9 ( End )

Figyelmesen hallgattam végig a következő ügyét a detektív barátunknak mikor mindenki összegyűlt a suli háta mögött. Részletesen elmagyarázta a  jelenlegi állapotot amit nyomoz, két terrorista férfi fel akar robbantani egy ABC-t, meg van a leírásuk, nekünk annyi lenne a dolgunk, hogy észrevétlenül az embereket kivisszük onnan míg oda nem ér a rendőrség. Ez elsőre elég könnyűnek hallatszik, viszont megcsinálni annál nehezebb, az idegeim alighogy lenyugodtak máris újra elkezdett károsodni, főképp mikor besétáltam az üzletbe ahol temérdek ember járkált össze-vissza. Hinataval és Maoval sétáltam a sorok között megszólítva pár idősebb embert, akik először nem is hittek nekünk, egészen addig míg meg nem jelent Akise egy jelvénnyel. Csodálkozva figyeltem ahogy rögtön kifelé kezdenek kocogni, majd visszafordultam a fiúhoz aki kifejezéstelen tekintettel tovább állt még mielőtt lebombázhattam volna a kérdéseimmel. Sóhajtva mentem tovább ügyelve nehogy felkeltsem magamra a figyelmet, közben egy kosárba raktam hegyes eszközöket, bár nem lenne annyi bátorság bennem, hogy használjam is őket, de megnyugtatott a jelenlétük, ha szükségem lesz rájuk akkor a közelemben lesznek.

Teljesen izzadtan jöttem ki az üzletből, a végén sikerült elkapni őket, ráadásul senki se sérült meg komolyabban a terroristákat kivéve, akiket a rendőrség nem kímélt a támadással. Megtöröltem a kezeimmel a homlokomat, mivel ez a kis stressz teljesen helyben hagyta az agyamat és a testemet, fáradtan néztem körbe tekintetemmel Akiset keresve, de sehol se találtam, ezért gondoltam egy merészet, határozott léptekkel ott hagytam a barátaimat megindulva a lakása felé. Pontosan még magam sem tudtam miért lettem annyira ideges mikor megláttam a jelvényét, lehet azért mert semelyikünknek sem szólt erről? Az egész egy nagy maszlag, joga van tartani titkokat magának, viszont ha komolyan kapott egy jelvényt akkor miért titkolja előlünk, a barátai vagyunk, természetesen örülünk ha ő is örül...sóhajtva próbáltam megérteni magamat is, úgy tűnt még nekem is nehezemre esik megmagyarázni a reakcióimat, visszafordulni viszont már nem fogok mivel a lakása előtt álltam zavarodott tekintettel. Összesen egyszer jártam eddig nála, akkor is azért, hogy odaadjam neki a leckéket amikről lemaradt, eltelt vagy egy év azóta a lakás pedig még mindig ugyan úgy néz ki. Nagybátyja minden bizonnyal még kint dolgozik ilyenkor, ezért megindultam és kopogtattam párszor. Csendben vártam mikor nyitnak ajtót, a türelmem viszont véges lett miután tíz perc eltelt és még mindig teljesen ignorált. Lenyomtam a kilincset csodálkozva konstatálva, hogy ki van nyitva a bejárati ajtajuk.

- Akise-kun! – beordítottam ne tűnjek annyira parasztnak miközben bezártam magam mögött az ajtót. Belülről se változott semmit – Aaaaaakise-kuuuun~!

Kíváncsi tekintettel benyitottam a szobájába, a redőnyöket elhúzta ezért eléggé fél homály volt a szobájában akárcsak a testvéremében…ijesztően hasonlítottak egymásra. Megráztam a fejem a gondolatára, hogy valaha is találkozik ez a két idegbeteg zseni mikor oldalról kulcs zörgésére lettem figyelmes, majd rögtön utána egy ajtó nyikorgására.

- Akis… - már készültem leszidni mikor olyat láttam amit nem kellett volna. Félmeztelenül jött ki a fürdőszobájából, egy törölközővel takarva a lényegesebb testrészét miközben a vizes haja az arcához tapadt, egyik kezével a haját hátrébb simította nagyokat pislogva. Felsikoltottam és gyorsan eltakartam a szemeimet a kezeimmel, lehet így nem láttam többet, viszont az agyamban attól még megmaradt a kép amitől teljesen elvörösödtem akárcsak egy paradicsom.

- Atuko-chan. Szia. – szólalt meg eltussolva kuncogását.

- GOMENASAI ( bocsánat )! Ne-nem akartam betolakodni csak nyitva volt az ajtó és gondoltam a szobádban vagy, csak itt se aztán...urgh.

