Visszatértem!

Nos, mint ahogy a cím is mondja élek, visszajöttem külföldről, és máris elkezdtem dolgozni a részeken, és mivel annyira szeretlek titeket rögtön két részt fogok feltenni <3 Nekem nagyon hiányoztatok, és miközben a tengerparton süttettem a hasamat eszembe jutott párszor a blog! Jó olvasást, este rakom a részeket.

xoxo Málna

Kilencedik rész

   

   Erősen dörzsöltem az ablakokat, a földet, a falat…az atya Úr Istent is csakhogy ne tudjon semmibe se belekötni. Edzeni jöttem ide, nem pedig takarítani. Idegesen vittem ki az egyik vödröt tele piszkos vízzel, észre sem vettem, hogy ő is neki látott takarítani, épp ezért csodálkozva néztem ahogy térdepel a földön, és egy undorral az arcán sikálja a padlót, mintha az élete múlna rajta. Pislogva figyeltem milyen könnyen el tudja tüntetni a piszkot, tehát nem csak a világ legerősebb katonája, hanem a legügyesebb takarítója is. Eltakartam a kezemmel a számat mielőtt elröhögtem volna magam a gondolataim miatt, ekkor nézett fel, és vett észre a tizedes. Letörölte egyik kezével az izzadtságot a homlokáról majd felállt.

- Kész?

- Um még nem.

- … - behunyta a szemét, szerintem elszámolt tízig. – Akkor meg mi a fenét néz?! Gyerünk, folytassa, mert ahogy halad nem kap ebédet!

- Eeeh?! Igenis!

Mint a hulla úgy terültem el a most már patyolat tiszta földön, és néztem fel a plafonra. A kezeim teljesen felmondták a szolgálatot. Fogalmam sincs hány óra lehetett, de éreztem, hogy késő van, mivel a gyomrom furcsa, embertelen hangokat adott ki magából. Megnyaltam a számat, teljesen száraz volt a víz hiánya miatt. Kifújtam a levegőt, és megpróbáltam feltápászkodni a földről, bár elég nagy energiámba került, ha Levi így akar kikészíteni remekül halad vele. Kinéztem az ablakon miközben levettem az egyenruha kabátomat, és az öveket, hiszen most nem kell még rajtam legyenek. A napsugarak vidáman sütöttek be a hálószobába, ettől pedig egy kicsit jobb lett a kedvem. Amint felemeltem a kezemet a egész elzsibbadt, úr isten, itt a vég.

Pont abban a pillanatban vágódott ki a szoba ajtaja, és lépett be rajta kopogás nélkül a tizedes. Komor ábrázatával végignézett minden egyes sarkon, üvegen, igazából mindenen, majd bólintott, és szólt, hogy jöjjek „ vájúhoz” mert készen van az ebéddel. Rá sem ismertem a házra annyival szebb lett most, tisztán, még a kedvem is megjött az ittléthez, míg le nem esett pontosan miért is jöttem ide. Milyen jó már a többieknek, nekik még van egy hónapjuk hátra az eredeti tréningig, addig én és Armin teljesen ki leszünk nyírva, bár szerintem én jobban, mint ő. Ez eléggé önzőn hangzott, de elég közel áll az igazsághoz, ha egy titán gyilkoló tanít akkor elméletileg sokkal erősebben fogok visszatérni. Óvatosan megragadtam a villát amivel a krumplit ettem, és elgondolkozva meredtem magam elé.

- Ha befejezte mehetünk edzeni. – kíváncsian felkaptam a tekintetemet, és csillogó szemekkel néztem az ő unott pillantásába.

- Hova megyünk?

- A lovakhoz. – felelte egyszerűen majd tovább kortyolta a teáját. A villa kiesett a kezemből, az arcomból pedig szerintem jócskán kiment a szín, ezt ugye nem gondolhatja komolyan? Lehet megint át akar verni, és így akarja megbosszulni amiért velem lett összezárva. – Kadét! Mi a fenétől fél ennyire? Ez csak egy szaros ló akit ki kell használni az expedíciók során! Az eszébe eljutott, hogy ott végig lovakon kell majd utazzunk, mert máshogy végünk van?

- Ah de…csak…gondoltam majd az egy év során betanulom kezelni őket.

- Most fogja betanulni. Felfelé, indulunk, ez az első tréningje.

Fél méterre álltam a lovamtól ő pedig rendületlenül bámult mintha bármelyik pillanatban fel akarna falni, Levi pedig nekidőlt a sajátjához, és onnan nézett, de ő határozottan úgy, hogy bármelyik pillanatban elvágja a torkomat a késeivel. Remegő lábakkal mentem még egy lépést közelebb, utána még egyet…kezdtem egy kicsit felbátorodni, az elmúlt egy órában már ilyen sokat haladtam. Behunytam a szemeimet megpróbálva kizárni Levi ciccentéseit. Eszembe jutott a célom, miért is vagyok itt. Helen kiröhögne, ha látná mennyit szerencsétlenkedek egy ilyen állattal, mikor már több titánt is megöltem, hát ez az! Ha azokat a bestiákat le tudom küzdeni akkor ezzel is menni fog, nincs mitől rettegnem, azért jöttem a Felderítőkhöz, hogy bebizonyítsam magamnak nem az én hibám amiért a barátaim meghaltak a szemem láttára, és nem utolsó sorban megkeresni a férfit aki megmentette az életemet. Határozottan néztem a ló szemébe majd egy hirtelen gondolattól vezérelve elindultam felé, és felmásztam…volna a hátára, de sikeresen leestem. Nos ötletnek nem volt rossz, viszont teljesíteni valahogy nehezebben ment, mint ahogy én azt elképzeltem. A tizedes unottan nézett le rám, miközben én felfordulva néztem ahogy sóhajt egyet, és rám ordít újra.

Hevesen dobogó szívvel sikerült felmásznom másodjára a lóra, de a kezeim így is remegtek. Az állat hátra fordította a fejét, és beleszimatolt a kezembe amitől úgy éreztem rögtön elájulok róla, de Levi erősen megcsípte az oldalamat amitől felkeltem még mielőtt balesetek történhettek volna. Mély lélegzeteket véve elkezdtem irányítani a lovat, és sétálni vele, a „kedves” segítőm pedig mellettem jött a saját lovával. Látszott rajta legszívesebben mást csinálna. Megráztam a fejem inkább koncentrálva a saját dolgomra, ma nem akartam csak ezekkel a szerencsétlenekkel lenni, még akartam harcolni, a fákon gyakorolni, és futni pár kört…csak arra nem számítottam, hogy estig elfog tartani a lovakkal való foglalkozás. Úgy tűnik Levi csak tudja beosztani az időt, ő már előre látta, hogy nem lesz nekem olyan egyszerű ezt megtanulnom, ezért szánt rá egy teljes napot. Legalább estére sikerült már galoppoznom vele, és közben előszednem a kardjaimat, ami nem kis teljesítmény, ha úgy nézzük, hogy eddig a közelükbe se mertem menni.

Kilenckor lefeküdtünk aludni, legalábbis ő, én meg megvártam míg ő teljesen elalszik, akkor kiosontam a közelünkben lévő erdőhöz, és elkezdtem futni 20 kört, utána meg a 3D Manőver segítségével gyakoroltam a fákon ugrándozva, próbálva kidolgozni új mozdulatokat amik segíthetnének abban, hogy jobban teljesítsek az expedíciók során. Izzadtan ugrottam le a földre, és néztem fel az égre. A Hold már kezdett lefelé menni, ezért úgy döntöttem ideje visszamennem aludni még pár órát mielőtt fel nem kelt a tizedes, hogy együnk utána edzedjünk estig.

A reggeli után úgy döntött vár még egy órát míg leülepedik bennünk az ételt, mivel ezután megyünk, és harcolunk egymással. Ettől rögtön feszültebb lettem, ez megy a leggyengébben a három közül, csak nemrégiben sikerült annyira felemelkednem, hogy túlszárnyaljam Jeant, ami annyira nem nagy dolog, hiszen ő valahol a 25-ik volt a listán. Izgatottan beleharaptam a nyelvembe, és felálltam mikor láttam, hogy ő is ezt teszi. Csendben kimentünk az egyik fa árnyéka alá. Amint oda értünk elkezdett vetkőzni, amitől az arcom szerintem paprika vörös lett, de hála az egének az inget magán hagyta, csak az öveket, a 3D Manővert, és a selyem sálját vette le. Szépen a zsebébe süllyesztette majd unottan nézett rám. Volt egy olyan rossz érzésem, hogy tudnom kellene ilyenkor mit kell tenni, és ez később be is bizonyosodott mikor rám ordított 20 másodperc után.

- Kadét! Direkt játszik a türelmemmel?! Vegye már le azt a sok szarságot, és rakja a fához, itt várom már egy fél éve! – puffogva raktam én is oda a cuccaimat ahova ő, majd megálltam előtte, és kérdően néztem rá, mire felsóhajtott. – Azt mondja meg nekem inkább hányadikként vizsgázott kéz a kéznél küzdelemben.

- 22. – böktem ki elhaló hangon, már előre sejtettem mi lesz ennek a vége.

- 22. – ismételte halkan, de annál fenyegetőbb hangon. – Jól figyeljem rám kadét, mire eltelik öt nap már első lesz, akárcsak én mikor megérkeztem. Világosan beszéltem?!

- Igenis!

- Két fontos szabály létezik mikor emberi ellenféllel harcol, az első, hogy nincsenek szabályok! Értve vagyok?

- Igen…

- Akkor most támadjon meg olyan erővel ahogy csak tud!

