Hatodik rész

Dot Pixis az egyik legnagyobb rangú parancsnok az Álló Őrségnél, ő vigyáz a Déli féltek védelmére, amibe bele tartozik Trost kerület is, a védelem területén nála nincsen senki nagyobb rangú. Isten küldhette felénk ezt az excentrikus embert, mivel ha valaki más talál rájuk nem biztos, hogy túlélhették volna. Felvitt minket a fal tetejére, de egész addig egy szót sem szólt, csak sétált csendben előttünk miközben itta a kis kulacsból a…vizet. Bár ez a férfi egyáltalán nem volt olyan gonosz aurájú, mint a százados, mégis tekintélyével sokkal jobban parancsolt másoknak. Elég a jelenléte ahhoz, hogy ráhozza a frászt bárkire, nemhiába lett ilyen felsőbbrendű. Remegő lábakkal álltam meg, mikor ő is ezt tette. Lenézett az összegyűlt titánokra, és elkuncogta magát, utána mosolyogva fordult újra felénk, még az is megfordult a fejemben, hogy totál megfeledkezett a létezésünkről annyira belemerült a munkájába.

- Ha halljuk kadétok, mire jöttetek rá. – ezaz, erre  én is kíváncsi vagyok, ugyanis egy csomó mindenről lemaradtam. Azt se tudtam, hogy ki akarják őket végezni, míg meg nem láttam a hatalmas füstöt. Lehet mégsem volt olyan jó ötlet azt mondani én is tudom amit ők, pont ezért hallgattam mit mond Eren meg Armin.

- Apám pincéjében, Shiganshinanál van a válasz mindenre. Emlékszem, hogy rám hagyta ezt a kulcsot – emelte fel a kezével a nyakláncát amin az említett tárgy lógott –, és még mielőtt eltűnt volna belémnyomott egy tűvel egy adag folyadékot. Azt mondta, hogy a válaszokat majd megkapom a pincénkben, és minden áron védjem meg ezt a kulcsot, mert még hasznát fogom venni, így segíthetek az emberiségen.

- Minden bizonnyal olyan anyagot nyomott beléd amitől átváltozhatsz. – filozofált közbe Armin. – Valószínüleg memóriahiányod lett tőle, ezért jutott csak most eszedbe.

- Igen.

- Értem. – bólintott Pixis, majd visszafordult a város felé – Tehát a pincében van a sok kérdésre a megfejtés.

- Így van…hisz nekem? – kérdezte Eren elhaló hangon. Biztos kikészítette a sok átváltozás és esemény, hiszen majdnem megölték…újra.

- Ameddig te sem vagy biztos a dolgodban, addig inkább azt mondom, hogy megjegyeztem amit mondtál. Mégis úgy gondolom, hogy mindig átlátok az igazságon, ezért biztonságban leszel. – mindenki felszabadulva fújta ki a levegőt. – Arlert kadét, igaz?

- Igenis! – tisztelgett Armin.

- Imént azt mondtad, hogy ha használjuk a titán erejét akkor visszaszerezhetjük ezt a várost. Valójában így gondolod, vagy csak kétségbeesett ötlet volt?

- Ez…mindkettő. Amit akartam mondani az az, hogy Eren elviheti azt a nagy szikladarabot amivel betömheti a lyukat. Ez egy ötlet volt amit ott helyben találtam ki… - halkult el a hangja.

- Hm… - Pixis újra megfordult a város felé majd belekortyolt a kulacsába, utána mintha döntött volna megfordult felénk, és elindult Erenhez aki a földön ült. Leguggolt elé.– Be tudod szigetelni a falat?

- Eh…én…nos…nem tudom. Ugyanannyira tudatlan vagyok, mint az itt lévők. Szóval…nem tudok teljes szívemből válaszolni.

- Oh az igaz, hahaha, rosszul kérdeztem. Megteszed vagy nem? Melyik az?

- Meg! Nem vagyok benne biztos, hogy sikerül, de…megteszem! – Eren hangja most már sokkalta határozottabban csengett, mint pár perccel ezelőtt. Büszkén mosolyogva néztem le rá, de ebből ő semmit se látott, mivel a parancsnok szemébe tekintett.

