19

     Sötétség vett körül egészen addig míg váratlanul fel nem tűnt egy mesékből ismert helyiség. Nyugodtan sétáltam magassarkúban egy gyönyörű kertben, tele rózsa bokrokkal és fűvel, amiket itt-ott eltakart egy nagyobb kő, azokon keresztül lehetett közlekedni. Friss levegő járta át a tüdőmet miközben a növényeket kémleltem kíváncsi tekintettel, a virágok mind furcsa színűek voltak, zöldben és feketében pompázott egy pár, előfordult lila is. Mosolyogva téptem le az egyiket a helyéről, óvatosan nehogy megszúrjam magam tövisével, megsimogattam szirmait és a hajamba raktam. Felnéztem a lakásra aminek a közelében sétáltam, nem az a hatalmas kastély szerű, inkább csinos és régies kívülről, de valamilyen oknál kifolyólag tudtam, belülről sokkal modernebb és tisztább. Kívül jobban hasonlított egy romhalmazra, de valahogy mégis volt benne egy fajta csinosság, ami miatt esztétikussá vált a szememben.

     Kecses mozdulatokkal megkerültem a házat, mögötte egy nagyobb tisztás húzódott, két gyerek játszott egy kisebb tó közelében. Mindkettőnek szőke haja virított a napfényben, kellemes melegség öntött el őket láttán. Egy közeli fa alatt egy férfi ült magányosan, épp valamit olvasott, ezért nem láthatta amint elsétálok a kicsik felé. Beleharaptam ajkamba mikor észrevettek, most bajban vagyok? Lehet nem kellene itt lennem és most mindjárt ki fognak innen lökni, vagy megijednek és elsírják magukat! Sose tudtam bánni normálisan a gyerekekkel. Meglepetésemre mindketten vigyorogva rohantak felém, sose láttam még két ilyen gyönyörű fiút, ráadásul úgy néztek fel rám mintha egy istennőre tekintetének, ettől az ábrázatuk aranyos vigyort vett át amitől én is el kellett mosolyodjak. Az egyik ijesztően hasonlított Dracora, a másik is, bár…neki a szeme sötétbarna volt akárcsak az enyém, és az álla nem olyan hegyes mint neki, inkább kerekebb…

- Szia anya! – ölelt meg a kékszemű– Milyen volt a munka?

- Fárasztó. – automatikusan jöttek ki a szavak a számból, nem tudtam irányítani őket – De most már itt vagyok és játszhatunk valamit.

- Játszunk seprűset! – a barna szemű fiúnak felcsillant a szeme és beleharapott ajkába – Lécciiiiii…

- Caspian, Xalvador, engedjetek engem is anyátokhoz, és Caspian, már megmondtam ezerszer túl fiatal vagy még ahhoz!

- De apaaaa… - felemeltem a tekintetemet és Draco szürke szemeivel találtam szembe magam. A két fiú félreállt így csókot lehelt az ajkaimra amitől kirázott a hideg – Fúúúúúj. Ez undorító!

- Hagyjátok már abba! Még a végén kijön a rágcsám!

- Menjetek játszani, mi is mindjárt csatlakozunk. – fiaink izgatottan mentek a fa alatti árnyékba, így kettesben maradtunk.

- Jól vagy? – simogatta meg lágyan a fejemet, kissé érintve a rózsát – Kicsit sápadtnak tűnsz.

- Mondja ezt Dracula.

- Nem, úgy látom semmi baj. – vigyorodott el. Megfogtam bal kezét, az inge fel volt hajtva, így látszódott rajta a sötét jegy, de csak halványan.

- Fáj?

- Évek óta nem, hányszor fogod megkérdezni?

- Nem tudom…szereretem hallani ahogy nemet mondasz.