Ökölbe szorítottam a kezemet, és elkezdtem teketória nélkül rohanni felé. Jobb öklömmel támadtam, de előre sejtettem, hogy ki fogja védeni, ezért felkészültem a jobb lábammal, ha földre kerülök akkor tudjam valahogy megsebesíteni, viszont ez a tervem rögvest meghiúsult amint megláttam, hogy enged az ütésemnek. Meglepetten néztem rá, de nem tartott sokáig, ugyanis megragadta a jobb kezemet, és a térdével egy jót bevágott a gyomromba, amitől földre kerültem. Egy "tch" kíséretében meg sem várta míg felállok rögtön egy új ütéssel jutalmazott, aztán még eggyel. A harmadiknál már olyan ideges voltam, hogy megragadtam a bokáját, és magam felé húztam amitől kicsit megingott a teste. Ezt kihasználva bal lábammal megint eltaláltam az arcát, jutalmam még vagy hét rúgás, és ütés lett. Éreztem ahogy sajog minden egyes porcikám, és kezd vér folyni a számból, amit gyorsan ki is köptem. Remek, most már tudom miken ment keresztül Eren mikor halálra ütötte őt is a tárgyaláson, urgh. Remegő kezekkel próbáltam felállni, de a lábát rátette a hátamra így egyszerűen lenyomott a földre. Szóval nincsenek szabályok, mi? Rendben akkor, tizedes, ideje egy kis bosszúra. Kezemmel megragadtam egy nagy adag port a földről, és egyenesen az arcába dobtam amitől hátrált tőlem pár lépést. Gyorsan felálltam, és elkezdtem ütni a lábammal ahol csak értem, sajnos nem tartott sokáig a diadal érzetem, mert miután magához tért rögtön kivédte a támadásokat, és újra a földre terített.

- Aaargh. – idegesen felordítottam kiköpve az újra összegyűlt vért.

- Biztos, hogy 22-ik volt? Mert a mostani szinten alig súrolod a 30-at. – rögtön feltápászkodtam a földről, és letöröltem a kis vért ami a szám szélén maradt.

- Megmutatom én ki 30-as… - morogtam inkább magamnak mintsem neki. Felemeltem a két öklömet és vártam, hogy most ő jöjjön. Egy unott tekintet kíséretében megindult felém újra elkezdve a harcolást az elejétől.

Délutánra kezdett beütni a fáradtságom, mivel Levi három óra alatt egyszer engedte, hogy pihenjek, akkor is csak 10 percig, és már legalább 4 órája verekedtünk, mint az őrültek. Egy újabb szünet után elhatároztam, hogy a földre fogom teperni ma, ha törik ha szakad, mert ez így nem mehet tovább. Teljesen megalázva éreztem magam miatta, tényleg ekkora a különbség van egy veterán, és egy újonc között? Nem jött, hogy elhiggyem…vajon ha Mikasa küzdene ellene akkor is ez lenne az eredmény, vagy ő már rég megölte volna?

Mikasa emlékére elmosolyodtam, huh, pont nemrég beszéltük, hogy megakarjuk verni erre én itt szerencsétlenkedek. Ne félj Mikasa…meg verem helyetted meg Eren helyett is.

Kerek szemekkel néztem le a kifejezéstelen tekintetbe. Több órányi gyakorlás után naplementekor végre sikerült letepernem a földre, ráadásul vér is szivárgott a szája szélénél. Kezeimmel lefogtam a karját, míg a lábammal a derekát, így nem tudott olyan könnyen mozogni, legalábbis naiv agyam gondolta így, ugyanis körülbelül fél percig tartott az örömöm. A másik pillanatban már ő szorította le végtagjaimat a sajátjaival, és kifejezéstelen tekintettel nézett le rám.

- Azt hiszem ennyi elég is lesz mára. – kommentálta monoton hangon én meg vártam, hogy leszálljon rólam, de ez nem történt meg. Továbbra is rám nehezedett súlyával, ami elég nehéz volt ahhoz képest milyen alacsony…

- Akkor most már leszáll? – kérdeztem visszafojtott levegővel.

- Nem. Második szabály, ha valaki velem harcol ki kell szabadítsa magát, szóval kadét felőlem itt ülhetünk reggelig, hacsak ki nem sikerül jönnie.

- Eh! – fújtam ki a levegőt fájdalmasan mikor jobban megszorította az amúgy is sajgó kezeimet. – Eresszen el!

- Mentse ki magát. – válaszolta érzelmek nélkül.

- Ez nem igazságos!

- Micsoda meglepetés, kadét! Tanulja már meg maga szarházi, hogy az élet nem igazságos! Ha nem segít magán senki se fog. Azt hiszi, hogy majd a titánok szépen várnak míg maga feláll, és folytatja az öldöklésüket? Hát nem, szóval szedje össze magát, és ne balfasz…

Nem engedtem, hogy befejezze a mondatát mivel felemeltem a jobb lábamat amit sikerült kiszabadítanom a szónoklata során, és nemes egyszerűséggel gyomorszájon vágtam vele. E miatt összeesett mellém a földre én meg gyorsan felálltam még mielőtt le nem teper még egyszer. Lihegve dőltem neki a közelünkben lévő fához, és vártam a reakcióját. Hátrafésülte haját az ujjai segítségével, és önelégülten elmosolyodott, de épp csak egy pillanatra, utána rögtön újra kifejezéstelen lett az arca, és felvette a földről a cuccait, ezért én is követtem példáját. A konyhában elkezdtem fertőtleníteni a nyílt sebeimet, és lekötözni őket nehogy elfertőződjenek. A tizedes addig fejét támasztva nézte mit csinálok, ami egy kicsit zavart, szóval próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

- Tényleg…olyan rossz vagyok? – kérdeztem félénken fel sem nézve a kötszerekből.

- Tch. Nem. Azok ott akik kitanították az újoncokat tudják a dolgukat. – ajkamba haraptam, majd fájdalmasan felszisszentettem. Elfelejtettem, hogy ott is sikerült összeszednem egy kisebb sebet, Levi csak fáradtan sóhajtott. – Holnap megtanítom pár mozdulatra, bár egy részét ma már lelopta kadét. Nincs szükség öt napra.

- Igenis… - miután kiitta a teája tartalmát szó nélkül bement a szobájába, ezért úgy döntöttem én is megyek, de éjjel szokásomhoz híven kisurrantam két órára még gyakorolni egy kicsit, utána gyorsan vissza is mentem pihenni, mert holnap nagy nap lesz.

***

Az első hét telt el a legnehezebben, úgy éreztem magam mintha a normális emberek közül a pokol tornácára kerültem volna, és maga a Sátán fia tanított volna meg harcolni. Annyira kikészítő programot talált ki, hogy mikor meghallottam sürgősen elkezdtem kifelé sétálni, de nem tudtam megszökni, a végén csak elkapott, akkor aztán még nagyobb büntetésben részesültem. Az ötvenedik körnél viszont már annyira kimerültek a lábaim, hogy fel sem tűnt a hátralevő ötven, egyenesen egyszerű volt, de csak akkor jöttem rá mennyire ki vagyok fáradva mikor leültem a földre, és azon nyomban elöntött az álmosság. Kezdjük inkább az elején, hm?

Ugyebár az első nap a lovakkal telt el, míg a második már harcolással. Megígérte, szerintem magának, hogy öt nap alatt egy első fokozatú harcost farag ki belőlem, de a végén valamilyen őrült oknál kifolyólag meggondolta magát, és leredukálta kevesebbre a napoknak a számát, ami csak annyit jelentett…még nehezebb dolgom lett. Harmadnap elhatározta tanít nekem pár mozdulatot, és bár ő mikor csinálta nagyon egyszerűnek tűnt én mikor megpróbáltam elestem a saját lábamban. Erre kidolgozott egy jó módszert amivel megbüntethet úgy, hogy nem ér hozzám. Vesz egy üveg vizet, és leönt vele, akárcsak egy kutyát. Idegesen néztem rá mikor ezt először megcsinálta, ő pedig undorodva mivel a port felváltotta a sár, és annyira sikerült már rájönnöm mennyire utálja a piszkot, szóval el tudtam képzelni mi járhatott a fejében miközben nézte a sáros ruhám. Ezt addig játszottuk el míg be nem tanultam a mozdulatokat kívülről, és bár eléggé sokat szenvedtem vele mégis valahol legbelül büszke voltam. Nem mindenki tanulhat magától a veterántól olyan lépéseket amiket ő fejlesztett ki, szerintem eddig senkinek se mutatta be ezeket, hogy pontosan hogyan kell, ezért még vidámabb lettem…díjam egy jó adag víz a fejembe, mivel „ nem kéne röhögjek magamban, mint egy fél őrült, mert a végén megöl, mivel veszélyes vagyok mások elméjének épségére”.

    Negyedik, és ötödik nap meg újra harcoltunk egymás ellen a most már betanult lépésekkel. Sokkal egyszerűbbnek éreztem a vele való verekedést, de persze lehetetlen lett volna győznöm, csak annyit mondhattam el magamról, hogy rajta kívül más nem tudná mit kezdjen vele egy ilyen helyzetben, mivel ők nem tudják a titkot a lépések mögött. Hétvégén azt hittem végre elkezdünk a 3D Manővereken gyakorolni, de súlyosan tévednem kellett. A testi sebesülések után úgy döntött el jött az ideje az agyamat is tönkre vágni, ezért stratégiát tanított volna nekem, ha nem alszok el minden egyes alkalommal. Hétfőre szerintem már eléggé megunta az egészet, ezért visszatért a vizes módszerhez, csak most nem öntötte, hanem egyenesen hozzám vágta, ettől pedig kisebb púpok jelentek meg a fejemen. Remek edzés, ugye?

8

- Mi a gond sensei?

- Ezt szeretném én is tudni Handa-chan. Egész óra alatt magad alatt voltál, pedig általában te vagy az első aki jelentkezni felolvasásnál vagy feladatoknál. Minden rendben? – aggódva nézett le rám én pedig elvörösödtem ettől.