- Semmi gond, nyugodtam elveheted a kezeidet. – vizes tenyerével megragadta a kézfejemet elhúzva a látószerveim elől. Résnyire kinyitottam a szememet, mosolyogva figyelt mint aki nagyon jól szórakozik ezen a látványon. – Mint mondtad, másfelé hajlok, ezért nem kell aggódj, nem?

- Ah…d-de. – kényelmetlenül elpillantottam ő pedig elindult a szekrénye felé felöltözni addig megfordultam megadva neki a privát szférát, már amennyire lehet.

- Tudtam, hogy jönni fogsz. – szólalt meg nyugodt, mély hangján. – Az mondjuk meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen hamar, ráadásul ilyen könnyen betörsz a szobámba.

- Nyitva volt az ajtó. – puffogva játszadoztam a kezeimmel keresve a kifogásokat.

- Ha nyitva van egy ajtó bárhova bemész akkor mert az nem számít törvénybe ütközőnek?

- Honnan tudtad, hogy ide jövök?

- Hmmm… - elgondolkodva hümmögött –, a jelvény miatt vagy itt ha nem tévedek, ugye?

- Igen…miért nem szóltál nekünk róla?

- Azért…mert nem igazi. – meglepetten fordultam hátra, Akise zsebébe dugott kezekkel dőlt neki a szoba ajtajának elzárva az egyetlen kijáratot. Kifejezéstelen tekintettel figyelt, de a szeme teljesen mást árult el, szomorúságot.

- Mi? – kérdeztem rekedt hangon.

- Érdekes, senki se gondolkozott azon kineveztek-e teljességgel detektívnek, csak te vagy az egyetlen aki ezen aggodalmaskodott, ugyancsak te jöttél le hozzám betörve, hiába mondod, hogy nem, a szobámba megkérdőjelezni. Egyedül…te lettél ideges amiért nem szóltam nektek. Csak. Te. – lepillantott a földre, utána vissza rám. – Miért? Miért van az bármerre megyek az agyamban vagy, mint valami vírus amitől nem tudok megszabadulni? Ha mellettem vagy úgy érzem mindenre képes vagyok és egyben elgyengülök, kicsit szánalmas, nem? Mint egy drogosnak a gyógyszere.

- Akise… - suttogtam alig hallhatóan, ő viszont tovább folytatta.

- Mondd Atsuko, miért is vagy itt pontosan? Semmi köze a jelvényhez, ugye? Tudom, elég ha csak rád nézek, a kezeiddel játszadozol mert izgatott vagy, mitől félsz? Nem csinálok semmit sem, direkt maradok az ajtónál tisztes távolságban, csak válaszolj a kérdésemre. – leeresztettem a kezeimet, de a szemébe még mindig nem mertem nézni.

- Most – nagyot nyeltem –, melyikre válaszoljak?

- Tipikus te féle kérdés. – elmosolyodott a reakciómon. – Elég ha csak arra mit keresel itt igazából.

- Ez elég…komplex.

- Komplex? – meglepetten emelte fel a szemöldökeit. – Nem is tudtam, hogy ismered ezt a szót.

- H-héj! Yoshitól tanultam… - kipirult arccal ránéztem megfeledkezve a félelmemtől. Még mindig ugyan ott állt szokásos testtartásában türelmesen várva a válaszomat. – Én…a jelvény miatt jöttem, mert ideges lettem a titkolózásod miatt.

- Hmm és utána?

- Utána? – vontam össze a szemöldököm elgondolkodva. – Nem tudom Akise, vannak olyan dolgok amiket az ember egyszerűen nem tud megmagyarázni. Jöttem mert úgy éreztem szükséged van rám.

- Fogalmad sincs mennyire. – sóhajtott. – Ez viszont eléggé egy oldalú ahogy elnézem.

- Ah, Akise? Kérdezhetek én is most valamit?

- Hmm?

- Most nem rég, így izé, szerelmet vallottál? – az arcomra újra visszatért a megszokott vörös árnyalat, ezzel együtt pedig a kezeim dörzsölgetése is. Pislogott párat utána elnevette magát, én pedig nem tehettem mást csak csodálkozni tudtam milyen csilingelően vidám a nevetése. Eddig sose hallottam, folyton kuncogott vagy mosolygott, azok se tűntek annyira igazinak, viszont ez határozottan nem erőltetett, egyenesen a szívéből jött. Nos, ha eddig kellemetlenül éreztem magam akkor ezek után egyenesen el akartam süllyedni a föld legmélyebb bugyraiba, szakadozottan sóhajtottam, nem tehettem mást csak vártam míg abbahagyja. Eltakarta egyik kezével a száját és mosolyogva nézett felém, de még mindig nem mozdult a helyéről, láttam rajta elég nagy erőfeszítésébe kerül, hiszen eddig bármikor találkoztunk vagy egy helyen voltunk folyton a közelemben állt vagy ült…most meg olyan mintha türtőztetné magát.

- Mindig meg tudsz lepni az ártatlanságoddal. – beletúrt a hajába miközben kedvesen mosolygott. – Visszatérve a kérdésedre, igen, az lett volna az én fura megfogalmazásomban.

- Nem volt fura, igazán szépen jött ki. Még…sose mondtak nekem ilyet. – csodálkozva figyelte minden mozdulatomat, de mivel nem szólalt meg folytattam. – Te tényleg nagyon kedvelsz engem Aru.

- Hmm szeretem mikor a nevemen szólítasz. – fejét hátratámasztotta az ajtóhoz. – Azt ajánlom ha nem akarod, hogy most odamenjek és megcsókoljalak inkább fáradj ki, sose akarnék olyat tenni amivel megbántanálak vagy szégyenbe hoználak…bár mikor vörösödsz mindig aranyosabb vagy.

Félreállt az utamból megtámaszkodva a szekrényében, míg a másik kezével kinyitotta az ajtót. Tudtam elérkezet az a pillanat mikor döntenem kell, ha már eljutottam idáig akkor kénytelen vagyok elhatározni megmaradok a múltnál és megpróbálom túl tenni magam ahogy csak bírom, vagy elkezdek járni ezzel a fiúval, aki annyira törődik velem, mint még más senki. Az agyamban felvillant Sho sensei, napok óta először jutott eszembe szőke haja, gyengéd pillantása, a lágy ölelése és a heves csókja ami azóta is az agyamba forrt… Lassú léptekkel elindultam az ajtó felé, Akise elnézett a másik irányba, mindketten hallgattunk egészen addig míg el nem értem az ajtóig. Megfogtam a szélét utána halkan becsuktam, Akise meglepve fordult felém én pedig elvigyorodtam.

- Ki mondta itt akarlak hagyni? – a vörös szemei vadul elkezdtek csillogni és közelebb lépett hozzám.

- Akkor most már engedéllyel is megcsókolhatlak?

- Kérlek ne juttasd eszembe a tetős esetet. – kezemmel eltakartam a vörös arcomat, ő viszont kuncogva eltolta azt.

- Nem juttatom, most fogom helyettesíteni egy jobb emlékkel.

Izgatottan vártam mi lesz a következő lépése, torkomban dobogó szívvel lehunytam a szemem mikor láttam lehajolt a számhoz. Egyik kezét az arcomhoz emelte míg a másikkal a derekamat tartotta, eleinte furcsa volt az egész, hiszen első alkalommal egyáltalán nem így csókolóztunk, persze magától értetődő kéne legyen, hogy ez alkalommal érzelmeket is vitt bele, ahogy én is. Lassan ízlelte az ajkaimat, pedig pontosan tudtam mennyire várta már ezt a pillanatot, annyiszor próbálkozott eddigi hónapok során…én meg mindig eltoltam magamtól, mint egy naiv kislány, buta volt részemről azt eltolni aki a legjobban félt és szeret. Hálából amiért mellettem maradt közelebb húzódtam hozzá körbe fonva a kezeimet a nyakánál, reménykedtem eljut hozzá minden érzésem, még akkor is ha szavakba nem egészen sikerült foglalnom. Arra számítottam nemsokára szenvedélyesen válaszol, de meglepetésemre elhúzódott és önelégülten elmosolyodott.

- Most már mondhatjuk mindenkinek, hogy járunk? - kérdeztem ártalmatlanul, ő csak bólintott, és válasz helyett inkább mosolyogva simogatta a hátamat, így teljes biztonságban érezhettem magamat.

~ End ~

Na ez aztán hosszúra sikeredett ahhoz képest, hogy novella kellett volna legyen, eehe. Eredetileg négy részre terveztem, mint ahogy látjátok szolidan elhúzódott...Remélem azért élveztétek minden egyes fejezetet, köszönöm amiért elolvastátok, sokat jelent nekem! Ha van olyan anime karakter akiről szívesen olvastok történetet írjátok meg kommentbe, és ha én is ismerem akkor írok róla egy sztorit/novellát/oneshot-ot, ugyan ez érvényes pár sztárra is, mert félek a végén kifogyok az írnivalóból :(! Puszilok mindenkit <3

xoxo Málna