Földbe gyökerezett a lábam. Néztem ahogy az egyelten megmentőm lassan hátrahagy a sátánnak kisebbik, és alacsonyabbik fiával, rá sem mertem tekinteni. Elég volt egyszer nézzek a szemébe, mikor megérkeztem, akkor is azt hittem megöl a tekintetével, hogy lehet egy alacsony ember ennyire megfélemlítő? A kezeimmel játszadoztam várva arra, hogy vége legyen ennek a megalázó pillanatnak. Próbáltam átgondolni mi is fog most történni, ahogy Erwin parancsnok mondta, valami nagy kínzáson, és csiszoláson kell keresztülmenjek, csak reménykedni tudtam, hogy aki ezt megteszi nem Levi lesz, mert akkor végem van. Bár a jelenlegi helyzetemből nem sok jót tudtam kiolvasni, nem véletlenül kellett idehozzon a parancsnok, tehát ebből csak egy dolgot tudok levonni...
- Mi a szart néz kadét?! – rögtön ráemeltem a pillantásomat, amit nem kellett volna, mivel a tekintete ugyanolyan utálattal teli volt akárcsak az elején.
- Ah…Erwin parancsnok távolodó alakját, uram. – úgy tűnt nem ez a helyes válasz, vagy legalábbis nem az amire várt.
- Miért kerülnek mindig hozzám az idióták? Holnap találkozunk a Terranál, onnan lovakkal elmegyünk egy messzibb házhoz ahol nyugodtan veteránná csiszolhatlak. Mit néz így?!
- Wuuuuah, semmit. – rögtön lenéztem a cipőjére, de még az is ijesztően festett.
- Tch. Gyerünk, takarodjon a szemem elől. 7-kor ott legyen, ha nem…
- Igenis uram! Viszlát! – meg sem vártam, hogy befejezze a mondatát, sarkon fordultam, és elrohantam a barátaimhoz. Futás közben gyorsan felraktam magamra a köpenyt szitkozódva vagy 30x legalább. Nem értettem miért váltott ki belőlem ilyen reakciót a tizedes, hiszen mindig…legalábbis legtöbbször normálisan tudok beszélni a magasabb rangúakkal, de most mintha megtört volna ez az összeszedett attitűdöm.
Rengeteg kérdés keringett még a fejemben amikre nem kaptam választ, sajnos ahogy elnéztem egy jó ideig nem is fogok még kapni. Miért határozták el már ilyen korán ki melyik tizedeshez fog kerülni? Az eredmények amiket elértünk a kadét kiképzésünk során nem hiszem, hogy elegendőek ahhoz, hogy döntsenek, bár ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a döntésüket? Csak egy újonc az Felderítőknél… Mire visszaértem a többiekhez már elég kevés barátomat találtam ott, de a szokásos trió még mindig ott állt ahol nemrégiben hagytam őket, ezért odamentem velük beszélgetni. Izgatottan kérdeztem meg, őket ki fogják-e képezni, Mikasa megrázta a fejét, Armin pedig kétségbeesetten nézett rám, úgy tűnik rá is az vár, mint rám. Sóhajtva átöleltem a vállát, és megnyugtattam nincsen egyedül ebben a zűrben, én is ugyanúgy nyakig beletemetkeztem.
- Téged ki fog kiképezni?
- Hanji…
- De szerencsés vagy. – görbült le a szám széle. Mindent megadtam volna annak érdekében, hogy engem is egy olyan vicces tag tanítson, de a sors úgy döntött inkább összezár egy idegbeteg tökmaggal.
- Azt nem mondanám…azt hallottam, hogy imádja a titánokat, és rajtuk kísérletezni, nem beszélve arról mennyire komolytalan meg…
- Armin, te a barátom vagy, de ne hozz ki a béketűrésemből. Felnézek arra a kísérletezőre. – néztem rá szigorúan, mire elvörösödött szégyenében.
- Ah, gomen (bocsi) . Neked ki lesz?
- Megyünk aludni, majd…hát találkozunk egy hónap múlva a tréningen. – köszönt el tőlünk Eren, és Mikasa miközben Arminnal elindultunk a lakásom felé, mert megígérte hazakísér.
- Levi tizedes…amikor meghallottam láttam ahogy magam előtt leforog az eddigi életem.
- Oh, nos ez eléggé…balszerencsés.
- Balszerencsés, Armin? Ez egy katasztrófa! Nem tudom hogy kezeljem... Annyira rondán néz, nem beszélve arról mennyire káromkodik.
- Ria nem akarlak elszomorítani, de te is elég sokat káromkodsz.
- Nem ez a lényeg!
- Figyelj – bátorítólag megragadta a vállam mélyen a szemembe nézve –, nem tudom mit mondjak. Valahogy bírd ki.