- Nos… - nem bírtam a szemkontaktust ezért inkább a cipőmet kezdtem figyelni miközben magyarázkodni próbáltam –, az a helyzet, hogy otthon felejtettem a noteszt amibe irkálok gyűlésekkor, tudja a sensei miről beszélek az a virágos…és ez egy kicsit lelombozott mivel nem akarok senkit terhelni…meg a háziból is elég sok van mostanság. Kezdek nagyon, nagyon kimerülni sensei.

- Atsuko… - szipogva néztem fel rá újra, valahogy most tört ki belőlem az összes stressz amin eddig átmentem, az pedig nem sokat segített, hogy az a férfi beszél velem ilyen kedvesen akit annyira szeretek.

Kotorászni kezdett a zsebében, majd előhúzott egy zsebkendőt amit átadott, így nem kellett az egyenruhámmal letörölnem a könnyeimet. Türelmesen várta míg lecsillapodott a szuszogáson, utána szomorúan mosolyogva odajött hozzám és magához húzott. A lélegzetem elakadt a váratlanul érkezett érintésétől, remegő kezekkel öleltem vissza, bár a fejemben feltűnt egy felkiáltó jel ami azt suttogta nem helyes amit csinálunk, én mégsem tudtam parancsolni magamnak, a testének a közelsége teljesen elszédített, a józan gondolkodásomból nem maradt semmi. Az arcom szerintem teljesen elpirult ettől, óvatosan felemeltem a fejemet, hogy a szemeibe nézhessek amik mindig oly kedvesen tekintettek a sajátomba…jelenleg behunyva voltak, amikor kifújta az orrán a levegőt kirázott a hideg, mivel annyira közel bújt a nyakamhoz. Meg akartam szólítani, de nem jött ki semmi a torkomon, mintha megérezte volna a hezitálásomat kinyitotta a látószerveit, és rám nézett átható tekintettel. Hápogni kezdtem szégyenemben, ő viszont elmosolyodott ezen lágyan megfogva kezével az államat.

- Egy nyitott könyv vagy Atsuko.

- Eh? – eltátottam a számat mikor meghallottam milyen csábosan suttogott. Kihasználva ezt a pillanatot hirtelen megcsókolt nyelvét pedig átcsúsztatta a számba, így szenvedélyes keringőt járhatott az enyémmel, míg a derekamnál fogva közelebb húzott magához. Ügyetlenül próbáltam tartani a ritmust a mozgásával, de valahogy lehetetlennek tűnt, mivel a tapasztalat kettőnk között túlságosan könnyen észrevehető. Izzadt tenyeremet megtöröltem egyenruhámba majd határozottnak szánt mozdulattal beletúrtam szőke tincseibe, ami egy fajta nyögést váltott ki belőle, viszont még mielőtt tovább piszkáltam volna a haját hirtelen eltolt magától kerek szemekkel. Sebtében megtörölte a száját, és megfordult, hogy aztán kezeivel ránehezedjen az íróasztalra, mintha most kezdett volna tudatosulni benne mit tettünk. Hevesen lihegve játszódott le a fejemben újra meg újra szenvedélyes csókunk, mikor egy rosszabb gondolat is kezdett társulni hozzá…

Sho 27 éves én pedig 16, mintha ez nem lenne elég nagy ok, ráadásul a tanárom is meg az osztályfőnököm egyben, ha ez valaha is kitudódik akkor vége a pályafutásának, és rosszabbik esetben börtönbe is fogják zárni. Remegő kezeimmel eltakartam a számat, ugyanis éreztem ahogy egy szipogás készül újra előtörni, ebben a helyzetben nem engedhettem meg magamnak, hogy összetörjek. Szótlanul álltunk mindketten az irodájában egészen addig míg lassan meg nem fordult, és rám nézett szomorú tekintettel, ettől úgy éreztem mintha egy vas marok megszorította volna a szívemet, előre láttam mi fog történni.

- Sajnálom Handa-san, engedtem az érzelmeimnek, amit sose lett volna szabad megtennem. – szólalt meg végül halkan, alig hallható hangon. – Sajnálom.

- Sensei, ez nem csak a te hibád én is…

- Próbáld elfelejteni amit most csináltunk, az lesz a legjobb. – könnyes szemekkel megráztam a fejem.

- Nem…ez volt az első jó dolog ami velem történt hónapok óta, nem akarom elfelejteni!

- Handa-san…kérlek. Ez nem helyes amit most itt tettünk, okos lány vagy, tudod nagyon jól milyen következményekkel járhat ha kiderül, pont ezért kérlek ne beszéljünk róla, és térjünk vissza a normális…

- Sho-san, – barna szemei elkerekedtek mikor kiejtettem lágyan a nevét –, tudom te is úgy érzel irántam ahogy én is…ezen a ponton nem látom értelmét…

- Handa-san most menj ki míg tudom türtőztetni magam, úgy látszik elfelejted, hogy nem egy tinédzserrel állsz szemben. Menj a többiekhez, már biztos mindenki vár ránk. Hamarosan én is megyek.

- Demo ( de )…

- Most! – élesen beszívta a levegőt én pedig gyorsan kisiettem a mosdóba, a folyosó teljesen üresen állt, ezért a lépteimnek a zaja fülsiketítően vízhangzott az iskolában.

***

Lassan a szemei vörösek lettek a konstans sírástól, azon a héten már vagy tizedjére feküdtem az ágyamban, és bőgtem széjjel szegény párnámat miközben magamhoz szorítottam a takarómat, bár kint lassan 30 fokos meleg volt. Próbáltam a fejemből kiverni a történteket, de akárhányszor bemegyek az osztályba, meglátom, vagy elsétálok az irodája előtt rögtön vörös lesz a fejem, és kissé elsötétül a tekintetem, ezt egyszer a vécében vettem észre, mikor fogat mostam újra eszembe jutott, még én is megijedtem az arcomtól. Az alvással nem volt probléma, mivel a szerelmi bánatom miatt folyton aludtam vagy sírtam, akárcsak egy nem rég született baba. Úgy tűnt teljesen elvesztem ebben a világban, ekkor lépett be a szobámba frusztrált tekintettel a testvérem. Kivágta az ajtómat én pedig egy jól irányzott dobással az arcához dobtam az egyik kis állatomat ami egyenesen az orrának ütődött utána leesett a földre, mint egy feladatát hősiesen teljesítő katona. Megborzolta a haját másik kezével pedig bezárta maga mögött az ajtót amit nemrég majdnem kitépett a helyéről. Felkészültem egy újabb támadásra, de nem hagyott időt eldobni egy vaskos matematika könyvemet mivel megragadta a csuklómat, és kivette a kezemből a tárgyat.

- Ha állatokat akarsz dobigálni jó, viszont a könyveket hagyd békén, ők nem ártottak neked semmit.

- M-mit keresel itt? – még egy utolsót szipogtam mire egy undor ült ki az arcára, és az arcomhoz vágott egy csomag zsebkendőt.

- Egy hete bőgsz mint egy újszülött, így nem lehet tanulni, pedig a folyosó másik végében vagyok. – válaszolta kifejezéstelen tekintettel. – Az a minimum, hogy elmondod mégis ki készített ennyire ki idegileg, ne halljak meg én is tudatlanul.

- Nem fenyeget a veszélye.

- Hm, igen, az inkább te vagy. Szóval? – karba tette a kezeit és türelmesen várt míg kifújtam a sebes orromat.

- Nem fogsz örülni neki Yoshi.

- Mikor örültem én valaha is bárminek ami kijött a szádból?

- HIDOI ( gonosz )!! – egy nagy sóhajtás után még mindig bedugult orral elmondtam neki kertelés nélkül mi történt, végig unottan nézett rám én pedig picit megkönnyeztem amitől frusztráltan felmordult.

- És az az Akise nevezetű fiú?

- Eh?? Mégis honnan tudsz róla? – rögtön elfelejtettem minden szív törésemet meg fájdalmamat mikor meghallottam a kérdését. Kerek szemekkel közelebb hajoltam hozzá, hiszen róla nem is meséltem eddig, lehetetlennek tartottam, hogy álmomban beszéltem volna, ha jól tudom nem szokásom.

- Ha kibeszélsz valakit és nem akarod, hogy az egész utca hallja csukd be az ablakodat, csak elsuttogom neked Atsuko, az én ablakomat is kiszoktam nyitni mikor friss levegőre vágyom tanulás után. Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre ha jól emlékszem, de lényegtelen mivel nagy a valószínűsége annak, hogy tetszesz neki. Miért nem nála veted be a csábítási hadjáratodat?

- Ne-nem szokásom olyat csinálni! Számomra csak Sho sensei létezik…

- Múlt időben. – hirtelen felállt az ágyamról, egy pillanatra elkaptam a sötét tekintetét még mielőtt kisétált volna a szobámból. Ijedten rohantam utána miközben majdnem megbotlottam az ágyneműmben, meg a rakat mangámban amiket még mindig nem raktam a helyükre.

- Yoshi!! Hova mész? – lerobogtam utána a lépcsőn félve mit akar csinálni, mivel leemelte a kocsi kulcsait a tartójáról.

- Megölöm azt a szemét ládát. – életemben először hallottam valamennyire is csúnyán megszólalni, nem beszélve arról az utálatról ami úgy csöpögött a hangjából, mint a kígyó mérge. Ijedten álltam az ajtó elé felemelve a kezeimet, tudtam ez nem sok vigasz hiszen sportoló, egy kis lökés és simán a földre terítene, de valahogy meg kellett állítanom.

- Kérlek ne tedd! Megígértem nem mondom el senkinek, nagy bajba kerülne ha rájönnének az emberek mit csináltunk.

- Nem szólok senkinek se, idiótának azért ne nézz légy szíves. Csak megkeresem és megverem ahogy az egy férfitól illik.

