Tizenhatodik rész

- Azért van a szája, hogy formáljon szavakat vele, az istenit!

- Csak…arra gondoltam, hogy jó lenne ha még mennénk együtt edzeni, uram. – beleharaptam a nyelvembe, ez végülis igaz, mert eszembe jutott párszor, csak nem így akartam megkérdezni és főképp nem éjjel.

- Edzeni. – ismételte monoton hangon. – Azért jött ide hajnali egykor, hogy megkérdezze megyünk-e még edzeni.

- Igen uram! – válaszoltam határozottan egy újabb köszönéssel. – Nem tudtam aludni éjjel és sokat gondolkoztam, a végén pedig ez tűnt a legjobb ötletnek.

- Tch, ilyen hülyének nézel? – a hirtelen magázás kicsit meglepett, főképp amikor közelebb jött hozzám, pontosabban kar távolságon belülre. – Mi az igazi ok?

- Ez! – válaszoltam kicsit ijedten.

- Tch. – idegesen sóhajtott majd elfordult és kinézett az ablakon. – Kifelé.

- Hogyan? – nem jött, hogy higgyek a fülemnek, megúsztam büntetés nélkül ezt a találkozást?

- Ki-fe-lé, vagy nem tud szótagolni kadét Ria?

- Ah, de. Jó éjt uram. – szalutáltam, bár nem láthatta és elindultam az ajtó felé, majd visszafordultam egy picit. – Pihenje ki magát.

Mielőtt válaszolhatott volna kisiettem és bezártam magam után az ajtót. Mikasa félreállt és szinte kirohantunk az épületből vissza a szállásunkhoz, de mégis ügyelve nehogy az utolsó pillanatban újra rajtakapjanak minket. Szótlanul sétáltunk egymás mellett, majd mielőtt bementünk volna az ablakon suttogott nekem valamit, amitől csodálkozva néztem rá, de bólintottam, igaza volt. Bemásztunk a kis ablakon a többiek pedig izgatottan várták a beszámolót, én meg előhúztam a rejtekhelyemről a kis sálat és felemeltem nekik. Csodálattal néztek rám majd kifaggattak mi történt és nem-e kapott rajta, mire azt válaszoltam, hogy nem és elmondtam egy sor hazugságot hogyan szöktünk el és mi történt, pedig csak ketten tudtuk hogy volt valójában. Ezzel be is fejeztem a játékot, mert akkora szívinfarktust kaptam, hogy nem volt kedvem tovább veszélybe sodorjam az életemet, a többiek megértően bólogattak utána fél óra múlva a fiúk is visszamentek saját barakkjukba mi pedig lefeküdtünk aludni. Reggel teljesen fáradtan keltünk fel mikor Hanji benyitott az ajtónkon. Kómásan elkezdtünk öltözködni, de véletlenül fordítva akartam felvenni a nadrágot, ezért Christa kicsit kinevetett. A sál a párnám alatt pihent, addigis gondolkoztam mikor tudnám visszaadni neki és hogy, mivel már láthatta hogy eltűnt és mivel az én megjelenésem után tűnt el csak egy dologra lehet következtetni ezek után. Tudja, hogy én vettem el tőle. Közel mentem Mikasahoz és megkérdeztem szerinte mit kéne csináljak.

- Hamar kiderül. – válaszolta folytott hangon nehogy meghallja más.

Reggelinél megkértem figyelje mikor bejön milyen hangulatban van, ő meg bólintva beleegyezett. Remegő kezekkel törtem félbe a kenyeremet és rettegve vártam a pillanatot mikor tűnik fel, Mikasa megbökte a lábam az asztal alatt ezzel jelezve, hogy belépett a hallba. Lefelé nézve ettem mintha semmi se történt volna és beszélgettem Erenékkel, mint általában, mikor Mikasa közel hajolt hozzám.

- Ria, nézd. – fejével a felsőbb rangúak asztala felé bökött ahol Levi nyugodtan evett, az inge szokásától eltérően kigombolva egy kicsit, de nem tűnt rajta mintha egyébként ideges lenne. Akik este játszottak ugyancsak észrevették ezt és cinkosan néztek rám majd nevették el magukat szolidan az asztal alatt.

- Jól megúsztad Ria. Ha tudná, hogy te voltál ma nagyon szívatna.

- Ha-ha…ja. – kényszeredetten nevettem és próbáltam tovább enni, de valahogy a torkomon akadt mindegyik falat.

     Az ember arra számítana ilyenkor, hogy Levi rögtön felkeres utána pedig páros lábbal küld haza, de nem ez történt, meglepetésemre nem csinált semmit sem aznap, sem másnap, sem harmadnap…Úgy tűnt teljesen megfeledkezett róla, mivel egy hét után már megint a nyakában volt egy selyem sál, persze csak mi tudtuk, hogy beszerzett egy újat, mivel a másik még mindig nálam van, és azóta gyűjtöm a bátorságot, hogy visszaadjam neki, de valahogy nem sikerült még mindig összeszedjem magam. Mivel a viselkedése nem változott senkivel sem szemben, egy idő után teljesen megfeledkeztem a merészségemről és arról is mi hever a párnám alatt, inkább a következő tesztre készültem teljes erőbedobással amit a harmadik hónapban fognak mérni, hogy meglássák mennyit változtunk az első nap óta. Úgy érzem sikerült feljebb lépnem Armin segítségével, mert a második hónapban segítséget kértem tőle logikából hátha meg tud tanítani pár dologra ami nekem nem ment.