- Egy szónoklatot vártam Armin!!
- Hehehe, ebben az esetben nem tudok jó tanáccsal szolgálni, csak figyelj arra amit mond és mutat. Lehet, hogy szívtelennek tűnik, de nem az, hiszen látod Mikasa is milyen.
- Igaz…köszönöm, hogy hazakísértél Armin, jó éjt. Sok sikert Hanjival. – vigyorogva integetett míg be nem mentem a lakásba. Otthon már meleg étellel vártak, s amint megláttak rögtön elkezdték nézegetni rajtam az új egyenruhámat. Úgy fogdosták az anyagot, mintha aranyból lett volna, mondjuk érthető, hogy ennyire odáig vannak érte, miután levettem én is egy jó ideig nézegettem a hátán az emblémáját óvatosan simogatva ujjaimmal. Valahogy az egész hihetetlennek tűnt, egy álom, vagy rémálom…
- Holnap elmegyek egy hónapra egy tizedessel gyakorolni, utána meg egy egy éves kiképzésre, szóval jó ideig nem fogtok látni. – meséltem az új híreket apáéknak, hadd ne
mondjam nem voltak annyira elragadtatva ettől, de ez ellen még ők sem tudtak semmit se tenni.
- Akkor nehéz év vár rád…egyél aztán menj aludni, pihend ki magad míg lehet.
- Köszönöm.
Reggel anya ébresztett fel hét előtt fél órával. Megfésültem a hajamat, és magamra aggattam az egyenruhámat, kezemben egy kisebb táskával indultam útnak. Már honvágyam volt, pedig alig fordultam ki a sarkon. Hiányozni fognak a barátaim, a sok nevetés, anya liliom illata, apa erős keze a vállamon, Mikasa lágy mosolya, Eren idegesítő nevetése, Armin bátorító szavai…valahogy olyan érzésem volt mintha a halálomba mennék nem is egy hónapi kiképzésre, habár ha eszembe jutott kivel megyek tényleg haláltábornak tűnt. Mivel reggelre beszéltük meg a találkát nem sok ember járkált a központban, épp akkor rakdosták ki az ennivalókat a piacnál mikor odaértem a szökőkúthoz. Már messziről felismertem azt a mogorva tekintetet amit ezentúl meg kell szoknom, mivel napi szinten nézhetek a szemeibe. Unottan figyelte ahogy a víz csordogál a szökőkútból miközben ült a lován, és egy másiknak a kantárját tartotta a kezében. Pár lány meg fiú körbe kerítette, biztos elájultak attól, hogy ilyen közel kerülhettek egy ilyen híres személyhez. A tizedes fintorogva fejezte ki nem tetszését a helyzettel kapcsolatban egészen addig míg meg nem látott. Rögtön rám ordított miért sétálok olyan lassan, és szedjem már a lábam, mert nincs sok időnk. Eleresztette a kantárt én meg megkövültem néztem az előttem álló hatalmas állatra. Ezt eddig senkinek se mondtam el, de félek a lovaktól…
- Mi a fenét csinál kadét! Szálljon már fel arra a szaros lóra, és induljunk el még mielőtt még több ember ide nem gyűl.
- Eh…uram, ez nem fog menni.
- Hogy mi?! – sziszegte gyilkos hangnemben, így felülről még ijesztőbbnek tűnt. Gyorsan hálát is adtam az égnek amiért alacsonyabb nálam, ha olyan magas lenne, mint Reiner akkor végképp elájulnék mikor rám nézne.
- Én félek a lovaktól…uram.
- Hogy mit csinál? – remegő lábakkal figyeltem ahogy egyre jobban megy fel a pumpája a tizedesnek. – Ha nem száll fel a lóra 10 másodpercen belül nem állok jót magamért! Gyerünk!
- Uram én… - beleharaptam a számba, és felnéztem rá. Szürkés-kék szemei szikráztak a dühtől.
Sóhajtottam egyet majd közelebb kezdtem lépni a jámbornak tűnő állathoz, aki mást se csinált eddig csak engem fixírozott ügyetlen szemeivel. Miért néz ennyire? Így csak még jobban megijeszt….eleve miért kell ilyen magasak, és nagyok legyenek?
Sóhajtottam egyet majd közelebb kezdtem lépni a jámbornak tűnő állathoz, aki mást se csinált eddig csak engem fixírozott ügyetlen szemeivel. Miért néz ennyire? Így csak még jobban megijeszt….eleve miért kell ilyen magasak, és nagyok legyenek?