     Az álomnak véget ért, én pedig lassan kinyitottam a szememet hogy aztán egy nagyobb fény fogadjon egy ijesztően tökéletesre festett fehér szobában. Persze, az iskolai gyengélkedőben feküdtem, több ember is ült az ágyamnál, mikor meglátták, hogy felébredtem fáradtan mosolyogtak rám. Megtöröltem a látószerveimet és megpróbáltam felülni, hogy jobban szemügyre vehessem őket. Harry kezében szorongatott valamit, Hermione virágot cserélt, Ron pedig félrerakta a csokit amit éppen majszolt, ha tippelnem kéne azt mondanám az én ajándékomat falta még mielőtt megkaphatta volna. Minden fontos ember jelen volt csak pont az az egy ember nem akire szükségem lett volna…

- Jól vagy? – kérdezte Ron félve végigmérve.

- Fogjuk rá, kicsit fáradtan. Mi történt? Ki lettem ütve és nem tudom mi jött azután…

- Harry? – Hermione ránézett, mintha azt mondaná, na gyerünk, oszd meg vele mi borzalmakat éltünk át miután elájult. A fiú mély lélegzetet vett és elmesélt mindent töviről-hegyire úgy ahogy volt.

     Miután megmutatta a sikeresen kicsikart emléket Dumbledore-nak, az igazgató mesélt neki a horcruxokról, amiről persze Harry még nem hallott, nem is volt honnan. Én is csak azért tudtam róla, mert Malfoy-ék sok ilyen piszkos ügyben benne vannak, egyik esti beszélgetésnél pedig meghallottam ezt a szót és mivel nem tudtam róla utána kerestem, de csak nagy nehézségek árán találtam meg a magyarázatot kérdéseimre, és csak pár sort írtak róla. Egy lelket ha az ember szétszakít gyilkolással belerakhatja egy részét egy tárgyba vagy állatba, ahogy Harry mondta. Úgy tűnt Ő Akit Nem Nevezünk Nevén pontosan ezt csinálta, sőt több tárgyba is belerakta lelkeinek maradványait, arra jutottak, hogy valószínűleg hat darabba összesen amiből kettő el lett pusztítva a harmadikat meg nemrég találták meg. Elmentek egy régi barlanghoz ahol egy nyakláncot találtak, az egyik horcrux sok közül.

- Itt van. – átadta a kezében szorongatott tárgyat. Tüzetesen megvizsgáltam, a hatalmas M betű csak egy emberre utalhatott aki nem más, mint…

- Mardekár? Hogy találta meg? – suttogtam megilletődve.

- Hamisítvány. Nyisd ki. – a csalódottság leple erősen rám nehezedett mikor elolvastam a kis levelet amit beleraktak.

- Vajon sikerült elpusztítania?

- Nem tudom, ezt ki kell derítenünk, máshogy nem jövünk rá.

- És Dumbeldore? Vele mi van? – mindegyikük másfelé kezdett bambulni még Hermionénak is megállt a keze a virágoknál, arcukon fájdalmas kifejezés ült ki. A szívem majd megszakadt mikor meghallottam a választ, mivel több napig kiütötten feküdtem itt és Pomfrey ápolt, nem volt honnan tudjam Dumbledore haláláról. A temetés pár nap múlva lesz, addig embereket hívnak és megcsinálják az előkészületeket. Félve kérdeztem meg mégis mi történt vele, Harry tisztán látta ahogy Piton hidegvérrel megöli, ez ugyanannyira sokkolt engem mint Hermionét vagy Ront.

- Először Malfoynak kellett volna megtennie. – olyan hirtelen ültem fel a helyemben, hogy még be is szédültem kicsit. Megszorítottam a paplant és Harry szemébe néztem.

- És…akarta?

- Nem tette volna meg. Leeresztette a pálcáját Piton pedig megölte helyette.

     Csendben visszafeküdtem és gondolkodva néztem magam elé. Az érzéseim össze-vissza szálltak, boldogság, mert élek és megöltünk rengeteg halálfalót, viszont hatalmas szomorúság Dumbledore és Draco miatt, nem mellesleg még idegesség és bosszúvágy Piton tettéért. Nem tudtam hová tenni ezt a sok érzelmet, valamilyen fura okból üresnek tűnt a fejem meg a lelkem is, meg az az álom…csalódott leszek ha csak belegondolok, túl szép lenne, hogy igaz legyen. Hihetetlen mennyi minden meg tud változni pár óra leforgása alatt, ha nem kaptunk volna abból a szérumból már rég halottan feküdnék itt, ez is Harrynek köszönhető meg az eszének. Viszont még így is történt egy baleset, méghozzá egy súlyos, elvesztettünk egy olyan varázslót és egyben igazgatót aki mellettünk állt, de most, hogy meghalt… Tudjukki biztosan elkezdi szőni újabb terveit hogyan igázhatja le a varázsló világot. Tenni akartam volna rengeteg mindent ez ellen, de azt se tudtam honnan kezdjem. Anyának szüksége van rám, az iskolát se akartam ott hagyni, de Harryéknek is segíteni akartam megkeresni a horcruxokat és megölni azt aki végzett apámmal.

