7

- Oi, Yuno, minden rendben? – kérdezte Ouji felemelve egyik szemöldökét.

- Igaz is, olyan furcsán viselkedtél ma. – gondolkozott el Mao is.

- Ittadakimasu~ ( jó étvágyat )! – barátnőm válasz helyett felkiáltott, és elkezdett enni mintha mi se történt volna, mi meg követtük a példáját hisz nagyon kiéheztünk az előkészületek során. Csendben, már ami nálunk jelenti a csendet, ettük meg az ennivalót, én komolyan koncentráltam csak az előttem lévő tálra miközben kinyújtottam a kezemet hogy elvegyek egy kis szószt, de az beleütközött valakinek a sápadt kézfejébe. Yuno átnyúlt így visszahúzhattam a karomat, és vörös fejjel folytathattam az evést, a rózsaszín hajú lány viszont irritált tekintettel nézett rám közelebb hajolva.

- Ez beteg Atsuko-chan, ha így megy tovább fel kell hagyni a művelettel.

- E-eh…ne mondj ilyet kérlek…

- Szerintem már sejt valamit, Akise nem idióta. – elnéztem a feje mellett az említett személyre, ő viszont Maoval meg Hinataval beszélgetett, ezért nem hallhatta a kis vitánkat.

- Csak tarts ki, suliba úgy is ritkán jár… - a lány sóhajtva visszafordult az ennivalójához miközben bólintott. Mosolyogva elegyedtem én is beszélgetésbe a többiekkel egészen míg be nem fejeztük a vacsorát.

 Az után mindannyian átmentünk a nappaliba elővenni azokat a játékokat amiket magunkkal hoztunk, Ouji és Hinata viszont ijesztően vigyorogtak amiből már várhatóan valami rosszra készültek. Csendben elosontam a kanapé végébe reménykedve nem vesznek észre, ugyanis kijelentették a „remek” tervüket, ami a 7 perc a Mennyből állt. Az ilyenfajta játékok nem az erősségem, az idegeim sose bírták mikor igazság merézsséget vagy üvegeset játszottunk…mindegyik perverz a maga módján, de a legrosszabb szerintem a hét perc a Mennyben. Az egész lényege, hogy a fiúk vagy a lányok papírra írják például a kedvenc színüket a másik nem pedig kihúzza egy összegyűjtött tálból, mindketten kötelesek bemenni egy sötét szobába ahova bezárják őket, majd ha letelt a hét perc kieresztik mintha semmi se történt volna. Ez veszélyes, főképp mivel a titkos hódolóm is jelen van, ez meg egy tökéletes alkalom lenne a romantikus érzelmek bevallására, valahogy ki akartam iszkolni ez alól, de Hinata megragadta a ruhám pántját, és maga után kezdett húzni mintha az akasztófára vinne. Beletörődve sorsomba vörös fejjel követtem, egy kicsi cetlit rakott elém én pedig szakadozottan sóhajtva felírtam a kék színt, kettőbe hajtottam azután tovább adtam rakják be Yukiteru sapkájába. Kérlelően néztem Yunora, de ez a játék teljesen elvette az eszét, úgy nézett mindenkire mintha potenciális gyilkosok lennénk, ezen a ponton már imádkoztam nehogy Akise vagy Yukiteru kihúzzon mert mind a két esetben halál lenne a vége. Szerencsére elsőnek Mao ment ezért sóhajtva dőltem hátra a kanapénak miközben figyeltem a többiek hogyan hallgatóznak. Másodjára viszont nem volt akkora mázlim, kezeimmel játszadoztam mikor Hinata elordította a nevemet.

- Tied a kék ugye?

- Ah, igen… - szerencsétlenül felálltam a helyemről, félve néztem Yuno irányába, a lánynak sötét volt a tekintete ezért azt hittem Yukiteru húzott ki, de nem…ennél is rosszabb.

- Úgy tűnik mi ketten megyünk a Mennybe, Atsuko-chan. – Akise lazán zsebredugott kézzel nézett rám egy óvatos mosollyal a száján. Besiettem a szobába még mielőtt meglátták volna a vörösödő arcomat, utána elbújtam az ágy másik részénél, reménykedtem nem fog egy hamar megtalálni mert akkor tényleg végem. Kezeimmel eltakartam a számat mivel eléggé hangosnak tűnt a lélegzetem a nagy csendben, a sötétség egyenesen felemésztett, nem láttam semerre, csak az nyugtatott ezzel nem én vagyok az egyetlen.

- Mondd csak Atsuko-chan, te utálsz engem? – nem gondoltam arra, hogy beszélgetést kezdeményez, csak nem vagyok olyan bunkó, és hallgatok továbbra is… - Mert én azt vettem észre. Valami olyat csináltam amivel kiérdemelhettem azt, hogy nem veszel figyelembe? Lassan kezdem úgy érezni feszéjeztetlek, így van?

- Nem, semmi rosszat nem tettél. – olyan szomorúan csengett a hangja, muszáj válaszoljak neki még akkor is ha a helyzet kezelhetetlenné válik.

- Rám állítottad azt a lányt vagy tényleg ennyire ki nem állhat?

- Ezt…uh… tőle kéne megkérdezzed. – hátrébb csúsztam, mert a hangja mintha közelebb hallatszott volna. A csend kissé kellemetlen lett ezért szakadozottan engedtem ki az eddig benn tartott levegőt, összeszükítettem a szemeimet hátha jobb rálátásom lehet ebben a sötétségben, de nem értem el semmit ezzel csak annyit, hogy csillagokat kezdtem látni. Sóhajtva körbe néztem egészen addig míg egy kéz meg nem érintette az arcomat, a hideg kirázott a hüvös érintéstől, eltartott egy darabig mire az agyam feldolgozta ki fogott meg, ettúl pedig felsikoltottam. Akise elkuncogta magát a félelmem miatt a kezét mégis ott tartotta, majd óvatosan simogatni kezdte az arcomat, ettől a vér rögtön oda szökött teljesen felhevítve azt.

- Nem akartalak megijeszteni, gomene ( bocsánat )… - mély hangja lágyan járta át a kicsiny szobát a lélegzetem pedig egyre nehezebb lett, mert bár nem láttam éreztem ahogy egyre közelebb húzódik hozzám, az ajtó viszont váratlanul kitárult fényt hozva maga után. Akise arca veszélyesen közel került az enyémhez ezért hátra húztam a fejem ami ahhoz eredményezett, hogy egyenesen a falba vertem.

- Oooi Yunooo-chan még van legalább két percük! – Hinata frusztráltan jött be ő is, Akise arcán nem látszott semmi, mivel felvette a kifejezéstelen maszkját én meg addig kiosontam a többiek mellett, magamra zártam a mosdó ajtaját, és izgatottan nekidőltem az ajtónak. Idáig hallatszott mennyire veszekednek egymással a barátaim, ezt kihasználva jéghideg vízzel meglocsoltam az arcomat, rosszabbúl is elsülhetett volna, mondjuk nekem elég ez is hiszen életem végéig emlékezni fogok erre.

- Kopp-kopp. – válaszra nyitottam a számat, de az ajtó váratlanul résnyire tárult amin keresztül bepréselte magát Akise, utána gyorsan bezárta a lábával felém fordulva. – Azt hiszem nem fejeztük még be a játékot.

- F-figyelj Akise-kun én nagyon örülök ami… - nem tudtam folytatni a gondolatmenetemet, mivel közelebb lépett hozzám megragadva jobb csuklómat, így biztosítva volt, hogy nem fogok elrohanni semerre. Addig hátráltam ameddig a kád széle engedett, mivel tovább már nem mehettem félve néztem fel a szemeibe ő viszont lassan lehajolt behunyva látószerveit. Hatalmas puffanás rázott ki minket a pillanatból aznap már másodjára, barátnőm idegbeteg tekintettel elrántott kifelé egyenesen a hallba ahol aztán lelassított a kocogásából. Lihegve néztem vissza majd rá, de nem engedte, hogy megszólaljak mivel idegesen megragadta a vállamat kezeivel erősen megszorítva azt.

- Atsuko-chan én feladom, már nincs mit tegyek vele, egyszerűen ott van ahol te! Tuti rájött a tervünkre, már vége az egésznek!

- N-ne, Yuno-chan! Kérlek, legalább a mai napot…

- Hmpf. – elgondolkodva nézett az szemeimbe majd elmosolyodott. – Van egy ötletem akkor, de ahhoz a többieket is bele kell vonnom. Várj itt, sietek.

- Héj Yuno…chan. – hiába kiáltottam utána, olyan sebességgel rohant el amit még egy ló is megirigyelt volna. Türelmetlenü vártam mégis mit fog ezután következni hiszen kezdtem kétségbe esni, ez így nem mehet tovább, Akise tulságosan makacs, és tudja mikor jelenjen meg. Szomorúan néztem a nappali irányába várva Yunora, de meglepetésemre nem ő volt az egyetlen aki felém sétált, hanem Hinataval és Maoval érkezett.

- Tudtam! Tuudtam~! – Mao pirulva ugrált fel-le örömében.

- Én sejtettem csak nem akartam elhinni. – puffogott Hinata. – Mégis mióta megy ez?

- Egy hónapja. – válaszolt helyettem Mao mindegyikünk megrökönyödésére. – Sose gondoltam volna, hogy a végén te tetszel meg neki Atsuko-chan, úgy értem eddig mindenki azt hitte…a másik irányba tartozik.

- Így is volt. – ráztam meg a fejem kétségbeesetten.

- És most mi lesz? – kérdezte Hinata csipőre téve kezeit.

- Segítünk távol tartani tőle Akise-sant.

- Eeeh? Miért? Az egy dolog, hogy különc…viszont elég helyes. – pislogott Hinata.

- De nekem Sho sensei tetszik. – emlékeztettem őket még mielőtt bele nem lovalják magukat a témába.

- Akise-kunnal több lenne az esélyed.

- Mivel eleve tetszel neki. Könnyű lenne, idővel hátha bele szeretnél, és akkor ezzel le is zárnád azt az öres férfis korszakodat.

- Nem! – kiáltottam fel határozottan. Mindhárman szomorúan néztek le rám, mivel a lépcsőn ültem ők meg álltak. Megráztam a fejemet miközben éreztem ahogy könny gyűlik barna szemeimbe ezzel elhomálkyosítva a látásomat, és keserű érzéssel teletöltve a lelkemet. Nem akartam soha annyira abbahagyni ezt az ördögi kört, mert ebben a fajta szeretetben is volt valami amitől teljesen dependens lettem, igazság szerint féltem is attól mi lesz ha elkezdek komolyan járni valakivel aki velem egy korú…sose gondoltam ebbe bele, és most se akartam.

- Wakatta ( rendben ). Kisegítünk amikor csak tudunk.

Mivel aznap már nem történt semmi logikus ha félve settenkedtem be az osztályba hétfő reggel a legrosszabbra felkészítve magamat. Nagyokat pislogva néztem körbe keresve egy bizonyos fehér hajú illetőt, de sehol se találtam, ezért kifújva a bent tartott levegőt besétáltam kedvesen köszönve mindnkinek. Leültem a helyemre elővéve a tanszereimet mikor villámcsapásként eszembe jutott mit felejtettem otthon, a kis füzetemet amibe mindent beleírtam eddig a szervezéssel kapcsolatban. Kicsit frusztráltan gondolkodtam mit kéne most tennem, mivel aznap van gyűlésünk és már sürget az idő, nem akartam semelyikükre se szégyent hozni, főképp nem Sho senseire, mivel annyira bízott bennem, hogy engem nevezett ki erre a feladatra. Csüggedten kezdtem el kidolgozni egy kifogást, de egyik rosszabbúl hangzott mint a másik, ezért a végén inkább teljes depresszióba esve néztem kifelé az ablakon ignorálva a tanítást. Elkezdtem pad alatt olvasni egy új mangát, de még az se tudott feldobni, savanyú mosollyal oldottam a feladatokat, úgy tűnt az egész napomat befedi ez a kis feledékenységem. Angol óra után felpattantam, hogy kimenjek a mosdóba, viszont a tanár megszólított még mielőtt kisétáltam volna az ajtón. Csodálkozva követtem a folyosóra, majd onnan a külön irodájába, ugyanis nálunk az iskolában az osztályfőnököknek jár ez a kis plusz a fizetés emelés mellett. Nem a leglátványosabb helyiség, elég pici maga a szoba, ezért még kisebbnek tűnik a sok irat meg könyv miatt amik zsúfolva voltak a polcon meg az asztalán. Megálltam kicsivel az ajtó előtt, ő pedig velem szemben állt meg csípőre téve a kezeit.