8

- Mi a gond sensei?

- Ezt szeretném én is tudni Handa-chan. Egész óra alatt magad alatt voltál, pedig általában te vagy az első aki jelentkezni felolvasásnál vagy feladatoknál. Minden rendben? – aggódva nézett le rám én pedig elvörösödtem ettől.

- Nos… - nem bírtam a szemkontaktust ezért inkább a cipőmet kezdtem figyelni miközben magyarázkodni próbáltam –, az a helyzet, hogy otthon felejtettem a noteszt amibe irkálok gyűlésekkor, tudja a sensei miről beszélek az a virágos…és ez egy kicsit lelombozott mivel nem akarok senkit terhelni…meg a háziból is elég sok van mostanság. Kezdek nagyon, nagyon kimerülni sensei.

- Atsuko… - szipogva néztem fel rá újra, valahogy most tört ki belőlem az összes stressz amin eddig átmentem, az pedig nem sokat segített, hogy az a férfi beszél velem ilyen kedvesen akit annyira szeretek.

Kotorászni kezdett a zsebében, majd előhúzott egy zsebkendőt amit átadott, így nem kellett az egyenruhámmal letörölnem a könnyeimet. Türelmesen várta míg lecsillapodott a szuszogáson, utána szomorúan mosolyogva odajött hozzám és magához húzott. A lélegzetem elakadt a váratlanul érkezett érintésétől, remegő kezekkel öleltem vissza, bár a fejemben feltűnt egy felkiáltó jel ami azt suttogta nem helyes amit csinálunk, én mégsem tudtam parancsolni magamnak, a testének a közelsége teljesen elszédített, a józan gondolkodásomból nem maradt semmi. Az arcom szerintem teljesen elpirult ettől, óvatosan felemeltem a fejemet, hogy a szemeibe nézhessek amik mindig oly kedvesen tekintettek a sajátomba…jelenleg behunyva voltak, amikor kifújta az orrán a levegőt kirázott a hideg, mivel annyira közel bújt a nyakamhoz. Meg akartam szólítani, de nem jött ki semmi a torkomon, mintha megérezte volna a hezitálásomat kinyitotta a látószerveit, és rám nézett átható tekintettel. Hápogni kezdtem szégyenemben, ő viszont elmosolyodott ezen lágyan megfogva kezével az államat.

- Egy nyitott könyv vagy Atsuko.

- Eh? – eltátottam a számat mikor meghallottam milyen csábosan suttogott. Kihasználva ezt a pillanatot hirtelen megcsókolt nyelvét pedig átcsúsztatta a számba, így szenvedélyes keringőt járhatott az enyémmel, míg a derekamnál fogva közelebb húzott magához. Ügyetlenül próbáltam tartani a ritmust a mozgásával, de valahogy lehetetlennek tűnt, mivel a tapasztalat kettőnk között túlságosan könnyen észrevehető. Izzadt tenyeremet megtöröltem egyenruhámba majd határozottnak szánt mozdulattal beletúrtam szőke tincseibe, ami egy fajta nyögést váltott ki belőle, viszont még mielőtt tovább piszkáltam volna a haját hirtelen eltolt magától kerek szemekkel. Sebtében megtörölte a száját, és megfordult, hogy aztán kezeivel ránehezedjen az íróasztalra, mintha most kezdett volna tudatosulni benne mit tettünk. Hevesen lihegve játszódott le a fejemben újra meg újra szenvedélyes csókunk, mikor egy rosszabb gondolat is kezdett társulni hozzá…

Sho 27 éves én pedig 16, mintha ez nem lenne elég nagy ok, ráadásul a tanárom is meg az osztályfőnököm egyben, ha ez valaha is kitudódik akkor vége a pályafutásának, és rosszabbik esetben börtönbe is fogják zárni. Remegő kezeimmel eltakartam a számat, ugyanis éreztem ahogy egy szipogás készül újra előtörni, ebben a helyzetben nem engedhettem meg magamnak, hogy összetörjek. Szótlanul álltunk mindketten az irodájában egészen addig míg lassan meg nem fordult, és rám nézett szomorú tekintettel, ettől úgy éreztem mintha egy vas marok megszorította volna a szívemet, előre láttam mi fog történni.

- Sajnálom Handa-san, engedtem az érzelmeimnek, amit sose lett volna szabad megtennem. – szólalt meg végül halkan, alig hallható hangon. – Sajnálom.

- Sensei, ez nem csak a te hibád én is…

- Próbáld elfelejteni amit most csináltunk, az lesz a legjobb. – könnyes szemekkel megráztam a fejem.

- Nem…ez volt az első jó dolog ami velem történt hónapok óta, nem akarom elfelejteni!

- Handa-san…kérlek. Ez nem helyes amit most itt tettünk, okos lány vagy, tudod nagyon jól milyen következményekkel járhat ha kiderül, pont ezért kérlek ne beszéljünk róla, és térjünk vissza a normális…

- Sho-san, – barna szemei elkerekedtek mikor kiejtettem lágyan a nevét –, tudom te is úgy érzel irántam ahogy én is…ezen a ponton nem látom értelmét…

- Handa-san most menj ki míg tudom türtőztetni magam, úgy látszik elfelejted, hogy nem egy tinédzserrel állsz szemben. Menj a többiekhez, már biztos mindenki vár ránk. Hamarosan én is megyek.

- Demo ( de )…

- Most! – élesen beszívta a levegőt én pedig gyorsan kisiettem a mosdóba, a folyosó teljesen üresen állt, ezért a lépteimnek a zaja fülsiketítően vízhangzott az iskolában.

***

Lassan a szemei vörösek lettek a konstans sírástól, azon a héten már vagy tizedjére feküdtem az ágyamban, és bőgtem széjjel szegény párnámat miközben magamhoz szorítottam a takarómat, bár kint lassan 30 fokos meleg volt. Próbáltam a fejemből kiverni a történteket, de akárhányszor bemegyek az osztályba, meglátom, vagy elsétálok az irodája előtt rögtön vörös lesz a fejem, és kissé elsötétül a tekintetem, ezt egyszer a vécében vettem észre, mikor fogat mostam újra eszembe jutott, még én is megijedtem az arcomtól. Az alvással nem volt probléma, mivel a szerelmi bánatom miatt folyton aludtam vagy sírtam, akárcsak egy nem rég született baba. Úgy tűnt teljesen elvesztem ebben a világban, ekkor lépett be a szobámba frusztrált tekintettel a testvérem. Kivágta az ajtómat én pedig egy jól irányzott dobással az arcához dobtam az egyik kis állatomat ami egyenesen az orrának ütődött utána leesett a földre, mint egy feladatát hősiesen teljesítő katona. Megborzolta a haját másik kezével pedig bezárta maga mögött az ajtót amit nemrég majdnem kitépett a helyéről. Felkészültem egy újabb támadásra, de nem hagyott időt eldobni egy vaskos matematika könyvemet mivel megragadta a csuklómat, és kivette a kezemből a tárgyat.

- Ha állatokat akarsz dobigálni jó, viszont a könyveket hagyd békén, ők nem ártottak neked semmit.

- M-mit keresel itt? – még egy utolsót szipogtam mire egy undor ült ki az arcára, és az arcomhoz vágott egy csomag zsebkendőt.

- Egy hete bőgsz mint egy újszülött, így nem lehet tanulni, pedig a folyosó másik végében vagyok. – válaszolta kifejezéstelen tekintettel. – Az a minimum, hogy elmondod mégis ki készített ennyire ki idegileg, ne halljak meg én is tudatlanul.

- Nem fenyeget a veszélye.

- Hm, igen, az inkább te vagy. Szóval? – karba tette a kezeit és türelmesen várt míg kifújtam a sebes orromat.

- Nem fogsz örülni neki Yoshi.

- Mikor örültem én valaha is bárminek ami kijött a szádból?

- HIDOI ( gonosz )!! – egy nagy sóhajtás után még mindig bedugult orral elmondtam neki kertelés nélkül mi történt, végig unottan nézett rám én pedig picit megkönnyeztem amitől frusztráltan felmordult.

- És az az Akise nevezetű fiú?

- Eh?? Mégis honnan tudsz róla? – rögtön elfelejtettem minden szív törésemet meg fájdalmamat mikor meghallottam a kérdését. Kerek szemekkel közelebb hajoltam hozzá, hiszen róla nem is meséltem eddig, lehetetlennek tartottam, hogy álmomban beszéltem volna, ha jól tudom nem szokásom.

- Ha kibeszélsz valakit és nem akarod, hogy az egész utca hallja csukd be az ablakodat, csak elsuttogom neked Atsuko, az én ablakomat is kiszoktam nyitni mikor friss levegőre vágyom tanulás után. Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre ha jól emlékszem, de lényegtelen mivel nagy a valószínűsége annak, hogy tetszesz neki. Miért nem nála veted be a csábítási hadjáratodat?

- Ne-nem szokásom olyat csinálni! Számomra csak Sho sensei létezik…

- Múlt időben. – hirtelen felállt az ágyamról, egy pillanatra elkaptam a sötét tekintetét még mielőtt kisétált volna a szobámból. Ijedten rohantam utána miközben majdnem megbotlottam az ágyneműmben, meg a rakat mangámban amiket még mindig nem raktam a helyükre.

- Yoshi!! Hova mész? – lerobogtam utána a lépcsőn félve mit akar csinálni, mivel leemelte a kocsi kulcsait a tartójáról.

- Megölöm azt a szemét ládát. – életemben először hallottam valamennyire is csúnyán megszólalni, nem beszélve arról az utálatról ami úgy csöpögött a hangjából, mint a kígyó mérge. Ijedten álltam az ajtó elé felemelve a kezeimet, tudtam ez nem sok vigasz hiszen sportoló, egy kis lökés és simán a földre terítene, de valahogy meg kellett állítanom.

- Kérlek ne tedd! Megígértem nem mondom el senkinek, nagy bajba kerülne ha rájönnének az emberek mit csináltunk.

- Nem szólok senkinek se, idiótának azért ne nézz légy szíves. Csak megkeresem és megverem ahogy az egy férfitól illik.

- Meg-megvered? Yoshi te sose verekedtél senkivel sem!

- Teszek kivételeket ha a húgomról van szó. Állj kérlek arrébb. – szólalt meg most már egy fokkal nyugodtabb hangon, de ettől függetlenül továbbra is komor tekintettel nézett rám.

- Nem.

- Aatsukooo…

- NEM! Hallgass végig! Ha nem akarsz még jobban megbántani kérlek hagyd békén…ezzel engem is megsértenél. Kezdem túl tenni magam rajta, tudom sikerülni fog a végén, csak hagyd őt ki ebből. Azért mondtam el neked, mert bízok benned és tudom helyesen döntesz…nem kértem vigasztalj meg…de próbálj megérteni Yoshi…

- Felfogod azzal a cseppnyi eszeddel mégis mit művelt te kölyök? Ha nem jön rá mit csinál akkor mindketten továbbmentetek volna…bele se merek gondolni milyen együgyű egy férfi lehet, nem beszélve arról mennyire kiéhezett.

- Yoshi, kérlek. – suttogtam könnyes tekintettel. – Hagyd békén.

- Nem bánom. – unottan visszarakta helyére a kulcsokat. – Oldd meg ahogy gondolod, kimaradok ebből a küzdelmedből, de legközelebb rám ne számíts, van jobb dolgom is, mint egy kisgyereket pesztrálni összetört érzelmei miatt amik nem is igaziak.

- Huh? Ezt meg hogy érted? – kérdeztem most már csodálkozva.

- Ahogy hallod, hacsak meg nem ment a füled épsége a sok sírástól. Nem tudsz effektív semmit se róla a nevén és az életkorán kívül, mégis honnan veszed akkor a szerelmet amiről annyira nagy áhítattal beszélsz folyton? Nem lehetsz szerelmes senkibe se ameddig meg nem ismered jobban, ezt vésd az eszedbe. Az a férfi se szeret nehogy már azt hidd, egyszerűen a testedet kívánja mert ki. Van. Éhezve. – kifejezéstelen tekintettel nézett rám majd felfelé kezdet sétálni a lépcsőn hátra hagyva. Teljesen sokk hatásba kerültem a szavai hallatán, akkor jöttem rá mennyire igaza van, ettől pedig a földre ültem a bejárati ajtó előtt és ott tunyultam egészen addig míg anya csodálkozó tekintettel fel nem állított.

Újult erővel mentem iskolába továbbra is fenntartva a látszatot, hogy minden rendben van velem, az órán ugyan úgy aktivizáltam, mint általában, vagyis sehogy, kifelé néztem az ablakon vagy az osztályt tanulmányoztam a tekintetemmel. Angolon egyre kevesebbet emeltem fel a kezemet, és a tanár úr se viselkedett túl kedvesen velem, mint ezelőtt, szigorúan megtartotta a tanár-diák viszonyt amit eddig is meg kellett volna. Iskola utáni programon rengeteget segédkeztem, mivel ez elterelte a gondolataimat, de ha véletlenül eszembe jutott az irodás jelenetünk megpróbáltam visszaemlékezni Yoshimi szavaira, így egyszerűbben haladtam tovább a gyógyulásomhoz vezető úton. A napok hihetetlen gyorsasággal teltek mivel beletemetkeztem a tanulásba és a munkába, ez által kevés időm maradt sírásra vagy gondolkodásra, mintha teljesen kiiktattam volna Sho senseit az agyamból meg az életemből is. Már nem volt szükség megjátszásra, hiszen tényleg rendbe lettem lelkileg, az arcom se annyira sápadt mint ahogy eddig…legalábbis egészen egy pénteki napig. A harmadik óránk nem rég kezdődött el én pedig lehajtott fejjel a padomon relaxáltam, mivel zene nem éppenséggel a legnehezebb tantárgy, ezért ezen az órán megengedtem magamnak a pihenést. Valószínűleg kopogtak az ajtón csak ezt a zajos osztály nem hallotta mivel elvonta a figyelmünket az őrjöngés, meglepetten fordítottam a fejemet a tábla irányába ahol félrehúzták az ajtót, és Akise sétált be nyugodt léptekkel visszahúzva maga mögött az ajtót. A tanárnő paprikavörös arccal figyelte ahogy a fiú meghajol majd a helyéhez kezd sétálni mintha mi sem történt volna. Pár lány elvörösödött mikor elhaladt mellettük, a tanárnő viszont továbbra is vele próbált ordítozni, úgy tűnt egy idő után belátta mennyire értelmetlen, mert ez a fiú el volt a saját világában. Összevont szemöldökkel néztem ahogy alig láthatóan egy papírgalacsint rak az asztalomra majd leül a hátam mögé szó nélkül. Kíváncsian felültem a padról és kibontottam, meglepetésemre egy üzenet állt benne.

„ Órák után gyere a suli háta mögé. Sürgős.”

Fájdalmasan fel akartam nyögni csak eszembe jutott mennyire közel van és feltehetőleg éppen engem bámul ezért visszafeküdtem elrakva a zsebembe az üzenetét. Ennyit a pihenésről, egész órán azon járt az agyam mégis mi ennyire sürgős, és mégis mit gondol magáról, hogy több hét után hirtelen felbukkan lazán hozzám vágva egy ilyen riasztó üzenetet…ez túlzás volt…nem vágta hozzám, viszont komolyan megijesztett vele. Szünetben felállt és Yukiterukhez ment, kelletlenül én is odasétáltam hozzájuk, vajon nekik is küldött ilyet?

- Most komolyan, mi a francot tudtál ennyi ideig csinálni? – kérdezte felháborodottan Ouji, mire legtöbben bólintottak.

- Ez az! Nem láttunk hetek óta, megint belemerültél egy ügybe?

- Magától értetődő. – biccentett a letámadott fiú. – Ti mondtátok ha szükségem van segítségre szóljak, ezért küldtem az üzenetet.

- Oh. – el próbáltam tussolni köhögéssel a meglepetésemet, ennek ellenére volt egy olyan érzésem felfigyelt a reakciómra. – Minden világos így, haha.

- Teee köcsög, kihasználsz minket? – Ouji felemelte a kezét, viszont Yukiteru megragadta az öklét és sóhajtott.

- Mi ajánlottuk fel…nehogy már ezért rátámadj.

- Nekem ma van rajz szakköröm. – húzta el a száját szomorúan Mao. – Majd mondjátok el miről van szó.

- Természetesen. – bólintott kifejezéstelen tekintettel Akise. – Mindenkit várok ott aki el tud jönni.