- Már csak öt másodperce van kadét. – kerek szemekkel megfogtam a ló kantárját, erre a ló, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, megfordította nyakát, és megnyalta az arcomat. Innen nem emlékszek semmire, ugyanis sikerült elájulnom a traumától. Ez is csak a hülye felettesem miatt van, még mielőtt elkezdődött volna a tréning már meg akar ölni. Miért pont lovakon kell elmenjünk addig, hiszen ráért volna megbarátkoznom ezekkel a lényekkel az egy év alatt, de pont most…
Úgy éreztem mintha a föld remegett volna alattam, de mégis ütemesen, mintha egy szívverés lett volna. Nyugodtan hátradőltem, hiszen ha már álom akkor pihenjek egy kicsit. A matrac elég kemény volt, de a napvilág ami besütött az ablakon keresztül lágyan simogatta az arcomat. Hirtelen megcsapott egy citrom illat ami liliommal keveredett, rögtön anya jutott erről eszembe. Drága, jó anya…vajon hogy van? Reménykedtem míg én újra távol vagyok tőlük minden rendben lesz velük, hiszen nélkülem olyan kis ügyetleneknek tűnnek…lassan kinyitottam a szemeimet, nem, ez nem egy álom, hanem a borzalmas igazság. Kicsit előrébb dőltem volna, hogy jobban körbe nézzek, de ekkor valaki megragadta a vállamat, és cseppet se szépen hátrébb rántott.
- Te idióta, meg akarsz halni még mielőtt odaérünk? – bárhol felismerem ezt a lenéző, rideg hangot. Hátrafordultam, de ijedtemben majdnem megint leestem a lóról, ezért újra megragadta erősen a kezemet, ezúttal nem húzta vissza, hanem ott is tartotta. Levi tizedes a hátam mögött ült komor tekintettel nézve rám, mintha én tehettem róla, hogy ilyen rossz az élete. Mondjuk, ha az ő helyében lennék én se örülnék éppenséggel, hogy egy újoncot kell kiképezzek, ráadásul egy ilyen szerencsétlent.
- Bocsánat. – nyögtem ki elhaló hangon majd gyorsan előre fordultam, de így is majdnem elhánytam magam mikor megláttam milyen közel van az állat feje a kezeimhez.
- Ha nem akar leesni azt ajánlom fogja meg az istenverte állat fejét, mert bár különleges képességekkel rendelkezem, nem tudok egyszerre fogni két kantárt, és a nyamvadt kezét is!
- I-i-igenis! – eltorzult arccal teljesítettem a kérését. Szakadozottan fújtam ki a levegőt mikor konstatáltam, hogy még mindig élek, a ló nem falt fel, és nem is harapta le a kezemet. Oldalamon a saját lovam sétált miközben bámult, te jó ég, létezik, hogy egy ló gyilkosságot tervezzem? Nem akarok meghalni egy ló miatt!
- Nézzen előre! – összeszűkült szemmel néztem előre puffogva mikor megláttam egy kis kunyhót. Ijesztően hasonlított ahhoz a helyhez ahonnan meg kellett szöknünk anyáékkal a titánok elől. Hatalmasat nyeltem, izgatottan vártam mi lesz…a nap teljesen a fejünk felé emelkedett, tehát körülbelül délre járhat az idő. Riadtságomra a tizedes leugrott egy határozott mozdulattal az állatról, és várakozva nézett rám, én pedig félve pillantottam le a szemeibe. Így mentünk még előre egy darabig, míg elő nem tört belőle az indulat. – Hogy lehet valaki ennyire balfasz, és ő végzett harmadikként mikor még egy kicseszett lótól is fél?
Uh, szerettem volna visszaszólni neki, de egy: igaza volt, kettő: rangban nagyobb nálam, három: magában beszélt.
- SZÁLLJON MÁR LE, ÉS NE ÁBRÁNDOZZON KADÉT!
- D…de hogy? – a tenyerem izzadni kezdett a ló fején, majd eszembe jutott mit mondott apa mikor kicsi voltam, ne mutassak félelmet állatok előtt, mert megérzik, és akkor aztán nem lesz jó vége. Ettől persze nemhogy lenyugodtam hanem még jobban elkezdtem stresszelni, össze-vissza fickándoztam a helyemen.
- Istenemre esküszöm… - Levi megállította a lovat, ezzel egy időben pedig teketória nélkül a csípőmnél fogva leemelt és…ledobott a földre.
- Au…
- Mondott valamit kadét?
- Csak annyit, hogy köszönöm, uram! – rögtön feltápászkodtam a földről szalutálva neki. Kifejezéstelen tekintettel nézett rám majd elvitte a lovakat az egyik fához, hogy odakötözze őket, míg mi a fene meg tudja miket fogunk csinálni.
