6

Még mindig a fülemben csengett a hangja, még szombaton is mikor elindultam találkozni az említett személyjel. Az eddigi évek alatt sose gondolkoztam ennyit rajta, meg azon, Yuno mire értette azt amit mondott. Magyarázatot nem akart adni, csak ennyit jelentett ki, se többet, se kevesebbet. Nos, ha eddig aggódtam, akkor mostanra egyenesen pánikba estem, nem vagyok az a fajta lány aki jól tudja kezelni az ilyen helyzeteket, ezért is lettem olyan jóban Yunoval az első pillanattól kezdve. Mindig megvédett ha arra került sor, én pedig ezért kitartottam mellette, és inkább lelki támasza voltam Yukiteruval együtt, most viszont semelyikük se állt mellettem...Akisevel sétáltam az utcán miközben ő nyugodtan hümmögött egy melódiát amit nem ismertem. Úgy tűnt ő teljesen jól érzi magát, csak én vagyok az akinek a feje tele van többnél több kérdéssel, a rossz dolog meg az, hogy ő az egyetlen aki választ tudna adni rájuk, viszont ő meg nem az a fajta ember aki megkönnyíti mások dolgát…ilyenkor örültem volna ha kölcsön kérhetném kicsit Yoshi agyát, akkor biztos eszembe jutna valami okosság amivel kicselezhetném.

- Mi a baj? Olyan mintha valamin nagyon gondolkoznál.

- Eh? Ezt is leolvastad rólam? – meglepetten fordultam felé, ő csak megrázta a fejét, és továbbra is előre tekintett.

- Nem nehéz mivel a kezeiddel játszadozol. Ha izgulsz vagy gondolkozol valamin akkor folyton ezt csinálod.

- Ah? – megrökönyödve engedtem, hogy az ujjaim nyugodtan álljanak egymás mellett, észre se vettem mikor kezdtem őket csűrni-csavarni.

    Előtte nem tarthatok semmit titokban, hiszen majdhogynem egy hivatásos detektív, az iskolából is rengeteget hiányzik e miatt, ha minden jól megy neki úgy néz ki rögtön miután végez, ha nem hamarabb, felveszik a rendőrséghez akkora egy zseni. Szép is lehet, csak jelenleg nem válik a szerencsémre, ki tudja mit olvashat le megint rólam? Megpróbáltam kifejezéstelen tekintettel sétálni mellett, és figyelni arra hogyan mozog a testem, meglepetésemre elmosolyodott egy pillanatra, majd újra nyugodt tekintettel bement az ABC-be. Nagyokat pislogva utána kocogtam levéve egy kis kosarat, mikor utolértem rögtön megkérdeztem mégis mi annyira vicces.

- Te vagy. – válaszolt kertelés nélkül amitől kicsit megtorpantam rízzsel a kezemben. – Ahogy próbálod leplezni a cselekedeteidet, egyszerűen lenyűgöző.

- Ahogy összerakod inkább ciki. – sóhajtottam mosolyogva miközben tovább pakoltam be a kosárba a hozzávalókat.

- Dehogy, a legtöbb embert egyszerűen le tudom olvasni, ami a fejükben jár az látszik is az arcukon vagy a mozdulataikon.

- Ezt meg hogy érted? – meglepetten fordultam hátra, Akise elkezdte magyarázni felfedezéseit fel sem nézve a listájáról.

- Vegyük példának akkor Hinata-chant. Már messziről látszik mennyire tetszik neki Yukiteru-kun, elég csak jobban megfigyelni ahogy óvatosan oldalra néz mikor mellette áll, vagy ahogy a tekintete elsötétűl egy másodperc töredékéig mikor Yuno ölelgetni kezdi, de mindezek ellenére esze ágában sincs verekedésbe keveredni Yunoval, fenntartja a jó kapcsolatot, bár néha leesik róla a maszk. Az is látszik mennyire szereti a barátai, az arca mindig élettel telibb lesz mikor bejön az osztályba, vagy ha meglátja Mao-chant.

- S-sugoi ( hihetetlen ) Akise-kun. Ennyi mindenre rájöttél…kezdek félni melletted. – mindketten a kasszánál álltunk várva a sorunkra, ekkor nézett rám ma először, szemei huncutul csillogtak, a változatosság kedvéért ma se tudtam mi járhat a fejében.

- Nem kell, mivel téged egyáltalán nem tudlak leolvasni.

- Eh? Most mondtad milyen könnyen lehet engem leolvasni.

- Persze, úgy értve a cselekedeteiden látszik mikor vagy ideges, frusztrált, elgondolkodva satöbbi. Viszont…ami a legjobban érdekel – közelebb hajolt hozzám én pedig automatikusan hátrébb húztam a fejemet –, nem tudom kideríteni.

- É-és mi lenne az? – kérdeztem halkan egyre vörösödő arccal. Megfélemlítő jelenség tud lenni ez a fiú, főleg mivel magasabb nálam fél fejjel, meg maga az aurája is, ahogy viselkedik nem normális, teljesen lehengerli a körülötte lévő embereket, már csak innen látom mennyire bámulja három lány az utcáról…

- Mi jár a fejedben…Atsuko Handa.

- Hát ezzel mindketten így vagyunk. – motyogtam frusztráltan. – Én se tudom mi van a fejedben.

- Pedig szerintem elég nyilvánvalóvá teszem, ha ennél jobban meg kell eröltetnem magam akkor nagy problémával állok szemben. – gondolkodva simogatni kezdte az állát. – Egyszerűen mondjam ki, úgy jobb lenne.

