg Maoval aludtam, bár rengeteg minden történt velünk mégsem tudtunk normálisan lefeküdni inkább fent maradtunk egész éjjel, és beszélgettünk az eseményekről, na meg jövőhétről, mivel hivatalosan is elkezdődnek a programok amikre beiratkoztunk, ettől a pulzusom az egekbe szökött. Eszembe jutott Sho sensei meg a tanáriban történtek, mégis hogyan tudnám elfelejteni mikor annyira kedvesen néz rám meg olyan szépen mosolyog? A szomorú az egészben, hogy tudtam nem nekem szól, ő egy tanár, az a normális ha így viselkedik mindenkivel, viszont az agyam makacsul kitartott a meggyőződése mellett, rám valahogy mindig másképp néz és hosszabban, valahogy sokkalta kedvesebben szólít meg…

Hétfőn a koncentrálás nehezen ment, mivel az osztályfőnök kiosztotta nekünk az iskola utáni programokat én meg kerek szemekkel kerestem a sajátomat. A tenyerem izzadni kezdett mikor megláttam a Programszervezőket, hétfőn kettőtől és csütörtökön lesz egytől, ezért hálásan mosolyogtam, mivel csütörtökön amúgy kettőig lennék, legalább sikerül lelógnom hivatalosan is egy óráról az oszi segítségével. Egy ceruza fúródott a hátamba ezért előre rosszat sejtve hátra fordultam.

- Láttad, hogy mindkettőnké a harmadikon lesz ma kettőtől? Mehetnénk együtt. – Akise kedvesen mosolyogva nézett rám én pedig beletörődötten sóhajtottam, majd bólintottam. Nem tehettem ez ellen semmit, visszafordultam, és a tábláról kezdtem másolni a felírt szöveget. Szombat óta elkezdte keresni a társaságomat ami eddig sose fordult elő, ezért még szokatlan számomra a hirtelen barátságos természete. Próbáltam legjobb lehetőségem szerint megérteni mégis mi válthatta ki ezt a reakciót nála, de úgy döntöttem ez nem az én pozícióm, inkább hagyom az egészet, sokkal jobb ha programommal törődik, mivel azt se tudom miről is szól. Persze a programoknak a szervezésről lehet szó, de mégis mifélékről? Nem szólt senki lenne-e idén valamiféle program amit meg kellene szervezni…

Váratlanul az óra végénél beugrott a fejembe a jelenet amikor Akise letepert a földre utána meg megcsókolt, eltakartam a vörösödő fejemet a kezeimmel, mindig a legrosszabbkor jut eszembe ráadásul a személy pont a hátam mögött ül, ha nem akarok hamarosan agy károsodást szenvedni el kell ülnöm innen. Ezelőtt pár órával jutott ki tudja hanyadjára eszembe miközben a többiekkel ettem, elég megalázó volt ahogy az arcomnak a színe kezdett átütni rózsaszínbe utána egy piros aranyosabb árnyalatába a barátaim meg rögtön kérdezgetni kezdték mégis mi történt. Yuno repdesni kezdett az örömtől, és elkezdett magyarázni az osztályfőnökünkről, mire Ouji és Yukiteru felnevetett én meg inkább félrepillantottam, de ez se tűnt helyes döntésnek, mivel a barna szemem találkozott Akise átható pillantásával amitől még rosszabb lett a helyzet. Hirtelen felálltam kisietve az étkezdéből a tetőre elfogyasztani a maradék ennivalómat, hálásan amiért kezdett a fejem normális kinézetűvé válni. Elraktam a tükröt, és sóhajtva néztem fel a kék égre, a kabátját még mindig nem adtam vissza neki ő pedig meg sem említette ahogy a csókunkat sem. Dzsekije szépen felakasztva egy vállfára pihent a szekrényemen, Yoshi mikor meglátta nem szólt semmit, de látszott a tekintetén már megvannak a saját elméletei, nem hülye az a fiú, pontosan tudja hogyan néz ki egy férfi kabát…

Elköszöntem barátaimtól utána meg kisétáltam a folyosóra, elszontyolodva vettem tudomásul, hogy Akise még mindig ott vár szótlanul pötyögtetve telefonjába, viszont mikor kiléptem felpillantott és kedvesen elmosolyodott. Csendben indultunk el a lépcső felé kikerülve a kimenő diákokat, kezdett nevetségessé válni a helyzet én pedig muszáj volt megszakítsam valamivel.

- A kabátodat elfelejtettem ma elhozni, de holnap mindenképpen megkapod. Tudom a kedvenced. – igazából ez egy hatalmas hazugság, mivel ahogy bemegyek a szobámba az első dolog amit meglátok, valamiért viszont nem füllött a fogam vissza adni. Talán féltem mégis mi lesz a reakciója, hiszen ez a kis textil darab az egyetlen kézzel fogható dolog ami emlékeztet a szombati eseményekre, mivel a térdemen lévő seb már meggyógyult.

- Hmm – rázta meg a fejét miközben előre nézett –, maradhat nálad őszig, most úgyis jó idő fog következni.

- Ragaszkodok hozzá.

- Akkor lemegyek érte. – csibész mosollyal fordult felém amitől éreztem ahogy a pír újra kezd előjönni, de nehézségek árán megakadályoztam.

- Se-semmi szükség rá!

- Nem gondolod hogy félreérthetik az osztálytársaink?

- Ehh..um…hát az lehet…de…uurgh. – beletörődve sóhajtottam. – Rendben. Ma lejöhetsz, de miután odaadtam elmész, ugye?

- Persze, csak nem vagyok valamilyen fura elmebeteg aki követ téged. Megvárlak a suli előtt. – elkuncogta magát, ezzel együtt pedig újra beállt közénk a csend. Egyre furcsább ez a fiú…egyre furcsább…