Az órákon is jobban figyeltem a csapatommal pedig próbáltam összekovácsolódni, még akkor is ha egy barátom sem volt benne. Eszeveszetten edzett mindenki, szerintem a felsőbbrendűek is meglepődtek mennyire határozottak lettünk az utóbbi időben. A teszt ugyancsak pozitív eredménnyel szolgált, nem zuhantam lejjebb, bár feljebb se mentem annyira. Armin próbált megvigasztalni, hogy ez mindenkivel előfordul, ráadásul én már eleve sokat fejlődtem másokhoz képest, ezért ne várjak rögtön mást mint ami van. Mosolyogva bólintottam bár belül kicsit keserűen fogtam fel a dolgokat…Hanji egyik edzés után vigyorogva jött hozzám, így már tudtam hogy valami nagy baj van.

- Törpe hívott az irodájába.

- Ah…a tizedes? – gyors szalutálás után elindultam vele az irodájukhoz miközben ő nagyon jókedvűen magyarázott.

- Nagyon komor, mondjuk ő mindig ilyen.

- Régebben is ilyen volt?

- Ah…igen. Bár…egyszer talán látszottak rajta igazi érzések.

- Egyszer?

- Hosszú történet. Majd ő elmeséli ha itt lesz az ideje.

- Igenis. – elköszöntem tőle, majd bekopogtam a barna ajtón.

- Név és látogatás célja.

- Gloria Riggs, hivatott uram.

- Igen. – válaszolta csendesebben, ezért benyitottam és egy szalutálás után bezártam magam mögött az ajtót.

      Kezével mutatott az előtte lévő székre miközben le nem vette a pillantását a papírjairól. Habozva leültem és a kezeimmel játszadozva vártam mi fog következni, el sem tudtam képzelni mit tehettem amiért ide hivatott hiszen az elmúlt időben komolyan nem csináltam semmit. Kifejezéstelen tekintettel néztem a kezemet és azon elmélkedtem mi lehetett az az ok amiért itt vagyok és milyen kifogást találjak ki, hiszen ha valakit idehívnak sose jelent jót. Ez az első alkalom, hogy itt vagyok, ezért óvatosan körbe néztem a patyolat tiszta irodában, az asztalon rengeteg irat, teáscsésze, és a tizedes lába hevert miközben unottan figyelte minden egyes pillantásomat. Pislogva bambultam bele rideg szemeibe várva a leszidást.

- Hol van? – kérdezte hirtelen amitől picit felugrottam a helyemen. Összevont szemöldökkel néztem rá és megráztam a fejem.

- Attól félek nem tudom miről beszél, uram.

- Tch, megint a hülyét akarja játszani vagy csak magát adja? – Levi megdörzsölte fáradt szemeit majd levette a lábát a helyéről, után felállt és sétálni kezdett a helyiségben.

- Én tényleg nem tudom miről van szó.

- Azt hittem ennél bátrabb, kadét. Ha már belopózott a szobámba és ellopta a sálamat akkor kellett volna annyi vér legyen az ereiben, hogy vissza is hozza azt a szar textilt. Vártam egy ideig, de a fenének sincs erre ideje, szóval hol van? Hol tartja?

- Oh…a selyem sál. – motyogtam félénken, teljesen megfeledkeztem róla, de úgy tűnt, hogy én vagyok az egyetlen, mivel a tizedes még nagyon ragaszkodik hozzá. – Az…a párnám alatt, uram.

- Milyen perverz hajlamai vannak kadét?! Először szenvtelenül végigbámul egy magánál nagyobb rangban lévő személyt most meg belopódzik a szobájába és ellop tőle egy textil darabot? Tch, most már kezdek félni mi lesz legközelebb.

- Wuaaaaa, nem nem nem! – hevesen ráztam a fejem és megfordultam, hogy belenézzek a szemeibe. Levi kifejezéstelen tekintettel nekidőlt az egyik könyvespolcnak és karba tette a kezeit, már előre láttam, ha nem húzom ki valahogy magamat ebből a pácból akkor súlyosan meg leszek büntetve. Még a végén azt hiszik hentai ( perverz ) vagyok aki a feletteseire vadászik. – Mi játszottunk felelsz vagy merszt és ezt kaptam merészségnek, nem én tehettem róla…

- Ha jól értem… - kezdte fenyegető hangnemben –, képes volt egy játék miatt bejönni a privát szobámba és elrabolni egy kibaszott sálat, hogy megmutassa a bátorságát?

- … pontosan, uram. – félve vártam a válaszát, de meglepetésemre fáradtan sóhajtott és a halántékát dörzsölve újra sétálni kezdett a szobában.

- Holnapra várom a sálamat kimosva és kivasalva, és ha csak egy porszemet találok rajta nem állok jót magamért.

- Igenis. – sóhajtottam megnyugodva, de kínzásom még nem ért véget.

- Térjünk rá az eredeti okra amiért ide hívattalak. – megrökönyödve néztem ahogy az ablak elé sétál és kinyitja, majd visszaül a helyére és megtámasztja unottan az állát. – Azt akarom, hogy kilépj az Áttekintők közül.

- Hogy mi?! – hevesen válaszoltam mondatára, és idegességemben sikerült felállnom  helyemről ráadásul még rá is csaptam kezeimmel az asztalra teljesen megfeledkezve kivel beszélek. A hangom remegett a visszafolytott idegtől, fogalmam sem volt miért mond ilyesmit nekem, de jelenleg az se érdekelt volna, ha maga az Isten áll előttem és ezt mondja, akkor se fogok meghátrálni. – Miért?! Úgy tudom…

- Nem rendelkezik elegendő nyugalommal és áttekintő tehetséggel. Így már az első felfedező útnál el lesz veszve kadét, most pedig üljön le és hallgasson végig!

- NEM! – Levinek a szemöldöke felszökött egy pillanatra, viszont utána felvette a szokásos kifejezéstelen tekintetét. – Én igenis rendelkezek olyan képességekkel amiket hasznát tudnám venni és már találkoztam titánokkal, nem vagyok az a kezdő mikor nemrég betörték a falat újra, szereztem annyi tapasztalatot…

- Tch, tapasztalat. Ilyen jó viccet is rég hallottam. – Levi monoton hangon felállt utána megfordult. – Tapasztalatról akkor beszélünk ha már mögötted van legalább 5 felfedező út, de néha még az sem elég, hogy megértsd a titánokat…mögöttem több, mint húsz év van, és néha most is el szokott rabolni az élet tőlem pár veteránt. Szóval TE szaros, nekem ne pofázz arról, hogy mi a tapasztalat.

- Rendben, uram. Akkor már csak az a kérdésem maradt, hogy akarja hogy tapasztalatot szerezzek, ha nem megyek ki a vadonba? – kérdeztem a lehető legnyugodtabb hangomon, ami jelenleg még mindig eléggé idegesnek tűnt, de megpróbáltam visszafogni magam, mivel csak a felettesemmel beszélek, és ha sokáig húzom a húrt akkor visszacsattan.

- Tch, inkább add fel az álmod.

- Nem! Minden képen meg akarom találni azt az embert, és szükségem van erre a posztra, mind e mellett pedig még…

- Nem ezért mentettelek meg, kölyök.

- Tes… - kerek szemekkel néztem ahogy félig hátrafordítja a fejét, hogy rám nézzen.

      A nap lemenőben volt, így vörösen festette be a hátteret ahol állt, a látószerveim bekönnyeztek amint tudatosult bennem mit mond. Hirtelen lejátszódott a fejemben a kis film mikor álltam Helen teste felett és felfelé néztem rá, ahogy áll a titánnal szemben és hátrafelé sandít, hogy lássa minden rendben van-e velem. Még mielőtt parancsolhattam volna az agyammal a testemnek, már el is indult magától és odarohant Levihez, hogy szorosan megölelje. A könnyeim záporoztak lefelé a fehér ingére, a lábaim pedig kissé összerogytak, mintha hallottam volna ahogy frusztráltan sóhajt miközben leültet a földre és ügyetlenül próbál a kezei között tartani. Annyira nem tartottam fontosnak, hogy vissza se tud ölelni normálisan, mivel teljesen meg voltam hatódva, minden annyira egybevág, és mégis…hogy nem jöttem rá eddig, az a férfi aki segített és folyton a legjobbat akarta kihozni belőlem megmentette évekkel ezelőtt az életemet. A vállaim remegtek a sírástól, ő pedig ciccentett egyet elégedetlenségében. Már az is elég nagy szó, hogy hagyta kisírjam magam a tiszta ingén.

- Idegesítő vagy. – jelentette ki nemes egyszerűséggel. Arrébb ültem és megtöröltem a szemeimet, mély levegőt vettem majd határozottan felálltam a földről, hogy mélyen meghajoljak előtte.

- Arigatou gozaimas ( köszönök szépen ) mindent.

- Tch, tényleg idegesítő vagy. – megborzolta a hajamat és leült a székébe, majd formálisan a másikra mutatott ahol nem rég én ültem.

- Ah. Sajnálom…nem akartam így megnyilvánulni.

- Ezek után se lép ki? Teljesítette a fura álmát. – monoton hangon beszélt miközben végig engem figyelt összekulcsolt kezeivel, de én csak megráztam a fejemet.

- Még van egy, amiről nem tud senki, uram.

- Hány istenverte álma van, kadét?

- Sok, uram. – mosolyodtam el mire fáradtan sóhajtott.

- Le se szarom, menjen dolgára, holnap várom ami az enyém.

- Igenis, uram! – szalutáltam utána kimentem felkeresni Mikasat, el kellett mondanom neki mi történt.