- Szó se lehet róla. – rázta meg a fejét határozottan Hermione – A családoddal maradsz és mész Roxfortba, majd értekezünk valahogy, másban nem segíthetsz.

- De segíthetnék! Bármibe tudnék és veletek mennék, nem nyafognék.

- Nem akarom, hogy még egyszer valaki meghaljon miattam. – suttogta Harry, idegesen megütöttem a fejét – AÚ!

- Komolyan mondom akkora egy nagy idióta tudsz lenni te is…senki nem halt meg érted Harry, mindenki a saját akaratától tett amit tett. Ne legyél ennyire önző gondolkodású. Minnél több emberre szükséged van, több szem többet lát.

- És anyukád?

- Megértené. – ráztam meg a fejem – Erős nő, megoldaná, higgyétek el. De nektek szükségetek van rám, én tudok a legtöbbet erről a tárgyról, régebben beleolvastam Dracoék könyvébe, tele volt írva ilyesmikkel.

     Nem szóltak semmit, már sejtettem nem akarják társuljak hozzájuk, lehet jobb is így. Egyáltalán nem biztos, hogy akkora segítség lennék nekik, az is lehet inkább útban állnék, ezért nem éri meg elmenni, de ez nem azt jelenti nem lehetek semmi segítségükre. Megpróbálok toborozni embereket, bár a félelem nagy úr, főleg ezekben az időben. Legtöbben biztos elmenekülnek, főleg a félvérek és a mugli származásúak, nagyon vigyáznom kell magamra, bár én aranyvérű vagyok, mégsem állunk Tudjukki mellett. Felmerült az agyamban Draco ígérete miszerint beszél majd velük hagyjanak minket békén, valamiért attól félek megfeledkezett rólam, vagy meggondolta magát, mert a többiek rábeszélték. Nem mertem belegondolni mi fog következni mikor hazaérek az iskolából, nem voltam otthon hónapok óta, csak leveleken keresztül értekeztem anyával, kíváncsi voltam mennyi változott meg, de rá kellett jönnöm, semmi. Temetés után rögtön hazament mindenki vonattal, szótlanul utaztunk mindvégig, mindenkit teljesen felemésztett a gondolata is és a szomorúság, senki se tudta mire számítson ezek után. Próbáltam pozitívan hozzáállni és könyvvel elterelni a gondolataimat, de nem ment ezért a végén félretettem és kifelé néztem az ablakon.

     Anya kint várt, amint meglátott mosolyogva megölelt, de látszott rajta az a mosoly nem igazi. Elköszöntem Harryéktől, reménykedtem nem utoljára, és elindultam anyával hazafelé. Út közben elmeséltem neki mindent élőben úgy ahogy történt, nem szólt semmit csak a fejét rázta.

- Sötét idők várnak ránk, drágám, remélem ezzel te is tisztában vagy.

- Igen, tudom…

- Mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy biztonságba legyél.

- És te? – néztem fel rá ijedten. Arcáról határozottság, semmiképp se félelem tükröződött.

- Ne aggódj, mindent elrendeztem. Draco nemsokára nálunk lesz.

- Draco? – szívverésem felgyorsult neve hallatán, anya kislányosan elmosolyodott, éreztem ahogy az arcomra pír kúszik – Ne nézz így!

- Látni akar, küldött egy levelet, teljesen kétségbe van esve mi van veled, majd meghal, hogy megöleljen. Merlinre, annyira sajnálom, hogy nemrég jöttetek össze és már ilyen véget ért.

- Nálam jobban senki se sajnálja, hidd el. – haraptam ajkamba szomorúan. 

     Mikor hazaértünk épphogy levettem a cipőm felcsendült egy lágy csiripelő hang ami jelezte nemsokára vendég érkezik hop hálózaton keresztül. Mivel egy emberre számítottunk mindketten odamentünk a kályhához, nem kerülte el figyelmemet ahogy anya becsúsztatja kezét kabátja zsebébe. Draco fél percen belül megérkezett, tiszta porosan, ezért letörölte magáról a koszt utána kerek szemekkel nézett. Látszott rajta mennyire sokk hatásba van még mindig, hiszen miatta történt ez az egész, mielőtt bármit is szólhatott volna odarohantam hozzá és magamhoz szorítottam. A könnyeim megállíthatatlanul potyogni kezdtek a szememből, most jött ki belőlem az összes eddig elfolytott érzés amint megláttam azt az embert akit kimondhatatlanul szeretek. Éreztem ahogy szaggatottan veszi a levegőt, megpróbál nem sírni ő is, már csak azért is nehogy még jobban aggódjak, ismertem már annyira, hogy tudjam mit miért csinálunk.

- Keysha, hála az égnek jól vagy. – suttogta megnyugodva – Azt hittem valami súlyos bántódásod esett. Mikor Potter írt nem akartam elhinni mi történt, megátkoztam az egyik pulykánkat idegességemben.

- Mi? Mondd még egyszer.

- Elátkoztam az egyik puly…

- Nem a pulyka érdekel Draco. – nevettem fel megrázva a fejemet – Küldött neked levelet Harry?

- Ja…igen. Még másnap, nagyon szarul voltam, magamat hibáztattam végig…oh. Jó napot Mrs Taylor! – Draco szemei anyára vándoroltak majd elpirult, gyorsan odament hozzá és köszönt neki, még hamar észrevette, mindvégig a hátam mögött állt. Anya mosolyogva üdvözölte őt és elhívta az ebédlőbe, mivel házimanónk nemrég fejezte be a sütést, főzést. Draco vonakodva, de elfogadta a meghívást és leült mellém, olyan aranyos volt ahogy szégyenlősen mozog a lakásunkban. Emlékeztetett a Karácsonyi napokra, amikor még minden nyugodtan telt, együtt az egész család…

- Szerettem volna kérdezni valamit tőled, Draco. – kezdte anya komoly hangnemben – Mégis milyen komoly szándékaid vannak a lányommal kapcsolatban?

- Anya! – sziszegtem kellemetlenül. Nem hiszem el, komolyan megkérdezte? Hogy juthatott eszébe ilyesmi? És mikor én is itt vagyok? Legalább várta volna meg míg kimegyek…

- A legkomolyabb. – válaszolt hezitálás nélkül Draco. Gondolataimat megszakította a mondata ezért kíváncsian néztem mindkettőjükre, vártam a folytatást, mint egy néző műsor közben.

- Helyes, akkor gondolom az idő számodra nem lényeges.

- Mrs Taylor, majdnem három évet vártam arra, hogy összejöjjünk, az idő már meg sem kottyan nekem. – anya lágyan elmosolyodott majd felém fordult.

- Figyelj Keysha, tudom sokkolni fog ez a hír, de beirattalak a Beauxbatonsba. Franciaországban található, elég messze tőlünk ahhoz, hogy ne aggódjak miattad. Nincs merszem továbbra is a Roxfortba tartani, ki tudja mik lesznek ott.

- Egyet értek. – sóhajtottam keserűen – Semmi jó se jöhet ki abból miután Dumbledore meghalt. De, úgy tudtam Angliából nem vesznek fel diákokat.

- Jó ha az embernek vannak ismerősei, drágám.

- És… - félve rápillantottam Dracora, mikor meglátta kétségbeesett tekintetemet elmosolyodott és megfogta az asztal alatt a kezemet, de ez nem nyugtatott meg, attól még ugyanannyira rettegtem mi lesz kettőnkkel, velem, és főleg vele.

- Ne félts, ma chérie, vigyázok magamra meg anyukádra is. Te inkább a saját problémáiddal foglalkozz egyszer az életben és ne próbálj segíteni mindenkinek.

     Nem mertem megkérdezni mi fog következni ezután, tényleg megvár? Meg eleve, milyen lesz az évem abban az iskolában? Sose voltam még ott, annak ellenére, hogy sokat olvastam róla. Őszintén féltem a jövőtől, szükségem lett volna egy barátra aki meghallgat, ezért beszéltem Hermioneval míg lehet, ugyanis Weasley-ék esküvője után azt tervezték lelépnek keresni horcuxokat, bár velük mehetnék, legalább lenne egy pont az életemben amikor tudom, hogy hasznos vagyok nekik. Így úgy éreztem magam mintha menekülnék a harc elől, pedig erről szó se volt, teljességgel felkészültem arra a pillanatra mikor Tudjukkivel kell csatázzunk és akkor senki és semmi se állíthat meg, rögtön megyek és agyontiprok pár halálfalót ahogy megérdemlik. Hiszen a jó mindig győz, a mesékben is, nem?

~End~

Első rész

Ijedten néztem körbe és vártam a magyarázatra, de erre nem volt szükség, mivel amint felültem éreztem, hogy valami nehéz húzza a nyakamat, Helen lánca. Mint rossz emlékek emlékeztetőjeként fényképek ugrottak a fejembe az előző óra, vagy napok eseményei, de ezúttal nem tudtam magammal bírni és egyenesen lehánytam magam mellé a földre. Anya elkezdte szótlanul feltörölni, majd miután befejezte olyan szorosan ölelt magához amennyire csak tudott. Túlságosan gyenge voltam ahhoz, hogy viszonozzam szeretetét, még sírni se tudtam, csak egyszerűen sajnáltam magam. Apa egy széken ült, potyogtak a könnyei, és ez még jobban elszomorított. Nekem is ott kellett volna meghalnom barátnőimmel együtt, hiszen hogy tudnék most élni azzal a tudattal, hogy én tehetetlenségem és gyávaságom miatt haltak meg? Erősen megszorítottam a medált és kinéztem az ablakon. Mindenki rohangált és ordítozott, látszódott, hogy mekkora zűrt kavart ez az egész.

-  Hol vagyunk? – kérdeztem rekedt hangon miközben még mindig kifelé néztem az ablakon.

- Rózsa Fal mögött. Biztonságban. – felelte apa csendesen miközben megsimogatta a fejem tetejét. Nem tudtam ők miken mehettek keresztül, míg én távol voltam, és azt se tudtam mennyi idő telhetett el, teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam.

- Hogy kerültünk ide?

- Hajón mentünk ketten, te meg eltűntél. Nagyon féltünk. – zokogott fel hirtelen anya.

- De mikor megkérdeztünk kiderült életben vagy és már kórházban, egy Áttekintős hozott be, de nem is tudtuk ki. Pedig meg akartam köszönni, hogy meg…megmentette a lányomat. – szomorúan lenéztem a földre, majd szüleimre. Bocsánatot kértem amiért ennyire megijesztettem őket, és megígértem, hogy többet nem fordul elő, viszont egyben el is akartam mondani nekik tervemet, amit akkor eszeltem ki miközben a rohangáló embereket figyeltem.

- Apa…anya. Én, egy éven belül…benevezek a katonaságba és ha lehet Áttekintő Alakulatba akarok menni.

- NEM! – anya fájdalmasan felordított, pont erre a reakcióra vártam.

- Megölöm őket… - néztem fel rá határozottan mivel ő volt az egyetlen aki akadékoskodott, viszont ahogy ráemeltem pillantásomat valamiért rögtön elhallgatott – Kivégzem őket…és meglátjátok, büszkék lesztek rám. NEM engedem, hogy a barátaim halála, és az összes többi emberé kárba vesszen. Ha mi nem lázadunk fel…akkor senki se fog.

- Kincsem…

- Nem érdekel mit mondtok, akkor is elmegyek ha akarjátok, ha nem. Mert én…ezt elhatároztam két ok miatt is, meg kell tudnom miért nem tudtam megmenteni...Helent meg Serenát. – anya a szájához kapta a kezét apa pedig határozottan állta a tekintetemet.