Pixis összehívta a többi segédjét, hogy megbeszéljék a következő tervet amivel visszaszerezhetjük a várost amit elvesztettünk, Trost kerületét. Míg a parancsnok szónokolt a többi katonának addig mi Mikasaval Arminhoz mentünk, aki épp egy haditervet magyarázott a feletteseinek. A terv szerint a fal legtávolabbi részéhez csalják majd a titánokat, de nem kell feltétlenül megölniük, mivel elég lenne ha csak ott állnának messze a másik alakulattól. A titánok csak akkor támadnak ha nagyobb csoportokat látnak, pont ezért, míg oda vannak csalvam addig egy kisebb elit csoport elmenne a kőhöz, és védelmezné Erent az esetleges támadóktól, míg ő visszaviszi a követ a lyukhoz. Fentig hallatszott ahogy tiltakoznak lent az emberek, veszekedés tört ki közöttük, de  a parancsnok rögtön hozzálátott a csitítgatásukhoz, ami ahhoz eredményezett, hogy mindenki maradta a helyén, és senki se szökött el semerre. Gombóccal a torkomban fordultam a többiek felé, miközben a főnök beosztotta az embereket.

- Riggs!

- Igenis! – álltam rögtön pozícióba.

- Te velem jössz az elitek közé, remekül bánsz a Manőverekkel szóval szükségünk lesz rád. Egyet kérek…nehogy forrófejűségből megölesd magad.

- Nem, uram!

- Ackerman! Te is jössz. – Mikasa határozottan bólintott majd mosolyogva nézett Erenre aki inkább egy halhoz hasonlított azzal a tekintettel amivel viszonozta a lány boldogságát.

A feladat sikeres volt, de milyen áron? 847 katona megsebesült, 123-an eltűntek vagy meghaltak…hiába sikerült elérnünk a célunk nem maradtunk okunk az ünneplésre ennyi veszteség mellett. Két nap telt el amióta a titánokat megöltük, bár az is eleve egy teljes napot vett el, de most… a halottak között járkálunk, és összeszedjük őket, számoljuk hányan vannak, és azonosítunk akit csak lehet. Sállal az arcom előtt sétáltam könnybe lábadt szemekkel, a füst még mindig nem múlt el, a sok tetemnek a szaga pedig teljesen felkavarta a gyomromat. Imádkoztam hátha sikerül valahogy megtudjam mi történt a szüleimmel, de senki nem mondott semmit, épp ezért csak reménykedni tudtam mikor befordulok egy sarkon nem látom meg apa vagy anya félig megevett testét ahogy élettelenül fekszik a földön rászáradt vérrel. Remegő lábakkal segítettem pakolni fel egy szekérre őket miközben minden egyes pillanatban próbáltam visszafolytani a hányingeremet, hisz így is a járványt akarjuk elkerülni, ha pedig idehánynék nem igazán segítene a helyzetünkön, az is lehet, hogy súlyosbítaná.

Taligán vittük el az embereket egy nagy udvarra ahol elégettük őket nehogy kialakuljon egy fertőzés. Leültem a földre, és az égre néztem…hát hova jutott az emberiség? Ez…megbotránkoztató. Éreztem ahogy belesajog a szívem ebbe a gondolatba, ezért eltemettem az arcomat a térdeim közé miközben szorosan megfogtam őket. Remegtem a visszafolytott indulattól, az aggódás miatt, plusz a csalódottságom is mérhetetlen…teljesen elvesztem az ottani látványtól, és most senki sem segíthet ki.

- Ria… - arra eszméltem fel, hogy valaki suttogja a nevemet ezért körbenéztem ki az, Sashan állapodott meg a tekintetem.

- Igen? – kérdeztem vissza rekedten, a sírás szélén álltam.

- Jeannak szüksége van ránk… - mutatott messzebb, ahol a fiú kétségbeesetten ült kifejezéstelen arccal nézte a testeket ahogy égnek.

- Mi a baja? – felálltam, és most először néztem Sasha szemébe. Bár úgy állította Jeannak van szüksége ránk, ő is úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. Az arcából teljesen eltűnt a szín, szinte rá sem ismertem annyira halottinak tűnt a jelenléte. Megszorítottam a kezét, úgy sétáltunk egészen a fiúhoz.

- Jean mi…

- Marco…Marco meghalt. És mi nem is tudtunk róla. Nem mindegyik katona…hal meg hősiesen miközben mindenki figyel…rá. – az utolsó szónál elakadt a lélegzete, kezével eltakarta az arcát. Elsírta magát, és ezzel nem ő volt az egyetlen. Sasha mellettem teljesen kiborult ő is, még Anni is megdörzsölte a szemét. A tudat, hogy a csapattársunk, akivel három éven keresztül mindennap beszélgettünk meg össze voltunk zárva…akivel harcoltunk az emberiségért, hogy végre valahára győzzünk a titánok ellen, és ne tűnjünk el teljesen a föld felszínéről…meghaljon a tudtunk nélkül teljesen egyedül…nem kicsit kiborította mindegyikünk idegrendszerét. Tehát így lesz továbbra is? Egyre többen fognak meghalni közülünk, hullunk majd mint a legyek? Nem…ezt nem fogathatom el.

- Hősies halála volt attól még.

- Nem tudott senki róla! – üvöltött fel Jean aki a legközelebb állt hozzá. – Senkije se volt ott! RIA, KIBASZOTT EGYEDÜL HALT MEG!

- Erezd el Jean, nem ő tehetett róla! – szólt rá Reiner, mivel felemelt a galléromnál fogva. Kifejezéstelen tekintettel néztem rá egy pillanatig, majd erősen belerúgtam a lábába. Feljajdult,de rögtön elengedett, mire én továbbra sem kímélve a hasába rúgtam még egyet. Ettől idegesen felállt egyenesen nekem iramodva jobb öklével. Gyorsan kivédtem a támadását, ebből egy heves verekedés lett mindenki előtt, a többiek csak sokkolva nézték ahogy majdnem péppé verjük egymást, de a végén kigáncsoltam, és hátraszorítottam a kezét, leterítettem egy határozott mozdulattal a földre.

- Te idióta! – ordítottam rá olyan hangosan amennyire csak tudtam. – Azt hiszed a nyavalygásod segít is valamiben?! Nem fogja visszahozni az élők közé…de azért remélem most már jobban vagy, egy kis baráti verekedés után.

Kerek szemekkel nézett fel rám, én meg felálltam a hátáról  kinyújtva neki a kezem, vigyorogva. Elmosolyodott elfogadta a segítséget. A következő pillanatban egy katona ugrott le közénk nevemen szólítva. Rögtön tisztelegtem neki, hiszen látszott rajta, hogy nagyobb rangon van, mint én…habár ebben az esetben mindenki nagyobb rangon van, mint én. A sok stressz, és mozgalom miatt senki se iratkozhatott még be oda ahova akart, az én esetemben az Áttekintő Alakulathoz. A nő szigorúan rám nézett, és szólt, hogy jöjjek vele. Hátrafordultam a többiekhez, utána követtem amerre csak ő ugrált. Meglepetésemre egy civilekkel teli helyhez értünk oda, ahol ételt osztogattak nekik.

- Katona! Ha jól hallottam az anyja meg az apja eltűnt.

- Igen, hölgyem!

- Megtaláltuk őket, vegyen tőlük szentimentális búcsút, mert holnap tárgyalásra kell jönnie.

- Tárgyalás…hölgyem?

- Eren Jaeger esetében, Armin Arlertel és Mikasa Ackermannal. Van egy napja, ha késik akkor kizárjuk, szóval használja ki. Kettőkor kezdődik.

- Igenis!

- Elbocsájtva.

Levettem a sálat ami az arcomon volt, majd elkezdtem keresni a szüleimet a sok ember között, mígnem megtaláltam őket. Mintha több évet öregedtek volna, pedig csak pár nap telt el ameddig nem láttam arcukat. Anya búsan ette az ételt amit kapott, míg apa a hátát simogatta, és mintha bátorító szavakat suttogott volna neki. Odarohantam hozzájuk megölelve apát először. Hirtelen azt se tudták mi történt, csak miután felismerték a hajamat vették észre, hogy én vagyok az. Rögtön halálra ölelgetettek és puszilgattak, végig kérdezgették mégis mi történt, hogy állnak a dolgok a katonákkal. A részletektől inkább megkíméltem őket, szerintem senki se akarja hallani milyen ha társát látja holtan, égnek a testek, és a titánok…igen. Leültem melléjük kikerülve a kérdésüket, inkább visszakérdeztem ők most merre vannak. és mi történt velük. Kiderült a lakás egyben van, még mindig ugyanott vannak, szóval nem kell aggódni, egyszerűen kimenekítettek mindenkit Trost negyed közeléből, mert ki tudja mi lesz, ha jön a következő csapás. Nyugodtan fújtam ki a levegőt, akkor azt jelenti végig biztonságban voltak, és a lakás is egyben, ezért ugyanott élnek.

-  Holnap mennem kell egy tárgyalásra, addig veletek maradok, mára nem kértek vissza Trosthoz.

- Milyen tárgyalás? – kérdezte anya csodálkozva miközben mindhárman visszasétáltunk a lakáshoz.

- Erenről lesz szó…ott lesz Mikasa, és Armin is. Tudjátok akikről beszéltem.

- Gloria igaz amiket pletykálnak? Tényleg egy titán van mellettünk, és vissza akarják szerezni a Mária Falat?

- Erről…még én sem mondhatok semmi biztosat. Nem vagyok abban a rangban ahol beszámolnának ilyesmikről.

- Tehát még nem csatlakoztál az Áttekintőkhöz.

- Nem igazán volt mikor csatlakozzak. Elnézve a…történteket.

- Kérdezem utoljára…biztos ezt akarod, lányom? – apa leállított az udvarunkon komolyan néz a barna szemeimbe.

- Olyat láttam, és csináltam amiket nem sokan. Legyilkoltam több titánt mikor harcoltunk velük, az elitekhez soroltak engem. Bízom a képességeimben meg abban, hogy sikerül egy sikeres jövőt biztosítanom nektek…meg magamnak is.

- Gloria…ez nem azt jelenti, hogy mindig túléled. Az emberek meghalnak minden nap a titánok miatt, nem akarom, hogy egyszer azzal jöjjenek haza, hogy… - leállítottam anyát még mielőtt mégjobban belemerült volna a szövegelésébe.

- Mint mondtam biztos vagyok a képességeimben. Erről ne is beszéljünk többet, mert úgy is oda megyek ahova akarok.

- Rendben. Akkor menjünk be és együnk. Biztos rég ettél valami finomat, kint elég rossz kaját adnak.

- Azért…minden rendben ugye? – miközben ettünk nem sokat beszélgettünk épp ezért fura, hogy olyan hirtelen szólalt meg apa.

- Hát…próbálom elviselni. Kicsit még furcsa ez az egész…de valahogy ezt is túl fogom vészelni.

- Csak szólj, ha van valami baj, és segítünk ha tudunk. – ezen el kellett nevetnem magam.

- Ez vicces, elnézést. – mosolyodtam el, erre ők is elnevették magukat.

Estéig beszélgettünk, majd reggel mikor elérkezett az indulásomnak ideje elköszöntem tőlük, és megígértettem velük, hogy vigyáznak magukra, mert én sem akarok egyszer kapni egy üzenetet, hogy ők haltak meg. Megsimogatták a hajamat, megpuszilták az arcomat, én pedig elindultam az új egyenruhámmal, az előzőek borzalmasan néztek ki, büdösek voltak, véresek…de most sokkal jobban éreztem magam a családommal töltött nap után, bár nem aludtam éjjel olyan jól. Ez is csak a munkával jár amit választottam magamnak. Istenem, miért kell erre a tárgyalásra menjek? Meg sem kérdeztem pontosan miről is szól, csak annyit mondtak, hogy Eren sorsáról döntenek, ami szerintem nem igazság. Ő is csak egy ember…félig. De a lényeg benne van, az emberség továbbra is ott van a szívében pont ezért minek kell ennyire össze-vissza dobigálni…mint valami hús darabot.

Mikasa és Armin az ebédlő előtt álltak míg meg nem érkeztem én is. Hármasban elindultunk, kiderült, hogy szemtanúk vagyunk, és effektív arról lesz szó, hogy Eren meghal-e, mert fenyegetést jelent az emberiség számára, vagy él és segít az emberiségnek. Egyik változat undorítóbb, mint a másik, de mit tehetnénk ez ellen? Valahogy meg kell mentenünk, és ha szemtanúk vagyunk hát úgy fogunk tanúskodni, hogy megmentsük a szerencsétlen életét. Csendben vártunk míg Erent behozták, egy acél oszlophoz kötözték nehogy megtudjon mozdulni. Sose voltam tárgyalóteremben ezért kíváncsian néztem körbe, míg végül meg nem állapodott a szemem újra Erenen. Bíztatólag rámosolyodtam majd komor tekintettel figyeltem vissza a bíróra. A bíró elmondta miért gyűltünk itt össze, élni fog-e vagy meghalni a végén, és ha él akkor hova kerül a Katonai Rendőrséghez vagy az Áttekintő alakulathoz. A Rendőrségből egy alak rögtön elkezdte visszautasítani barátunkat amint hozzá került a szó, olyasmiről magyarázott, hogy bár segített az utolsó feladatnál, attól még kikéne írtani mivel veszélyes az emberekre nézve, és az a hülye pap is hozzálátott közbepofázni. Na most tartsd meg a türelmedet Ria…