- Meg-megvered? Yoshi te sose verekedtél senkivel sem!

- Teszek kivételeket ha a húgomról van szó. Állj kérlek arrébb. – szólalt meg most már egy fokkal nyugodtabb hangon, de ettől függetlenül továbbra is komor tekintettel nézett rám.

- Nem.

- Aatsukooo…

- NEM! Hallgass végig! Ha nem akarsz még jobban megbántani kérlek hagyd békén…ezzel engem is megsértenél. Kezdem túl tenni magam rajta, tudom sikerülni fog a végén, csak hagyd őt ki ebből. Azért mondtam el neked, mert bízok benned és tudom helyesen döntesz…nem kértem vigasztalj meg…de próbálj megérteni Yoshi…

- Felfogod azzal a cseppnyi eszeddel mégis mit művelt te kölyök? Ha nem jön rá mit csinál akkor mindketten továbbmentetek volna…bele se merek gondolni milyen együgyű egy férfi lehet, nem beszélve arról mennyire kiéhezett.

- Yoshi, kérlek. – suttogtam könnyes tekintettel. – Hagyd békén.

- Nem bánom. – unottan visszarakta helyére a kulcsokat. – Oldd meg ahogy gondolod, kimaradok ebből a küzdelmedből, de legközelebb rám ne számíts, van jobb dolgom is, mint egy kisgyereket pesztrálni összetört érzelmei miatt amik nem is igaziak.

- Huh? Ezt meg hogy érted? – kérdeztem most már csodálkozva.

- Ahogy hallod, hacsak meg nem ment a füled épsége a sok sírástól. Nem tudsz effektív semmit se róla a nevén és az életkorán kívül, mégis honnan veszed akkor a szerelmet amiről annyira nagy áhítattal beszélsz folyton? Nem lehetsz szerelmes senkibe se ameddig meg nem ismered jobban, ezt vésd az eszedbe. Az a férfi se szeret nehogy már azt hidd, egyszerűen a testedet kívánja mert ki. Van. Éhezve. – kifejezéstelen tekintettel nézett rám majd felfelé kezdet sétálni a lépcsőn hátra hagyva. Teljesen sokk hatásba kerültem a szavai hallatán, akkor jöttem rá mennyire igaza van, ettől pedig a földre ültem a bejárati ajtó előtt és ott tunyultam egészen addig míg anya csodálkozó tekintettel fel nem állított.

Újult erővel mentem iskolába továbbra is fenntartva a látszatot, hogy minden rendben van velem, az órán ugyan úgy aktivizáltam, mint általában, vagyis sehogy, kifelé néztem az ablakon vagy az osztályt tanulmányoztam a tekintetemmel. Angolon egyre kevesebbet emeltem fel a kezemet, és a tanár úr se viselkedett túl kedvesen velem, mint ezelőtt, szigorúan megtartotta a tanár-diák viszonyt amit eddig is meg kellett volna. Iskola utáni programon rengeteget segédkeztem, mivel ez elterelte a gondolataimat, de ha véletlenül eszembe jutott az irodás jelenetünk megpróbáltam visszaemlékezni Yoshimi szavaira, így egyszerűbben haladtam tovább a gyógyulásomhoz vezető úton. A napok hihetetlen gyorsasággal teltek mivel beletemetkeztem a tanulásba és a munkába, ez által kevés időm maradt sírásra vagy gondolkodásra, mintha teljesen kiiktattam volna Sho senseit az agyamból meg az életemből is. Már nem volt szükség megjátszásra, hiszen tényleg rendbe lettem lelkileg, az arcom se annyira sápadt mint ahogy eddig…legalábbis egészen egy pénteki napig. A harmadik óránk nem rég kezdődött el én pedig lehajtott fejjel a padomon relaxáltam, mivel zene nem éppenséggel a legnehezebb tantárgy, ezért ezen az órán megengedtem magamnak a pihenést. Valószínűleg kopogtak az ajtón csak ezt a zajos osztály nem hallotta mivel elvonta a figyelmünket az őrjöngés, meglepetten fordítottam a fejemet a tábla irányába ahol félrehúzták az ajtót, és Akise sétált be nyugodt léptekkel visszahúzva maga mögött az ajtót. A tanárnő paprikavörös arccal figyelte ahogy a fiú meghajol majd a helyéhez kezd sétálni mintha mi sem történt volna. Pár lány elvörösödött mikor elhaladt mellettük, a tanárnő viszont továbbra is vele próbált ordítozni, úgy tűnt egy idő után belátta mennyire értelmetlen, mert ez a fiú el volt a saját világában. Összevont szemöldökkel néztem ahogy alig láthatóan egy papírgalacsint rak az asztalomra majd leül a hátam mögé szó nélkül. Kíváncsian felültem a padról és kibontottam, meglepetésemre egy üzenet állt benne.

„ Órák után gyere a suli háta mögé. Sürgős.”

Fájdalmasan fel akartam nyögni csak eszembe jutott mennyire közel van és feltehetőleg éppen engem bámul ezért visszafeküdtem elrakva a zsebembe az üzenetét. Ennyit a pihenésről, egész órán azon járt az agyam mégis mi ennyire sürgős, és mégis mit gondol magáról, hogy több hét után hirtelen felbukkan lazán hozzám vágva egy ilyen riasztó üzenetet…ez túlzás volt…nem vágta hozzám, viszont komolyan megijesztett vele. Szünetben felállt és Yukiterukhez ment, kelletlenül én is odasétáltam hozzájuk, vajon nekik is küldött ilyet?

- Most komolyan, mi a francot tudtál ennyi ideig csinálni? – kérdezte felháborodottan Ouji, mire legtöbben bólintottak.

- Ez az! Nem láttunk hetek óta, megint belemerültél egy ügybe?

- Magától értetődő. – biccentett a letámadott fiú. – Ti mondtátok ha szükségem van segítségre szóljak, ezért küldtem az üzenetet.

- Oh. – el próbáltam tussolni köhögéssel a meglepetésemet, ennek ellenére volt egy olyan érzésem felfigyelt a reakciómra. – Minden világos így, haha.

- Teee köcsög, kihasználsz minket? – Ouji felemelte a kezét, viszont Yukiteru megragadta az öklét és sóhajtott.

- Mi ajánlottuk fel…nehogy már ezért rátámadj.

- Nekem ma van rajz szakköröm. – húzta el a száját szomorúan Mao. – Majd mondjátok el miről van szó.

- Természetesen. – bólintott kifejezéstelen tekintettel Akise. – Mindenkit várok ott aki el tud jönni. 

Közérdekű közlemény

   

  El fogok utazni az elkövetkezendő napokban több időre ( pontosabban 10 napra ), szóval szolidan inaktív lesz a blogom addig. Mindenkinek sok-sok türelmet, és jó nyarat a továbbiakban, amint visszatértem hozom a friss részeket nektek. <3

xoxo Málna

Nyolcadik rész

Földbe gyökerezett a lábam. Néztem ahogy az egyelten megmentőm lassan hátrahagy a sátánnak kisebbik, és alacsonyabbik fiával, rá sem mertem tekinteni. Elég volt egyszer nézzek a szemébe, mikor megérkeztem, akkor is azt hittem megöl a tekintetével, hogy lehet egy alacsony ember ennyire megfélemlítő? A kezeimmel játszadoztam várva arra, hogy vége legyen ennek a megalázó pillanatnak. Próbáltam átgondolni mi is fog most történni, ahogy Erwin parancsnok mondta, valami nagy kínzáson, és csiszoláson kell keresztülmenjek, csak reménykedni tudtam, hogy aki ezt megteszi nem Levi lesz, mert akkor végem van. Bár a jelenlegi helyzetemből nem sok jót tudtam kiolvasni, nem véletlenül kellett idehozzon a parancsnok, tehát ebből csak egy dolgot tudok levonni...

- Mi a szart néz kadét?! – rögtön ráemeltem a pillantásomat, amit nem kellett volna, mivel a tekintete ugyanolyan utálattal teli volt akárcsak az elején.

- Ah…Erwin parancsnok távolodó alakját, uram. – úgy tűnt nem ez a helyes válasz, vagy legalábbis nem az amire várt.

- Miért kerülnek mindig hozzám az idióták? Holnap találkozunk a Terranál, onnan lovakkal elmegyünk egy messzibb házhoz ahol nyugodtan veteránná csiszolhatlak. Mit néz így?!

- Wuuuuah, semmit. – rögtön lenéztem a cipőjére, de még az is ijesztően festett.

- Tch. Gyerünk, takarodjon a szemem elől. 7-kor ott legyen, ha nem…

- Igenis uram! Viszlát! – meg sem vártam, hogy befejezze a mondatát, sarkon fordultam, és elrohantam a barátaimhoz. Futás közben gyorsan felraktam magamra a köpenyt szitkozódva vagy 30x legalább. Nem értettem miért váltott ki belőlem ilyen reakciót a tizedes, hiszen mindig…legalábbis legtöbbször normálisan tudok beszélni a magasabb rangúakkal, de most mintha megtört volna ez az összeszedett attitűdöm.

Rengeteg kérdés keringett még a fejemben amikre nem kaptam választ, sajnos ahogy elnéztem egy jó ideig nem is fogok még kapni. Miért határozták el már ilyen korán ki melyik tizedeshez fog kerülni? Az eredmények amiket elértünk a kadét kiképzésünk során nem hiszem, hogy elegendőek ahhoz, hogy döntsenek, bár ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a döntésüket? Csak egy újonc az Felderítőknél… Mire visszaértem a többiekhez már elég kevés barátomat találtam ott, de a szokásos trió még mindig ott állt ahol nemrégiben hagytam őket, ezért odamentem velük beszélgetni. Izgatottan kérdeztem meg, őket ki fogják-e képezni, Mikasa megrázta a fejét, Armin pedig kétségbeesetten nézett rám, úgy tűnik rá is az vár, mint rám. Sóhajtva átöleltem a vállát, és megnyugtattam nincsen egyedül ebben a zűrben, én is ugyanúgy nyakig beletemetkeztem.

- Téged ki fog kiképezni?

- Hanji…

- De szerencsés vagy. – görbült le a szám széle. Mindent megadtam volna annak érdekében, hogy engem is egy olyan vicces tag tanítson, de a sors úgy döntött inkább összezár egy idegbeteg tökmaggal.

- Azt nem mondanám…azt hallottam, hogy imádja a titánokat, és rajtuk kísérletezni, nem beszélve arról mennyire komolytalan meg…

- Armin, te a barátom vagy, de ne hozz ki a béketűrésemből. Felnézek arra a kísérletezőre. – néztem rá szigorúan, mire elvörösödött szégyenében.

- Ah, gomen (bocsi) . Neked ki lesz?

- Megyünk aludni, majd…hát találkozunk egy hónap múlva a tréningen. – köszönt el tőlünk Eren, és Mikasa miközben Arminnal elindultunk a lakásom felé, mert megígérte hazakísér.

- Levi tizedes…amikor meghallottam láttam ahogy magam előtt leforog az eddigi életem.

- Oh, nos ez eléggé…balszerencsés.

- Balszerencsés, Armin? Ez egy katasztrófa! Nem tudom hogy kezeljem... Annyira rondán néz, nem beszélve arról mennyire káromkodik.

- Ria nem akarlak elszomorítani, de te is elég sokat káromkodsz.

- Nem ez a lényeg!

- Figyelj – bátorítólag megragadta a vállam mélyen a szemembe nézve –, nem tudom mit mondjak. Valahogy bírd ki.

- Egy szónoklatot vártam Armin!!

- Hehehe, ebben az esetben nem tudok jó tanáccsal szolgálni, csak figyelj arra amit mond és mutat. Lehet, hogy szívtelennek tűnik, de nem az, hiszen látod Mikasa is milyen. 

- Igaz…köszönöm, hogy hazakísértél Armin, jó éjt. Sok sikert Hanjival. – vigyorogva integetett míg be nem mentem a lakásba. Otthon már meleg étellel vártak, s amint megláttak rögtön elkezdték nézegetni rajtam az új egyenruhámat. Úgy fogdosták az anyagot, mintha aranyból lett volna, mondjuk érthető, hogy ennyire odáig vannak érte, miután levettem én is egy jó ideig nézegettem a hátán az emblémáját óvatosan simogatva ujjaimmal. Valahogy az egész hihetetlennek tűnt, egy álom, vagy rémálom…

- Holnap elmegyek egy hónapra egy tizedessel gyakorolni, utána meg egy egy éves kiképzésre, szóval jó ideig nem fogtok látni. – meséltem az új híreket apáéknak, hadd ne

mondjam nem voltak annyira elragadtatva ettől, de ez ellen még ők sem tudtak semmit se tenni.

- Akkor nehéz év vár rád…egyél aztán menj aludni, pihend ki magad míg lehet.

- Köszönöm.

Reggel anya ébresztett fel hét előtt fél órával. Megfésültem a hajamat, és magamra aggattam az egyenruhámat, kezemben egy kisebb táskával indultam útnak. Már honvágyam volt, pedig alig fordultam ki a sarkon. Hiányozni fognak a barátaim, a sok nevetés, anya liliom illata, apa erős keze a vállamon, Mikasa lágy mosolya, Eren idegesítő nevetése, Armin bátorító szavai…valahogy olyan érzésem volt mintha a halálomba mennék nem is egy hónapi kiképzésre, habár ha eszembe jutott kivel megyek tényleg haláltábornak tűnt. Mivel reggelre beszéltük meg a találkát nem sok ember járkált a központban, épp akkor rakdosták ki az ennivalókat a piacnál mikor odaértem a szökőkúthoz. Már messziről felismertem azt a mogorva tekintetet amit ezentúl meg kell szoknom, mivel napi szinten nézhetek a szemeibe. Unottan figyelte ahogy a víz csordogál a szökőkútból miközben ült a lován, és egy másiknak a kantárját tartotta a kezében. Pár lány meg fiú körbe kerítette, biztos elájultak attól, hogy ilyen közel kerülhettek egy ilyen híres személyhez. A tizedes fintorogva fejezte ki nem tetszését a helyzettel kapcsolatban egészen addig míg meg nem látott. Rögtön rám ordított miért sétálok olyan lassan, és szedjem már a lábam, mert nincs sok időnk. Eleresztette a kantárt én meg megkövültem néztem az előttem álló hatalmas állatra. Ezt eddig senkinek se mondtam el, de félek a lovaktól…

- Mi a fenét csinál kadét! Szálljon már fel arra a szaros lóra, és induljunk el még mielőtt még több ember ide nem gyűl.

- Eh…uram, ez nem fog menni.

- Hogy mi?! – sziszegte gyilkos hangnemben, így felülről még ijesztőbbnek tűnt. Gyorsan hálát is adtam az égnek amiért alacsonyabb nálam, ha olyan magas lenne, mint Reiner akkor végképp elájulnék mikor rám nézne.

- Én félek a lovaktól…uram.

- Hogy mit csinál? – remegő lábakkal figyeltem ahogy egyre jobban megy fel a pumpája a tizedesnek. – Ha nem száll fel a lóra 10 másodpercen belül nem állok jót magamért! Gyerünk!

- Uram én… - beleharaptam a számba, és felnéztem rá. Szürkés-kék szemei szikráztak a dühtől. 

     Sóhajtottam egyet majd közelebb kezdtem lépni a jámbornak tűnő állathoz, aki mást se csinált eddig csak engem fixírozott ügyetlen szemeivel. Miért néz ennyire? Így csak még jobban megijeszt….eleve miért kell ilyen magasak, és nagyok legyenek?

- Már csak öt másodperce van kadét. – kerek szemekkel megfogtam a ló kantárját, erre a ló, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, megfordította nyakát, és megnyalta az arcomat. Innen nem emlékszek semmire, ugyanis sikerült elájulnom a traumától. Ez is csak a hülye felettesem miatt van, még mielőtt elkezdődött volna a tréning már meg akar ölni. Miért pont lovakon kell elmenjünk addig, hiszen ráért volna megbarátkoznom ezekkel a lényekkel az egy év alatt, de pont most…

Úgy éreztem mintha a föld remegett volna alattam, de mégis ütemesen, mintha egy szívverés lett volna. Nyugodtan hátradőltem, hiszen ha már álom akkor pihenjek egy kicsit. A matrac elég kemény volt, de a napvilág ami besütött az ablakon keresztül lágyan simogatta az arcomat. Hirtelen megcsapott egy citrom illat ami liliommal keveredett, rögtön anya jutott erről eszembe. Drága, jó anya…vajon hogy van? Reménykedtem míg én újra távol vagyok tőlük minden rendben lesz velük, hiszen nélkülem olyan kis ügyetleneknek tűnnek…lassan kinyitottam a szemeimet, nem, ez nem egy álom, hanem a borzalmas igazság. Kicsit előrébb dőltem volna, hogy jobban körbe nézzek, de ekkor valaki megragadta a vállamat, és cseppet se szépen hátrébb rántott.

- Te idióta, meg akarsz halni még mielőtt odaérünk? – bárhol felismerem ezt a lenéző, rideg hangot. Hátrafordultam, de ijedtemben majdnem megint leestem a lóról, ezért újra megragadta erősen a kezemet, ezúttal nem húzta vissza, hanem ott is tartotta. Levi tizedes a hátam mögött ült komor tekintettel nézve rám, mintha én tehettem róla, hogy ilyen rossz az élete. Mondjuk, ha az ő helyében lennék én se örülnék éppenséggel, hogy egy újoncot kell kiképezzek, ráadásul egy ilyen szerencsétlent.

- Bocsánat. – nyögtem ki elhaló hangon majd gyorsan előre fordultam, de így is majdnem elhánytam magam mikor megláttam milyen közel van az állat feje a kezeimhez.

- Ha nem akar leesni azt ajánlom fogja meg az istenverte állat fejét, mert bár különleges képességekkel rendelkezem, nem tudok egyszerre fogni két kantárt, és a nyamvadt kezét is!

- I-i-igenis! – eltorzult arccal teljesítettem a kérését. Szakadozottan fújtam ki a levegőt mikor konstatáltam, hogy még mindig élek, a ló nem falt fel, és nem is harapta le a kezemet. Oldalamon a saját lovam sétált miközben bámult, te jó ég, létezik, hogy egy ló gyilkosságot tervezzem? Nem akarok meghalni egy ló miatt!

- Nézzen előre! – összeszűkült szemmel néztem előre puffogva mikor megláttam egy kis kunyhót. Ijesztően hasonlított ahhoz a helyhez ahonnan meg kellett szöknünk anyáékkal a titánok elől. Hatalmasat nyeltem, izgatottan vártam mi lesz…a nap teljesen a fejünk felé emelkedett, tehát körülbelül délre járhat az idő. Riadtságomra a tizedes leugrott egy határozott mozdulattal az állatról, és várakozva nézett rám, én pedig félve pillantottam le a szemeibe. Így mentünk még előre egy darabig, míg elő nem tört belőle az indulat. – Hogy lehet valaki ennyire balfasz, és ő végzett harmadikként mikor még egy kicseszett lótól is fél?

Uh, szerettem volna visszaszólni neki, de egy: igaza volt, kettő: rangban nagyobb nálam, három: magában beszélt.

- SZÁLLJON MÁR LE, ÉS NE ÁBRÁNDOZZON KADÉT!