- Sokkal. – megráztam a fejem, honnan jutott eszébe, hogy tudom mégis mik a tervei? Ez a fiú egy rejtély számomra…

- Yosh ( rendben )! Te…

- Jó napot! – egy öreg hölgy elkezdte begépelni a cuccokat teljesen megszakítva a beszélgetésünket.

Ezek után nem tudtunk visszatérni a témához, azt hiszem jobb is, valami azt súgta ha tovább folytatjuk olyan helyekre tértünk volna ki ami nem túl kedvező számomra. Álmodozva átadtam neki a csomagokat, és elindultunk Ouji lakásának irányába busszal, közénk újra beállt egy borzalmas csend, mint mikor a tetőn álltunk. Erről eszembe jutott újra az eset amitől picit ideges lettem, ezért felé fordultam majd határozottnak szánt hangon megkérdeztem tőle minek tette meg. Nem ez volt a világ legjobb döntése mivel úgy nézett vissza rám a kapaszkodóról mintha alig várta volna ezt a kérdést, a mosolya pedig nem kedves volt mint általában hanem inkább önelégült, ez az egész viszont nem tartott sokáig, mivel visszatért nyugodt tekintetéhez és válaszolt.

- Nyilvánvalóan azért, hogy félrevezessem az őrt, így azt hitte valamilyen kis szerelmes pár vagyunk aki kiszökött egy romantikus éjszakai kalandra a szüleik tudta nélkül, legalábbis ez az amire ő gondolt. Semmiféle hátsó szándékom se volt e felől megnyugtathatlak.

- Ah~. – nyugodtan kifújtam a levegőt.

- Legalábbis azt hiszem.

- E-eeeeeeeh?!?! – vörös fejjel néztem fel rá ő pedig elkuncogta magát, de nem válaszolt.

Ouji egy arisztokrata családból származik, ezért hatalmas telkük van, rengeteg dombbal, közel egy erdőhöz ahova a lakók gyakran mentek el vakációzni, mint kiderült az is a telkükhöz tartozik, és nem kis pénzt zsebelnek be mikor arrafelé mennek az emberek. A háza is lenyűgöző, úgy nézett ki kívülről mint egy múzeum, belül viszont teljesen modernül felszerelték, hosszú lépcső vezetett fel az emeletekhez, sose gondoltam volna, hogy ennyire gazdagok, mivel nem az a beképzelt fajta fiú, mint ahogy azt először hiszik az emberek. Egy öreg arcú férfi nyitott ajtót nekünk, majd tisztelettudóan beinvitált a nappaliba ahol a többiek már vidáman beszélgettek, és nevettek valamin. A komornyik magunkra hagyott minket, így teljesen hangzavarba kerülve, kicsit el akartam szabadulni, ezért megragadtam Yuno kezét és a konyha felé kezdtem vonszolni, majd magunkra zártam az ajtót. Csodálkozva nézett rám ezért megmagyaráztam neki miért vagyok ennyire stresszes állapotban, Akisevel való beszélgetésemet próbáltam úgy mesélni, hogy nem vörösödtem el, de az arcáról lerítt ezt nem sikerült elérnem.

- Yuno-chan kérlek, segítened kell. Azt hiszem tetszek neki.

- Wow Atsuko-chan, az ember azt hinné, hogy amennyi romantikus mangát olvasom rájössz mikor kinek tetszel, de úgy tűnik nálad nem ez a helyzet. – sóhajtott majd határozottan a szemeimbe nézve. – Miben segítsek hát?

- Akadályozd meg ha látod, hogy beakarja vallani az érzelmeit!

- Eh? Ezt te se mondod komolyan…

- Kérleek~ én nem vagyok jó az ilyesmiben. Még senkivel se jártam és…és nekem nem is tetszik, akkor meg vissza kéne utasítsam, de megbántani se akarom…

- Veszett ügy vagy. – vállamra tette a kezét majd elmosolyodott. – Segítek ahogy csak tudok. Azt azért jegyezd meg, nem mindig lehetek melletted.

- Aah köszönöm! – hálásan magamhoz öleltem.

Bár a lakásban több szakácsot is felvett a család, megengedték mi főzzünk ez alkalommal, hiszen azért is jöttünk le a játékok mellett. Mindenki betudott segíteni pár helyen, viszont részemről az egész eléggé megalázóan telt, mivel folyton ügyeltem nehogy kettesben vagy túl közel kerüljek Akisehez. Nem jönne semmi jól ki belőle... Krumplit pucoltam Yukiteruval vigyázva nehogy megvágjuk magunkat közben pedig nagyokat nevettünk milyen nevetségesen nézhettünk ki, az egyik krumplihoz nyúltam mikor váratlanul megéreztem valakinek az ujjait, meglepetten néztem fel a vöröses szemekbe amik áthatóan tekintettek az enyémbe. Mielőtt visszahúzhattam volna a kezem Yuno átment közöttünk a kagylóhoz így elmúlt a feszültség kettőnk közűl. Hálásan néztem a lány hátára majd vissza a meghámozandó krumplikhoz. A fiú még többször megpróbált a közelembe férkőzni, egyszer mikor az edényeket tettem ki az asztalra ő is mellettem termett hogy segítsen, de Yuno újra elkapta a tálcákat még mielőtt elvehette volna. Az ülésnél pedig mellém kezdett leülni mikor Yuno könnyes szemmel helyet foglalt mellettem, mivel nem lehetett Yukiteru társaságában, aki az asztal másik részénél térdelt. Kezdett az egész helyzet abszurd lenni, ezt pedig a többiek is észrevették.