Egy percig szerencsétlenül álltam a ház ajtaja előtt, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve inkább benyitottam, mert nem akartam útban lenni, még akkor is ha szerintem nem lettem volna. Az ő gondolkodása szerint már csak a létezésemmel az útjában vagyok, szóval menthetetlen a helyet. Miközben kinyitottam az ablakokat, hogy szellőzzön ki a lakás eszembe jutott Armin, meg az, hogy vajon neki hogy megy a tréningje, ha jól emlékszem ő még el sem indult. Valami olyasmit mondott este, hogy Hanjival délután találkozik…a szerencsés, bezzeg nekem ez a sors jutott. Puffogva raktam le a táskámat a konyha asztalra, mire hatalmas por felhő alakult ki amitől köhögni kezdtem. Gyorsan elmentem onnan körbe nézni hol fogok lakni az elkövetkezendő 30 napban. Két hálószoba, legalább nem kell egy helyiségben aludjunk, gondoltam nyugodtan miközben tovább fedeztem fel a kunyhó rejtelmeit. Az egész úgy nézett ki pont ahogy elképzeltem, mintha nem jártak volna benne évek óta, ezért gyorsan hozzákezdtem a takarításhoz. Felkötöttem az arcom elé egy kendőt, erről a jelenetről akaratlanul eszembe jutott mikor a Trostnál a hullákat szedtük össze, a szememet rögtön csípni kezdte a könny, ezért megdörzsöltem. Találtam a fürdőszobában ijesztően sok mennyiségű takarító szert. Egy másik kendővel elkezdtem portalanítani a lakást, míg meg nem hallottam Levi ordítását. Rögvest a hang forrásához szaladtam, és szalutáltam neki, ami ugyancsak nem tetszett őméltóságának.
- Tch, mégis mi a szarnak szalutál annyit, kadét?! Ezentúl mindig ezt fogja csinálni?
- Igenis, uram! Egy alacsonyabb rangúnak mindig meg kell adnia a tiszteletet a nagyobb rangúaknak, akik felharcolták magukat arra a fokozatra. Még akkor is kell szalutálni ha hússzor találkozik a két fél egy nap leforgása alatt, uram! – hadartam el neki a betanult szövegemet. Ez volt az első dolog amit a fejünkbe tömtek, még az első nap mikor megérkeztünk a kadétok tréning területére. Jó formán le se szálltunk a szekerekről rögtön ezzel fogadtak minket. Levi szeme megcsillant, majd idegesen megdörzsölte a halántékát.
- Akkor ezennel, mint felsőbb rangú megparancsolom, hogy álljon le, mert az idegeimre megy. Míg itt vagyunk hanyagolja ezt a szabályt.
- Igenis, uram.
- És az uramat is hagyja, kadét.
- Igenis… - már folytatni akartam mikor megláttam a szikrát a szemében – Levi.
A szemeim kikerekedtek meglepetésemben, nem hittem el, hogy képes voltam kimondani ilyen egyszerűen egy felettesemnek a nevét. Gyorsan az ajkamba haraptam, bár ez nem látszott a kendő miatt, a tizedes szemei is elkerekedtek egy pillanatra, de utána rögtön felvették a szokásos nemtörődöm tekintetet.
- Én…
- Tegyünk úgy, hogy nem hallottam semmit kadét, és inkább kezdje el megmagyarázni mi a szart keres egy kendő az arcán miközben velem beszél. – rögtön leszedtem, hogy a nyakamba lógjon elhadarva a választ.
- Takarítok úr….hm… - egy köhögéssel próbáltam palástolni a tényt, hogy megint urazni akartam –, mivel elég nagy a piszok.
- Tch. Legalább most egy rugóra jár az agyunk, utálom ezt a hatalmas, undorító piszok hegyet. A múltkor mikor itt voltam nem nézett ki így. – úgy nézett körbe a ház belsejében mintha egy trágya dombon ülne.
- Már volt itt? – kérdeztem kíváncsian, bár kissé óvatosan, nem tudtam mikor lépem át nála megint a határt.
- Mégis mi a szart mondtam az előbb, kadét? – sóhajtott kifejezéstelen tekintettel. Tehát már a létezésemmel zavarom, akkor meg mindegy, hogy mit mondok mert ugyanúgy fel fogom húzni.
- Mióta? Azt mondta, hogy legutóbb, az mikor volt?
- … Öt éve. – hitetlenül meredtem rá, a fejemben pedig megütöttem a homlokomat. És annyi év után mégis mire számít? Csoda, hogy nem nőtt ki moha meg növény a lakásban… - Lásson munkához kadét, és ha nem csillog, mint a patyolat gondba lesz.
- És ezután mit csinálunk?
- Ezután? – kérdezett vissza fenyegetően, mire összementem mint egy kis egér. – Ha kell az egész napot rászánjuk a takarításra.
- Értem… - NANI (TESSÉK)?! Egy egész napot, hogy a fenébe lehet végig takarítani? Inkább akkor úgy csinálom, hogy ne kelljen még egyszer átmenni rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése