Tizennegyedik rész

Az első egy hónap döcögő mentesen telt el, kezdtem belerázódni a mindennapokba és próbáltam javítani a koncentrálásomon mikor órán ültem, megúsztam büntetések nélkül is egészen addig az estig…Sosem vettem észre mennyire ügyetlen tudok néha lenni, csak az utóbbi időben tünt fel mennyire figyelmetlen vagyok, mikor az agyam elkalandozik a múltba, de amúgy tökéletesen tudok koncentrálni a körülöttem lévő dolgokra, ezt ügyesen belém nevelte Levi a az egy hónap alatt, mikor hirtelen támadt rám a legváratlanabb helyzetekben. Tehát vacsora előtt félrehívtak engem és még hat társamat, hogy segítsünk be egy kicsit a konyhán, mert a két szakács megbetegedett, úgy tűnt influenza fog kitörni a társaságnál és ezt próbálták elkerülni, szóval mi mentünk be segíteni nekik. Nem volt semmilyen nagy feladatról szó, csak annyit kellett tegyünk, hogy beáztattuk és megpucoltuk a krumplikat, amivel nem is lett volna semmi baj, viszont aznap nagyon fáradt voltam, mivel délelőtt Mikasaval osztottak be harcolni, délután pedig két csapat harcolt egymással és az ellenfelek között Reiner volt, tehát teljesen leamortizálták a testemet. Kedvesen megkért az egyik szakácsnő, hogy menjek ki a koszos vízzel és dobjam ki valahol távolabb, utána mehetek a hallba a többiekkel várni az ennivalót. Hálásan, de remegő kezekkel indultam ki a több literes edénnyel, mikor meghallottam a hátam mögül, hogy valaki rám szól. Automatikusan megfordultam megfeledkezve mi van a kezemben, ez által pedig sikeresen leöntöttem az előttem álló személyt, aki nem mást volt, mint Levi. A szutykos víz miatt teljesen ráragadt az inge és a nadrágja, a hajából lassan lefelé csöpögött a víz egyenesen az ideges arcára.

- Uram... – nyögtem ki szédülve. Meg fog ölni, ez már biztos, nem elég, hogy leöntöttem, de ráadásul piszkos vízzel… -, elnézést.

- A türelmemmel játszik kadét… - suttogta fenyegető hangon –, 50 kör, én magam fogom számolni. Várjon a téren míg átöltözök és lemosom magamról ezt a szart.

- Igenis. – elgyengülve szalutáltam, utána elindultam a tér felé, legtöbben pont akkor jöttek velem szemben az erdőtől, mert most lett vége az edzésnek.

- Ria merre mész? – kérdezte Connie furcsa arckifejezéssel miközben lihegett a fáradtságtól.

- Büntető köröket.

- Uuuuh. – aki hallotta mind úúzni kezdett, de látszott rajtuk mennyire örülnek, hogy legalább nekik nem kell, mázlisták. Türelmesen vártam egy fél órát, utána megint egy felet míg végre meg nem érkezett Levi étellel és itallal a kezében. A gyomrom fájdalmasan megkordult mire egy önelégült mosoly jelent meg az arcán és nekidőlve a fának elkezdett enni, miközben én kerek szemekkel néztem, a szemét!

- Hozzá láthat, kadét.

- Igenis!

Most már nem csak sajgó tagokkal hanem éhezve láttam neki a kocogásnak, eleinte én is számoltam, de egy idő után kikapcsolt az agyam a fáradtságtól és csak automatikusan mozgattam a lábaimat, nem is figyeltem merre megyek. Rövid időn belül elkezdtem izzadni, a szél viszont nem kímélt ma sem, ugyanolyan erősen és csípősen fújt, mint eddig, valahogy későre mindig teljesen lehül a levegő, néha a lehelet is látszott a levegőben. A torkom is kiszáradt, mivel rég ihattam, valahogy nem számítottam arra, hogy lefekvés előtt még balfaszoskodok egy sort és e miatt rohannom kell a hidegben…Inkább próbáltam a futásra összpontosítani, de a lábaim ki tudja hányadik kör után feladták így elbicsaklodott az egyik a másikban, ezáltal pedig egyenesen a földre kerültem. Köhögve próbáltam felállni, de ekkor egy láb a hátamra ütött amitől rögtön padlóra kerültem újból.

- Ez szánalmas, kadét. Azt hittem megérdemli azt a tízest tőlem erőnlétre. – karikás szemekkel néztem fel rá, de olyan sötét volt, hogy nem tudtam meghatározni az arckifejezését, bár sejtettem milyen…kifejezéstelen, mint mindig.

- Köszönöm.

- Mit köszön?

- Azt az…egy hónapot. – legszívesebben leütöttem volna magam, ha lett volna annyi erőm hozzá, de jelenleg felállni is alig tudtam. Tény, hogy meg akartam köszönni, de nem ilyen körülmények között, mikor a piszkos földön fekszem ő pedig az egyik lábát a hátamon pihenteti.

- Tch, undorítóan piszkos. – éreztem ahogy a súly leszáll a hátamról és egy kéz hirtelen felránt a levegőbe. – Tud állni?

- Azt hiszem…

- Hinni templomba kell maga szerencsétlen. – kezemnél fogva elkezdett rángatni valamerre, de nem tudtam hova, mivel a szemeim félig le voltak csukva. – Menjen tusolni, a disznók jobban festenek magánál.

- Igenis. – bezártam magam mögött az ajtót és ruhástól belemásztam a hideg vízbe, ettől legalább felébredtem annyi ideig, hogy levetkőzzek, megmosakodjak és felöltözzek egy háló ruhába amit ott tartottak arra az esetre, ha valakinek nem lenne. Sóhajtva kimentem a hideg levegőre, mikor meglepetésemre még mindig ott találtam a tizedest. – Ah! Uram?

- Kibaszott nagy szerencséje van amiért nem én vagyok a felügyelője. Hanji rakott magának félre ennivalót. – nekem dobta a kenyeret és konzervet amit hálásan elkaptam és magamhoz szorítottam. – Mit ácsorog itt meg akar fázni? Induljon el!

- Igenis. – elindultam a háló körzet felé, de meglepetésemre még mindig jött utánam, és nemsokára rám dobta az egyenruha kabátját.

     Hitetlenkedve húztam magamhoz közelebb miközben elmormogtam egy köszönetet, a válasza csak egy ciccentés volt. Nagyot nyeltem amint megéreztem a megszokott tea és liliom illatot a ruháján, erről eszembe jutott az első találkozásom Tee-vel, a lóval. Én neveztem el így, bár már megvolt a saját neve, erre sokkal jobban hallgatott, mint az eredetire. Hevesen dobogott a szívem míg kettesben mentünk vissza, pedig a séta alig lehetett 3 percnél több, mégis nekem egy örökkévalóságnak tűnt, megpróbáltam odafigyelni nehogy valamit megint elbaltázzak, vagy összepiszkítsam a ruháját és a végén reggelig kelljen fussak miatta. Mikor megérkeztem megálltam az ajtó előtt és hátrafordultam, hogy megköszönjem a kabátot, de ő már rég Erenék ajtaja előtt állt és határozottan nyitott be amitől páran felsikoltottak akárcsak a kislányok. Elhúzott szájjal léptem be a saját barakkomba és meglepve konstatáltam, hogy a többiek még fent vannak és hevesen beszélgetnek.

- Ria, már megint hol voltál? Mennyit tudsz te pasizni?

- Ymir, állj le könyörgöm, csak ma ne. – kérleltem a csípős szájú lányt, aki most az egyszer megértette és inkább hallgatott.

- Mi az a kezedben? – kérdezte Mikasa kíváncsian a szokásos monoton hangján, miközben kimászott az ágyából hogy közelebb jöjjön.

- Ah, Hanji tizedes küldte, mert lemaradtam a vacsoráról büntető miatt.

- Az nem lehet. Hanji nemrég jött be és az asztalra rakta az ennivalódat. – nagyokat pislogva, most már teljesen éberen néztem a kezemre, majd az asztalra ahol valójában ott volt a konzerv meg a kenyér. Megráztam a fejem és leraktam mellé az ugyancsak nemrég kapott ennivalót.

- És kié az az egyenruha? Ha jól emlékszem nem jöttél vacsora után átöltözni, hogy menj tusolni… - Christa elgondolkodva méregetett ártatlan szemeivel miközben Ymir közelebb jött és egy jó nagyot szippantott a tárgyból, amitől felsikoltottam ijedtemben.

- Plusz neked nem ilyen illatod van. Ez teaházra hasonlít, a tied meg rózsa.

- Ah, igazán? Észre sem vettem. – óvatosan levettem a vállamról a bőrdzsekit és letettem az egyik széknek a hátára.

- Kitől van?

- Levi tizedes. – feleltem nemes egyszerűséggel, mire barátnőim többségének elakadt a lélegzete, Misaka csak megcsóválta a fejét és rosszallóan nézett rám.

- AAH mondtam én, hogy pasizott!! – mutatott rám nevetve Ymir, mire Christa gyorsan eltakarta a száját nehogy a többi lány is meghalja miről beszélgetünk.

- Nem pasiztam! Futottam büntető köröket!

- És hogy került ez a romantikus gesztus a képbe? – Sasha máris elkezdte rágcsálni az egyik kenyeremet, ettől persze nekem is megjött az étvágyam ezért elkezdtem vele együtt enni a megmaradt ételt.

- Nem romantikus – csámcsogtam –, csak kedves. Uh, nem, kihúzom amit most mondtam, ő nem lehet kedves.

- Pedig ez nagyon rendes tőle. – mosolyodott el kedvesen Christa, Ymirnek pedig vadul csillogtak a szemei.

- Tehát tetszel neki! – a kenyér majdnem megakadt a torkomon mikor meghallottam mit mondott, majd miután sikerült lenyelnem elkezdtem nevetni.

- Ne legyél röhejes.

- Ez igaz Ymir – állt ki mellettem Sasha –, ő a munkájának él szerintem. Ez csak egy kedves gesztus volt, ennyi.

- Felfújjátok. – hangzott a félig kótyagos hang Mikasatól.

- Inkább aludjunk. – álltam fel miután megettem mindent Sasha szomorúságára. – Holnap korán kelünk.

Reggelinél a kezemben Levi egyenruhájával elindultam az asztalukhoz és szalutálva átadtam neki majd vissza is mentem mintha nem történt volna semmi. Armin helyet foglalt nekem maga mellett, így leültem elkezdve velük beszélgetni a következő programról ami aznap várt ránk. Unalmasan, egymás után teltek a napok és a hetek, szinte egybefolytak annyira monoton szerűen jöttek ki, ugyanazt csináltuk végig, semmi izgalom, vagy ehhez hasonló, ezért igazán megörültem, mikor másik négy hét után végre valami érdekesnek ígérkező dolog történt a baráti társaságomban. Egyik este vacsora után összegyűltünk a lányokkal beszélgetni komolyan, ez egy elég nagy fordulópont volt a barátságunkban, hiszen eddig sose történt ilyesmi köztünk, folyton hülyéskedtünk vagy csak komolyan cseverésztünk egymással, de valahogy aznap megjött a kedvünk hozzá, ezért felmásztunk Christahoz, még Mikasa is, és közelebb húzódva kezdtünk bele az eszmecserébe úgy, hogy a többi lány ne hallja, bár a többségük már aludt úgy is.

Az akkori téma a fiúk voltak, meg a szerelem, és mivel erről nem igen tudott senki semmit, legalábbis a másikkal kapcsolatban mindegyikünk odafigyelt mit válaszol a másik. Úgy tűnt, hogy Mikasanak nem jön be ez a téma annyira, többek között azért is mert semmi tapasztalata e téren, bár nekem sem volt sok, azért éreztem már egyest s mást fiúk iránt amit nem akartam bevallani senkinek sem, de ez az igazságok éjszakájának is bizonyult több okból kifolyólag.

- Sasha, szerinted ki a legaranyosabb fiú? – kérdezte mosolyogva Christa, mire én is elkezdtem gondolkodni a többiekkel, a fejemben teljesen végigelemezve az összes ismert és ismeretlent.

- Humm…szerintem elég aranyos Bertolt.

- Oh az igaz! – egyezett bele Christa. – Mondjuk szerintem Jean se annyira rossz…

- Jean? – kuncogtam el magam.

- Miért szerinted ki a helyesebb? – kérdezett vissza Christa kipirult arccal.

- Uh hát ez egy elég nehéz kérdés…talán…

- Levi? – Ymir felfelé emelgette a szemöldökét én pedig megütöttem a párnámmal. Több mint egy hónap telt el az eset óta, de ő még mindig felszokta hozni a legváratlanabb pillanatokban, pedig nem is történt semmi, nem beszélgettünk és nem is kerültem újabb büntetésbe, ezért nem értettem miért fújja fel ennyire a dolgokat.

- Ne viccelj velem, sokkal idősebb, mint én.

- A szerelemben nincsenek számok. – Christa behunyta a szemét miközben mégjobban elvörösödött. Fáradtan pislogva néztem rá Mikasara hátha ő kisegít, de csak annyit tett, hogy megsimogatta a fejemet és tovább figyelt a fejleményekre.

- Még akkor is ha több mint 20 év az a szám? – kérdezte végül Mikasa. Hálásan néztem rá és öleltem meg amitől megfeszült a teste, de engedte újra elkezdve simogatni a fejemet.

- Pontosan! – visszaültem normálisan a helyemre és beleszóltam én is. – Amúgy is szerintem Armin és Eren aranyos.

- Csak azért mert a barátaid. – kommentálta Sasha.

- Nem is! Komolyan így gondolom.

- Reiner a legjobb akkor is! – szólalt meg Ymir, mire legtöbben elmosolyodtunk, majd ránéztünk egyszerre Mikasara aki meglepetten nézett vissza ránk – Szerinted ki?

- Ummm nos… - elkezdte keze között forgatni a piros sálját –, talán Eren vagy Bertolt.

- Csak mert a családtagod Eren. – kommentálta megint Sasha mire Ymir elhallgattatta egy párnával.

- Nem kéne lefeküdni? Kicsit későre jár… - kérdeztem miközben végignéztem a szobában, már mindenki aludt rajtunk kívül.

     Ekkor hirtelen kopogás hallatszott az ablaknál amitől Christa felsikkantott és elbújt Sasha mögé. Mindannyian szuggeráltuk az ablakot, de csak Mikasa volt olyan bátor, hogy megközelítse és elhúzza a sötétítőket, remegő lábakkal figyeltem mit csinál egészen addig míg meg nem láttam Eren hatalmas vigyorát, mellette Armin aggódó pillantását, hátuk mögött pedig Jean kíváncsian nézett be miközben Connie mondott valamit és folytonosan hátrafelé nézett. Valahol leghátul Reiner és Bertolt is ott volt, mint az őrök úgy vigyáztak nehogy rajtakapják őket, de Mikasa visszahúzta a függönyt, mire egy kisebb ordibálás szűrődött kintről, de épp hogy, mivel az ablak sokat leszigetelt belőle.