- D…de hogy? – a tenyerem izzadni kezdett a ló fején, majd eszembe jutott mit mondott apa mikor kicsi voltam, ne mutassak félelmet állatok előtt, mert megérzik, és akkor aztán nem lesz jó vége. Ettől persze nemhogy lenyugodtam hanem még jobban elkezdtem stresszelni, össze-vissza fickándoztam a helyemen.

- Istenemre esküszöm… - Levi megállította a lovat, ezzel egy időben pedig teketória nélkül a csípőmnél fogva leemelt és…ledobott a földre.

- Au…

- Mondott valamit kadét?

- Csak annyit, hogy köszönöm, uram! – rögtön feltápászkodtam a földről  szalutálva neki. Kifejezéstelen tekintettel nézett rám majd elvitte a lovakat az egyik fához, hogy odakötözze őket, míg mi a fene meg tudja miket fogunk csinálni.

Egy percig szerencsétlenül álltam a ház ajtaja előtt, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve inkább benyitottam, mert nem akartam útban lenni, még akkor is ha szerintem nem lettem volna. Az ő gondolkodása szerint már csak a létezésemmel az útjában vagyok, szóval menthetetlen a helyet. Miközben kinyitottam az ablakokat, hogy szellőzzön ki a lakás eszembe jutott Armin, meg az, hogy vajon neki hogy megy a tréningje, ha jól emlékszem ő még el sem indult. Valami olyasmit mondott este, hogy Hanjival délután találkozik…a szerencsés, bezzeg nekem ez a sors jutott. Puffogva raktam le a táskámat a konyha asztalra, mire hatalmas por felhő alakult ki amitől köhögni kezdtem. Gyorsan elmentem onnan körbe nézni hol fogok lakni az elkövetkezendő 30 napban. Két hálószoba, legalább nem kell egy helyiségben aludjunk, gondoltam nyugodtan miközben tovább fedeztem fel a kunyhó rejtelmeit. Az egész úgy nézett ki pont ahogy elképzeltem, mintha nem jártak volna benne évek óta, ezért gyorsan hozzákezdtem a takarításhoz. Felkötöttem az arcom elé egy kendőt, erről a jelenetről akaratlanul eszembe jutott mikor a Trostnál a hullákat szedtük össze, a szememet rögtön csípni kezdte a könny, ezért megdörzsöltem. Találtam a fürdőszobában ijesztően sok mennyiségű takarító szert. Egy másik kendővel elkezdtem portalanítani a lakást, míg meg nem hallottam Levi ordítását. Rögvest a hang forrásához szaladtam, és szalutáltam neki, ami ugyancsak nem tetszett őméltóságának.

- Tch, mégis mi a szarnak szalutál annyit, kadét?! Ezentúl mindig ezt fogja csinálni?

- Igenis, uram! Egy alacsonyabb rangúnak mindig meg kell adnia a tiszteletet a nagyobb rangúaknak, akik felharcolták magukat arra a fokozatra. Még akkor is kell szalutálni ha hússzor találkozik a két fél egy nap leforgása alatt, uram! – hadartam el neki a betanult szövegemet. Ez volt az első dolog amit a fejünkbe tömtek, még az első nap mikor megérkeztünk a kadétok tréning területére. Jó formán le se szálltunk a szekerekről rögtön ezzel fogadtak minket. Levi szeme megcsillant, majd idegesen megdörzsölte a halántékát.

- Akkor ezennel, mint felsőbb rangú megparancsolom, hogy álljon le, mert az idegeimre megy. Míg itt vagyunk hanyagolja ezt a szabályt.

- Igenis, uram.

- És az uramat is hagyja, kadét.

- Igenis… - már folytatni akartam mikor megláttam a szikrát a szemében – Levi.

A szemeim kikerekedtek meglepetésemben, nem hittem el, hogy képes voltam kimondani ilyen egyszerűen egy felettesemnek a nevét. Gyorsan az ajkamba haraptam, bár ez nem látszott a kendő miatt, a tizedes szemei is elkerekedtek egy pillanatra, de utána rögtön felvették a szokásos nemtörődöm tekintetet.

- Én…

- Tegyünk úgy, hogy nem hallottam semmit kadét, és inkább kezdje el megmagyarázni mi a szart keres egy kendő az arcán miközben velem beszél. – rögtön leszedtem, hogy a nyakamba lógjon elhadarva a választ.

- Takarítok úr….hm… - egy köhögéssel próbáltam palástolni a tényt, hogy megint urazni akartam –, mivel elég nagy a piszok.

- Tch. Legalább most egy rugóra jár az agyunk, utálom ezt a hatalmas, undorító piszok hegyet. A múltkor mikor itt voltam nem nézett ki így. – úgy nézett körbe a ház belsejében mintha egy trágya dombon ülne.

- Már volt itt? – kérdeztem kíváncsian, bár kissé óvatosan, nem tudtam mikor lépem át nála megint a határt.

- Mégis mi a szart mondtam az előbb, kadét? – sóhajtott kifejezéstelen tekintettel. Tehát már a létezésemmel zavarom, akkor meg mindegy, hogy mit mondok mert ugyanúgy fel fogom húzni.

- Mióta? Azt mondta, hogy legutóbb, az mikor volt?

- … Öt éve. – hitetlenül meredtem rá, a fejemben pedig megütöttem a homlokomat. És annyi év után mégis mire számít? Csoda, hogy nem nőtt ki moha meg növény a lakásban… - Lásson munkához kadét, és ha nem csillog, mint a patyolat gondba lesz.

- És ezután mit csinálunk?

- Ezután? – kérdezett vissza fenyegetően, mire összementem mint egy kis egér. – Ha kell az egész napot rászánjuk a takarításra.

- Értem… - NANI (TESSÉK)?! Egy egész napot, hogy a fenébe lehet végig takarítani? Inkább akkor úgy csinálom, hogy ne kelljen még egyszer átmenni rajta. 

7

- Oi, Yuno, minden rendben? – kérdezte Ouji felemelve egyik szemöldökét.

- Igaz is, olyan furcsán viselkedtél ma. – gondolkozott el Mao is.

- Ittadakimasu~ ( jó étvágyat )! – barátnőm válasz helyett felkiáltott, és elkezdett enni mintha mi se történt volna, mi meg követtük a példáját hisz nagyon kiéheztünk az előkészületek során. Csendben, már ami nálunk jelenti a csendet, ettük meg az ennivalót, én komolyan koncentráltam csak az előttem lévő tálra miközben kinyújtottam a kezemet hogy elvegyek egy kis szószt, de az beleütközött valakinek a sápadt kézfejébe. Yuno átnyúlt így visszahúzhattam a karomat, és vörös fejjel folytathattam az evést, a rózsaszín hajú lány viszont irritált tekintettel nézett rám közelebb hajolva.

- Ez beteg Atsuko-chan, ha így megy tovább fel kell hagyni a művelettel.

- E-eh…ne mondj ilyet kérlek…

- Szerintem már sejt valamit, Akise nem idióta. – elnéztem a feje mellett az említett személyre, ő viszont Maoval meg Hinataval beszélgetett, ezért nem hallhatta a kis vitánkat.

- Csak tarts ki, suliba úgy is ritkán jár… - a lány sóhajtva visszafordult az ennivalójához miközben bólintott. Mosolyogva elegyedtem én is beszélgetésbe a többiekkel egészen míg be nem fejeztük a vacsorát.

 Az után mindannyian átmentünk a nappaliba elővenni azokat a játékokat amiket magunkkal hoztunk, Ouji és Hinata viszont ijesztően vigyorogtak amiből már várhatóan valami rosszra készültek. Csendben elosontam a kanapé végébe reménykedve nem vesznek észre, ugyanis kijelentették a „remek” tervüket, ami a 7 perc a Mennyből állt. Az ilyenfajta játékok nem az erősségem, az idegeim sose bírták mikor igazság merézsséget vagy üvegeset játszottunk…mindegyik perverz a maga módján, de a legrosszabb szerintem a hét perc a Mennyben. Az egész lényege, hogy a fiúk vagy a lányok papírra írják például a kedvenc színüket a másik nem pedig kihúzza egy összegyűjtött tálból, mindketten kötelesek bemenni egy sötét szobába ahova bezárják őket, majd ha letelt a hét perc kieresztik mintha semmi se történt volna. Ez veszélyes, főképp mivel a titkos hódolóm is jelen van, ez meg egy tökéletes alkalom lenne a romantikus érzelmek bevallására, valahogy ki akartam iszkolni ez alól, de Hinata megragadta a ruhám pántját, és maga után kezdett húzni mintha az akasztófára vinne. Beletörődve sorsomba vörös fejjel követtem, egy kicsi cetlit rakott elém én pedig szakadozottan sóhajtva felírtam a kék színt, kettőbe hajtottam azután tovább adtam rakják be Yukiteru sapkájába. Kérlelően néztem Yunora, de ez a játék teljesen elvette az eszét, úgy nézett mindenkire mintha potenciális gyilkosok lennénk, ezen a ponton már imádkoztam nehogy Akise vagy Yukiteru kihúzzon mert mind a két esetben halál lenne a vége. Szerencsére elsőnek Mao ment ezért sóhajtva dőltem hátra a kanapénak miközben figyeltem a többiek hogyan hallgatóznak. Másodjára viszont nem volt akkora mázlim, kezeimmel játszadoztam mikor Hinata elordította a nevemet.

- Tied a kék ugye?

- Ah, igen… - szerencsétlenül felálltam a helyemről, félve néztem Yuno irányába, a lánynak sötét volt a tekintete ezért azt hittem Yukiteru húzott ki, de nem…ennél is rosszabb.

- Úgy tűnik mi ketten megyünk a Mennybe, Atsuko-chan. – Akise lazán zsebredugott kézzel nézett rám egy óvatos mosollyal a száján. Besiettem a szobába még mielőtt meglátták volna a vörösödő arcomat, utána elbújtam az ágy másik részénél, reménykedtem nem fog egy hamar megtalálni mert akkor tényleg végem. Kezeimmel eltakartam a számat mivel eléggé hangosnak tűnt a lélegzetem a nagy csendben, a sötétség egyenesen felemésztett, nem láttam semerre, csak az nyugtatott ezzel nem én vagyok az egyetlen.

- Mondd csak Atsuko-chan, te utálsz engem? – nem gondoltam arra, hogy beszélgetést kezdeményez, csak nem vagyok olyan bunkó, és hallgatok továbbra is… - Mert én azt vettem észre. Valami olyat csináltam amivel kiérdemelhettem azt, hogy nem veszel figyelembe? Lassan kezdem úgy érezni feszéjeztetlek, így van?

- Nem, semmi rosszat nem tettél. – olyan szomorúan csengett a hangja, muszáj válaszoljak neki még akkor is ha a helyzet kezelhetetlenné válik.

- Rám állítottad azt a lányt vagy tényleg ennyire ki nem állhat?

- Ezt…uh… tőle kéne megkérdezzed. – hátrébb csúsztam, mert a hangja mintha közelebb hallatszott volna. A csend kissé kellemetlen lett ezért szakadozottan engedtem ki az eddig benn tartott levegőt, összeszükítettem a szemeimet hátha jobb rálátásom lehet ebben a sötétségben, de nem értem el semmit ezzel csak annyit, hogy csillagokat kezdtem látni. Sóhajtva körbe néztem egészen addig míg egy kéz meg nem érintette az arcomat, a hideg kirázott a hüvös érintéstől, eltartott egy darabig mire az agyam feldolgozta ki fogott meg, ettúl pedig felsikoltottam. Akise elkuncogta magát a félelmem miatt a kezét mégis ott tartotta, majd óvatosan simogatni kezdte az arcomat, ettől a vér rögtön oda szökött teljesen felhevítve azt.

- Nem akartalak megijeszteni, gomene ( bocsánat )… - mély hangja lágyan járta át a kicsiny szobát a lélegzetem pedig egyre nehezebb lett, mert bár nem láttam éreztem ahogy egyre közelebb húzódik hozzám, az ajtó viszont váratlanul kitárult fényt hozva maga után. Akise arca veszélyesen közel került az enyémhez ezért hátra húztam a fejem ami ahhoz eredményezett, hogy egyenesen a falba vertem.

- Oooi Yunooo-chan még van legalább két percük! – Hinata frusztráltan jött be ő is, Akise arcán nem látszott semmi, mivel felvette a kifejezéstelen maszkját én meg addig kiosontam a többiek mellett, magamra zártam a mosdó ajtaját, és izgatottan nekidőltem az ajtónak. Idáig hallatszott mennyire veszekednek egymással a barátaim, ezt kihasználva jéghideg vízzel meglocsoltam az arcomat, rosszabbúl is elsülhetett volna, mondjuk nekem elég ez is hiszen életem végéig emlékezni fogok erre.

- Kopp-kopp. – válaszra nyitottam a számat, de az ajtó váratlanul résnyire tárult amin keresztül bepréselte magát Akise, utána gyorsan bezárta a lábával felém fordulva. – Azt hiszem nem fejeztük még be a játékot.

- F-figyelj Akise-kun én nagyon örülök ami… - nem tudtam folytatni a gondolatmenetemet, mivel közelebb lépett hozzám megragadva jobb csuklómat, így biztosítva volt, hogy nem fogok elrohanni semerre. Addig hátráltam ameddig a kád széle engedett, mivel tovább már nem mehettem félve néztem fel a szemeibe ő viszont lassan lehajolt behunyva látószerveit. Hatalmas puffanás rázott ki minket a pillanatból aznap már másodjára, barátnőm idegbeteg tekintettel elrántott kifelé egyenesen a hallba ahol aztán lelassított a kocogásából. Lihegve néztem vissza majd rá, de nem engedte, hogy megszólaljak mivel idegesen megragadta a vállamat kezeivel erősen megszorítva azt.

- Atsuko-chan én feladom, már nincs mit tegyek vele, egyszerűen ott van ahol te! Tuti rájött a tervünkre, már vége az egésznek!

- N-ne, Yuno-chan! Kérlek, legalább a mai napot…

- Hmpf. – elgondolkodva nézett az szemeimbe majd elmosolyodott. – Van egy ötletem akkor, de ahhoz a többieket is bele kell vonnom. Várj itt, sietek.

- Héj Yuno…chan. – hiába kiáltottam utána, olyan sebességgel rohant el amit még egy ló is megirigyelt volna. Türelmetlenü vártam mégis mit fog ezután következni hiszen kezdtem kétségbe esni, ez így nem mehet tovább, Akise tulságosan makacs, és tudja mikor jelenjen meg. Szomorúan néztem a nappali irányába várva Yunora, de meglepetésemre nem ő volt az egyetlen aki felém sétált, hanem Hinataval és Maoval érkezett.

- Tudtam! Tuudtam~! – Mao pirulva ugrált fel-le örömében.

- Én sejtettem csak nem akartam elhinni. – puffogott Hinata. – Mégis mióta megy ez?

- Egy hónapja. – válaszolt helyettem Mao mindegyikünk megrökönyödésére. – Sose gondoltam volna, hogy a végén te tetszel meg neki Atsuko-chan, úgy értem eddig mindenki azt hitte…a másik irányba tartozik.

- Így is volt. – ráztam meg a fejem kétségbeesetten.

- És most mi lesz? – kérdezte Hinata csipőre téve kezeit.

- Segítünk távol tartani tőle Akise-sant.

- Eeeh? Miért? Az egy dolog, hogy különc…viszont elég helyes. – pislogott Hinata.

- De nekem Sho sensei tetszik. – emlékeztettem őket még mielőtt bele nem lovalják magukat a témába.

- Akise-kunnal több lenne az esélyed.

- Mivel eleve tetszel neki. Könnyű lenne, idővel hátha bele szeretnél, és akkor ezzel le is zárnád azt az öres férfis korszakodat.

- Nem! – kiáltottam fel határozottan. Mindhárman szomorúan néztek le rám, mivel a lépcsőn ültem ők meg álltak. Megráztam a fejemet miközben éreztem ahogy könny gyűlik barna szemeimbe ezzel elhomálkyosítva a látásomat, és keserű érzéssel teletöltve a lelkemet. Nem akartam soha annyira abbahagyni ezt az ördögi kört, mert ebben a fajta szeretetben is volt valami amitől teljesen dependens lettem, igazság szerint féltem is attól mi lesz ha elkezdek komolyan járni valakivel aki velem egy korú…sose gondoltam ebbe bele, és most se akartam.

- Wakatta ( rendben ). Kisegítünk amikor csak tudunk.

Mivel aznap már nem történt semmi logikus ha félve settenkedtem be az osztályba hétfő reggel a legrosszabbra felkészítve magamat. Nagyokat pislogva néztem körbe keresve egy bizonyos fehér hajú illetőt, de sehol se találtam, ezért kifújva a bent tartott levegőt besétáltam kedvesen köszönve mindnkinek. Leültem a helyemre elővéve a tanszereimet mikor villámcsapásként eszembe jutott mit felejtettem otthon, a kis füzetemet amibe mindent beleírtam eddig a szervezéssel kapcsolatban. Kicsit frusztráltan gondolkodtam mit kéne most tennem, mivel aznap van gyűlésünk és már sürget az idő, nem akartam semelyikükre se szégyent hozni, főképp nem Sho senseire, mivel annyira bízott bennem, hogy engem nevezett ki erre a feladatra. Csüggedten kezdtem el kidolgozni egy kifogást, de egyik rosszabbúl hangzott mint a másik, ezért a végén inkább teljes depresszióba esve néztem kifelé az ablakon ignorálva a tanítást. Elkezdtem pad alatt olvasni egy új mangát, de még az se tudott feldobni, savanyú mosollyal oldottam a feladatokat, úgy tűnt az egész napomat befedi ez a kis feledékenységem. Angol óra után felpattantam, hogy kimenjek a mosdóba, viszont a tanár megszólított még mielőtt kisétáltam volna az ajtón. Csodálkozva követtem a folyosóra, majd onnan a külön irodájába, ugyanis nálunk az iskolában az osztályfőnököknek jár ez a kis plusz a fizetés emelés mellett. Nem a leglátványosabb helyiség, elég pici maga a szoba, ezért még kisebbnek tűnik a sok irat meg könyv miatt amik zsúfolva voltak a polcon meg az asztalán. Megálltam kicsivel az ajtó előtt, ő pedig velem szemben állt meg csípőre téve a kezeit.

6

Még mindig a fülemben csengett a hangja, még szombaton is mikor elindultam találkozni az említett személyjel. Az eddigi évek alatt sose gondolkoztam ennyit rajta, meg azon, Yuno mire értette azt amit mondott. Magyarázatot nem akart adni, csak ennyit jelentett ki, se többet, se kevesebbet. Nos, ha eddig aggódtam, akkor mostanra egyenesen pánikba estem, nem vagyok az a fajta lány aki jól tudja kezelni az ilyen helyzeteket, ezért is lettem olyan jóban Yunoval az első pillanattól kezdve. Mindig megvédett ha arra került sor, én pedig ezért kitartottam mellette, és inkább lelki támasza voltam Yukiteruval együtt, most viszont semelyikük se állt mellettem...Akisevel sétáltam az utcán miközben ő nyugodtan hümmögött egy melódiát amit nem ismertem. Úgy tűnt ő teljesen jól érzi magát, csak én vagyok az akinek a feje tele van többnél több kérdéssel, a rossz dolog meg az, hogy ő az egyetlen aki választ tudna adni rájuk, viszont ő meg nem az a fajta ember aki megkönnyíti mások dolgát…ilyenkor örültem volna ha kölcsön kérhetném kicsit Yoshi agyát, akkor biztos eszembe jutna valami okosság amivel kicselezhetném.

- Mi a baj? Olyan mintha valamin nagyon gondolkoznál.

- Eh? Ezt is leolvastad rólam? – meglepetten fordultam felé, ő csak megrázta a fejét, és továbbra is előre tekintett.

- Nem nehéz mivel a kezeiddel játszadozol. Ha izgulsz vagy gondolkozol valamin akkor folyton ezt csinálod.

- Ah? – megrökönyödve engedtem, hogy az ujjaim nyugodtan álljanak egymás mellett, észre se vettem mikor kezdtem őket csűrni-csavarni.

    Előtte nem tarthatok semmit titokban, hiszen majdhogynem egy hivatásos detektív, az iskolából is rengeteget hiányzik e miatt, ha minden jól megy neki úgy néz ki rögtön miután végez, ha nem hamarabb, felveszik a rendőrséghez akkora egy zseni. Szép is lehet, csak jelenleg nem válik a szerencsémre, ki tudja mit olvashat le megint rólam? Megpróbáltam kifejezéstelen tekintettel sétálni mellett, és figyelni arra hogyan mozog a testem, meglepetésemre elmosolyodott egy pillanatra, majd újra nyugodt tekintettel bement az ABC-be. Nagyokat pislogva utána kocogtam levéve egy kis kosarat, mikor utolértem rögtön megkérdeztem mégis mi annyira vicces.

- Te vagy. – válaszolt kertelés nélkül amitől kicsit megtorpantam rízzsel a kezemben. – Ahogy próbálod leplezni a cselekedeteidet, egyszerűen lenyűgöző.

- Ahogy összerakod inkább ciki. – sóhajtottam mosolyogva miközben tovább pakoltam be a kosárba a hozzávalókat.

- Dehogy, a legtöbb embert egyszerűen le tudom olvasni, ami a fejükben jár az látszik is az arcukon vagy a mozdulataikon.

- Ezt meg hogy érted? – meglepetten fordultam hátra, Akise elkezdte magyarázni felfedezéseit fel sem nézve a listájáról.

- Vegyük példának akkor Hinata-chant. Már messziről látszik mennyire tetszik neki Yukiteru-kun, elég csak jobban megfigyelni ahogy óvatosan oldalra néz mikor mellette áll, vagy ahogy a tekintete elsötétűl egy másodperc töredékéig mikor Yuno ölelgetni kezdi, de mindezek ellenére esze ágában sincs verekedésbe keveredni Yunoval, fenntartja a jó kapcsolatot, bár néha leesik róla a maszk. Az is látszik mennyire szereti a barátai, az arca mindig élettel telibb lesz mikor bejön az osztályba, vagy ha meglátja Mao-chant.

- S-sugoi ( hihetetlen ) Akise-kun. Ennyi mindenre rájöttél…kezdek félni melletted. – mindketten a kasszánál álltunk várva a sorunkra, ekkor nézett rám ma először, szemei huncutul csillogtak, a változatosság kedvéért ma se tudtam mi járhat a fejében.

- Nem kell, mivel téged egyáltalán nem tudlak leolvasni.

- Eh? Most mondtad milyen könnyen lehet engem leolvasni.

- Persze, úgy értve a cselekedeteiden látszik mikor vagy ideges, frusztrált, elgondolkodva satöbbi. Viszont…ami a legjobban érdekel – közelebb hajolt hozzám én pedig automatikusan hátrébb húztam a fejemet –, nem tudom kideríteni.

- É-és mi lenne az? – kérdeztem halkan egyre vörösödő arccal. Megfélemlítő jelenség tud lenni ez a fiú, főleg mivel magasabb nálam fél fejjel, meg maga az aurája is, ahogy viselkedik nem normális, teljesen lehengerli a körülötte lévő embereket, már csak innen látom mennyire bámulja három lány az utcáról…

- Mi jár a fejedben…Atsuko Handa.

- Hát ezzel mindketten így vagyunk. – motyogtam frusztráltan. – Én se tudom mi van a fejedben.

- Pedig szerintem elég nyilvánvalóvá teszem, ha ennél jobban meg kell eröltetnem magam akkor nagy problémával állok szemben. – gondolkodva simogatni kezdte az állát. – Egyszerűen mondjam ki, úgy jobb lenne.

- Sokkal. – megráztam a fejem, honnan jutott eszébe, hogy tudom mégis mik a tervei? Ez a fiú egy rejtély számomra…

- Yosh ( rendben )! Te…

- Jó napot! – egy öreg hölgy elkezdte begépelni a cuccokat teljesen megszakítva a beszélgetésünket.

Ezek után nem tudtunk visszatérni a témához, azt hiszem jobb is, valami azt súgta ha tovább folytatjuk olyan helyekre tértünk volna ki ami nem túl kedvező számomra. Álmodozva átadtam neki a csomagokat, és elindultunk Ouji lakásának irányába busszal, közénk újra beállt egy borzalmas csend, mint mikor a tetőn álltunk. Erről eszembe jutott újra az eset amitől picit ideges lettem, ezért felé fordultam majd határozottnak szánt hangon megkérdeztem tőle minek tette meg. Nem ez volt a világ legjobb döntése mivel úgy nézett vissza rám a kapaszkodóról mintha alig várta volna ezt a kérdést, a mosolya pedig nem kedves volt mint általában hanem inkább önelégült, ez az egész viszont nem tartott sokáig, mivel visszatért nyugodt tekintetéhez és válaszolt.

- Nyilvánvalóan azért, hogy félrevezessem az őrt, így azt hitte valamilyen kis szerelmes pár vagyunk aki kiszökött egy romantikus éjszakai kalandra a szüleik tudta nélkül, legalábbis ez az amire ő gondolt. Semmiféle hátsó szándékom se volt e felől megnyugtathatlak.

- Ah~. – nyugodtan kifújtam a levegőt.

- Legalábbis azt hiszem.

- E-eeeeeeeh?!?! – vörös fejjel néztem fel rá ő pedig elkuncogta magát, de nem válaszolt.

Ouji egy arisztokrata családból származik, ezért hatalmas telkük van, rengeteg dombbal, közel egy erdőhöz ahova a lakók gyakran mentek el vakációzni, mint kiderült az is a telkükhöz tartozik, és nem kis pénzt zsebelnek be mikor arrafelé mennek az emberek. A háza is lenyűgöző, úgy nézett ki kívülről mint egy múzeum, belül viszont teljesen modernül felszerelték, hosszú lépcső vezetett fel az emeletekhez, sose gondoltam volna, hogy ennyire gazdagok, mivel nem az a beképzelt fajta fiú, mint ahogy azt először hiszik az emberek. Egy öreg arcú férfi nyitott ajtót nekünk, majd tisztelettudóan beinvitált a nappaliba ahol a többiek már vidáman beszélgettek, és nevettek valamin. A komornyik magunkra hagyott minket, így teljesen hangzavarba kerülve, kicsit el akartam szabadulni, ezért megragadtam Yuno kezét és a konyha felé kezdtem vonszolni, majd magunkra zártam az ajtót. Csodálkozva nézett rám ezért megmagyaráztam neki miért vagyok ennyire stresszes állapotban, Akisevel való beszélgetésemet próbáltam úgy mesélni, hogy nem vörösödtem el, de az arcáról lerítt ezt nem sikerült elérnem.

- Yuno-chan kérlek, segítened kell. Azt hiszem tetszek neki.

- Wow Atsuko-chan, az ember azt hinné, hogy amennyi romantikus mangát olvasom rájössz mikor kinek tetszel, de úgy tűnik nálad nem ez a helyzet. – sóhajtott majd határozottan a szemeimbe nézve. – Miben segítsek hát?

- Akadályozd meg ha látod, hogy beakarja vallani az érzelmeit!

- Eh? Ezt te se mondod komolyan…

- Kérleek~ én nem vagyok jó az ilyesmiben. Még senkivel se jártam és…és nekem nem is tetszik, akkor meg vissza kéne utasítsam, de megbántani se akarom…

- Veszett ügy vagy. – vállamra tette a kezét majd elmosolyodott. – Segítek ahogy csak tudok. Azt azért jegyezd meg, nem mindig lehetek melletted.

- Aah köszönöm! – hálásan magamhoz öleltem.

Bár a lakásban több szakácsot is felvett a család, megengedték mi főzzünk ez alkalommal, hiszen azért is jöttünk le a játékok mellett. Mindenki betudott segíteni pár helyen, viszont részemről az egész eléggé megalázóan telt, mivel folyton ügyeltem nehogy kettesben vagy túl közel kerüljek Akisehez. Nem jönne semmi jól ki belőle... Krumplit pucoltam Yukiteruval vigyázva nehogy megvágjuk magunkat közben pedig nagyokat nevettünk milyen nevetségesen nézhettünk ki, az egyik krumplihoz nyúltam mikor váratlanul megéreztem valakinek az ujjait, meglepetten néztem fel a vöröses szemekbe amik áthatóan tekintettek az enyémbe. Mielőtt visszahúzhattam volna a kezem Yuno átment közöttünk a kagylóhoz így elmúlt a feszültség kettőnk közűl. Hálásan néztem a lány hátára majd vissza a meghámozandó krumplikhoz. A fiú még többször megpróbált a közelembe férkőzni, egyszer mikor az edényeket tettem ki az asztalra ő is mellettem termett hogy segítsen, de Yuno újra elkapta a tálcákat még mielőtt elvehette volna. Az ülésnél pedig mellém kezdett leülni mikor Yuno könnyes szemmel helyet foglalt mellettem, mivel nem lehetett Yukiteru társaságában, aki az asztal másik részénél térdelt. Kezdett az egész helyzet abszurd lenni, ezt pedig a többiek is észrevették.