- Mana, hagyd tegyen amit akar. Ez a lány aki most itt ül…már nem 11 éves, hanem legalább 20.

Anya akkor semmit se szólt, csak bőgött és bólogatott, viszont azóta eltelt az az egy év, én pedig kifejezéstelen tekintettel álltam a sorban a többi újonc mellett miközben a százados leordította a fejünket már az első nap. Hátratett kezekkel figyeltem minden egyes szavára, hiszen sose lehet tudni mikor mondd valami olyasmit ami segíthetne a kiképzésemben. Megszorítottam a csuklómat és körbe néztem a soromban, egy barna hajú fiú mellett álltam aki határozott tekintettel nézett egyenesen a századosra. Az üvöltöző férfi most már leszállt közénk és megállított egyes embereket, hogy rájuk rivalljon, én pedig még mindig kifejezéstelenül nézelődtem körbe. Furcsa mód hozzánk nem jött oda, bár inkább megszokott, mi átéltük azt a poklot amit sokan nem mondhattak el magukról, kíváncsi volnék hányan vannak itt akik a Mária Falnál éltek. Elég volt erre az ismeretlenre tekintenem hamar leolvastam az érzelmeit az arcáról, könnyű eset mivel pont így néztem én is ki mikor felkeltem a kórházban. Nem újdonság ha azt mondom, hogy a tábor nem nézett ki a legszebben, nem is számítottam másra hiszen ez nem egy üdülő központ hanem keserves felkészítés arra ami kint vár minket. Undorral az arcomon járkáltam körbe, hogy feltérképezzem a területet, mivel még vacsoráig volt egy kis idő, a cuccaimat rögtön leraktam a saját kis barakkomba ahol még öt lánnyal kellett osztozkodjak. Már előre várható a tény, hogy nem mindenki birkózik meg ezzel a hellyel, ezért nem is csodálkoztam mikor láttam a szereket teletömve emberekkel akik inkább mezőgazdálkodni mennek, mintsem itt maradjanak.Valahogy nem maradt sok időm a gondolkodásra, hiszen máris elkezdődött az újoncok kiképzése. Egy nappal előtte unottan ültem egyedül és ettem az undorító ételt ami leves kellett volna legyen mikor valaki kihúzta mellettem a széket.

- Leülhetünk? – az a fiú állt ott aki mellettem volt a bemutatkozásnál is. Zöld szemei csillogtak, de még így se tudtam eltekinteni társaitól, egy rideg, de gyönyörű kinézetű lány, és egy szőke hajú ártatlan tekintetű fiú. A szívem kihagyott egy ütemet, hiszen felismertem benne Helent…gyorsan el is néztem tőlük és elzavartam a fejemből ezt az ostobaságot.

- Ahogy gondoljátok. – feleltem mogorván.

- Eren Jaeger, ő itt a testvérem Mikasa Ackerman és…

- Armin Arlert. – nyújtotta ki a szőkeség a kezét barátságosan. Mindegyikükkel kezet fogtam majd én is bemutatkoztam.

- Gloria Riggs, de inkább simán Ria.

- Simán Ria, hova valósi vagy? – a kanalam megállt a levegőben, tekintetem pedig elsötétült, ezt biztos ők is észrevettek mivel egymásra néztek, majd az Eren nevezetű fiú közelebb hajolt.

- Azt ne mondd…hogy te is a Máriánál voltál. – erre felkaptam a fejem, ezzel együtt pedig sikeresen elejtettem a szerencsétlen kanalat a földre. Gyorsan felvettem és visszafordultam hozzájuk.

- Is?

- Mi is ott laktunk. – felelt nyugodtam Mikasa testvére helyett.

- Hmpf. Akkor ti is láttatok…pár dolgot. – grimaszoltam inkább a levesnek, mintsem a titánokról akikről beszélek – Mindegy is, hova akartok menni ez után?

- Áttekintőkhöz. – Eren szemei vadul csillogni kezdtek, akkora gyűlölet és gyilkolási vágy volt a látószervében, hogy egyesek megijedtek volna tőle, de én pontosan tudtam mit érez, hiszen legalább én is ennyire határozott vagyok azzal az Alakulattal kapcsolatban. Egy éve először elmosolyodtam, sose találkoztam még olyan idiótákkal, mint én, akik képesek bevállalni egy ilyen célt, úgy hogy látták mivel állnak szemben.

- Szavadon foglak titeket. – felemelkedtem a helyemről, hogy menjek aludni mikor meghallottam a mellettünk lévő asztaltól egy horkantást. Rögtön odakaptam a fejem a fiúhoz aki ezt a hangot adta ki. Jean Kirstein. A legnagyobb faszkalap a világon, de azt el kell ismerni, hogy legalább őszinte, ő volt az aki beismerte, hogy a Katonai Rendőrségnél akar lenni, ha befejezte itt a tanulást. Kétlem, hogy sikerül eljutnia odáig, amilyen gyáva még ebből az épületből se fog sikeresen kievickélni.

- Mi bajod? – szóltam rá mire felkapta a fejét majd elnevette magát.

- Jól hallom? Öngyilkos jelöltek vagytok mind a négyen? Kár…

- Inkább te vagy az öngyilkos jelölt. – ropogtattam meg az ujjaimat, kerek szemekkel nézte ahogy elkezdek felé sétálni. Felállt helyéről és egyenesen a szemembe nézett.

- Még sose ütöttem meg lányt.

- Nem is adok rá esélyt, hogy bele kezdj.

- Jean Kirstein, igaz? – Eren ugyanolyan idegesen felállt a helyéről. Megforgattam a szemeimet és kifelé mentem az ebédlőből, ügyesen nekimenve annak az idióta Jeannak, még véletlenül se higgye azt, hogy megúszta a verekedést.

Kintről hallottam ahogy bent veszekednek, majd elhallgatnak amint megszólalt a harang, elérkezett hát a lefekvés idő, de nekem nem volt hozzá kedvem, ezért továbbra is kint maradtam az udvaron és néztem ahogy fut Sasha, még mindig. Szegényt rajtakapta a százados amint épp egy krumplit eszik miközben ő a többiekkel beszélt, jobban mondva úgy ordított ahogy nem szégyellt. A lánynak a büntetése futni több órán keresztül ráadásul még vacsorát se kaphatott, ami úgy tűnt jobban megviseli, mint a több kör a helyiség körül. Nekidőltem a korlátnak úgy figyeltem ahogy lassan felmondja a szolgálatot a lába, a végén meguntam a bámulást és inkább a csillagokat kezdtem fixírozni. Elérkezett ez a nap is, végre tehetek valamit a titánok ellen, és ha jól játszom a lapjaimat akkor eljuthatok az Áttekintőkhöz, onnantól aztán határ a csillagos ég, már ha túlélem az expedíciókat amiről mindenki tudja mennyire kevés az esélye annak, hogy egy újonc visszatérjen. Bár ezt elég könnyű kigondolni, viszont nem olyan egyszerű elérni, még nem tudom ki mennyire ügyes ahhoz, hogy belekerüljön a top 10-be, a lényeg hogy én is benne legyek, és akkor biztos a siker. Észre sem vettem mikor, de a lábaim elkezdtek remegni, talán a félelem miatt? Eltelt egy év a barátnőim halála óta, azóta pedig nem láttam egy titánt sem, mikor találkozok eggyel vajon lesz annyi bátorság bennem, hogy megöljem, vagy kétségbe esek és meghalok? Nem…semmiképp sem halhatok meg, rengeteg dolgot akarok megtudni addig, az első és a legfontosabb az, hogy tényleg az én inkompetenciám miatt haltak meg a hozzám legközelebb álló emberek, vagy pusztán normális reakció volt a részemről? A másik…meg akarom tudni…ki mentett meg akkor. És miután megtudom megköszönöm, feltehetőleg ha él, és én felismerem. Sok idő eltelt, a memóriám meg nem a régi, majdnem elájultam mikor megmentett az a férfi, tehát fogalmam sincs ki lehetett az, csak az arcát láttam volna, legalább annyi…

- Gloria!

- Kibaszottul RIA! – idegesen fordultam hátra mikor megláttam Eren ijedt tekintetét. Rögtön lenyugodtam, nem akartam már első nap ellenségeket szerezni, hiszen a jövőben az is lehet, hogy társak leszünk az Áttekintőknél. – Sajnálom, azt hittem más vagy.

- Jean?

- Ne is beszéljünk arról az állatról.

- Most hogy mondod…tényleg hasonlít egy lóra az arca. – a szám megremegett majd váratlanul felnevettem. Nem tudom miért van ilyen hatással rám ez a fiú, lehet azért mert hasonlít rám valamilyen szinten?

- Nem kellene aludj, Eren?

- Ez ugyanúgy rád is érvényes. Már egy jó ideje itt állsz, de mikor megláttam, hogy remeg a lábad azt gondoltam fázol és… - átnyújtotta a pulóverét, mire megráztam a fejem.

- Nem kell, kösz. Csak elmélkedtem pár dolgon.

- Van egy sejtésem min. Figyelj Ria, tudom hogy én egy senki vagyok és semmi beleszólásom az életedbe, de ezt tapasztalatból mondom, nem érdemes sokat agyalni a múlton, mert változtatni már nem lehet rajta. Pontosan tudom mit érzel. – idegesen rácsaptam az öklömmel a korlátra.

- Francokat tudod! Honnan tudnád? Te biztos nem láttad ahogy a barátnődet megeszi az a szörny, és…nem halt meg a legjobb barátnőd a kezeid között. Az a vér szag…és a csontok roppan… - Eren megfordított a vállamnál fogva és határozottan a szemembe nézett. Azt hittem meg fog bántódni azoktól amiket a fejéhez vágtam, nem gondoltam komolyan. Elfelejtettem, hogy ő is ott volt ahol én, és valószínűleg ugyanazt a poklot élte át, mint én, vagy akár rosszabbat.

- Elhiheted, tudom miről beszélsz. Én nem Jean vagyok, vagy Connie akiknek fogalmuk sincs milyen az mikor látják ahogy embereket esznek a titánok. Talán én érzem át innen a legjobban, meg Mikasa, de mint mondtam…NE gondolkozz a múlton. Te is oda akarsz kerülni ahova mi, igaz?

- Igen. – megszorította a vállamat és egy mosoly kíséretében bólintott.

- Akkor tartsunk ki egymás céljai mellett. – lehajtottam a fejem és sóhajtottam. Igaza van.

Onnantól volt az a pillanat amikor kezdtem egyre jobban kimászni a sötétségből, először csak Eren nyújtott nekem segítő kezet, majd utána lassan a többiek is. Armin is hamar jött utána, leginkább akkor kerültem hozzá is közelebb miután eltelt már az első két hónap a táborból és épp pihentünk a földön egymás mellett, mert teljesen kiütött minket a harci kiképzés. Nem voltam a legjobb a verekedésben, egy dolog amit meg kellett tanulnom a többiektől, már aki akart segíteni, de inkább a többieket kémlelve tanultam el egy-egy trükköt. Eleinte nagyon szerencsétlen voltam, csak a 3D Manőverezéssel bántam jól, sőt furcsa mód jobban, mint a társaim. Viszont akkor a lelkemet kiköpve feküdtem a poros földön miközben a nap épp halálra akart égetni.

- Armin.

- Hunh?

- Azt hiszem nem ez az erősségünk. – tápászkodtam lassan fel, miközben körbe néztem. A kedves százados még nem vette észre, hogy lazsálunk ezért kifújtam a levegőt megkönnyebűlten.

- Határozottan nem, de te legalább jó vagy a 3D Manőverezésben, én még abban is csak szerencsétlenkedni tudok…így mindenkinek csak az útjában leszek ha bekerülök az Áttekintőköz…sőt, már most eléggé útban vagyok. – ránéztem Armin kristálykék szemeibe, a szívem újra kihagyott egy dobbanást, hiszen a fejemben Helen arca ugrott be, és ártatlan természete, akárcsak az Arminé. E miatt valahogy sokkal egyszerűbben ment a vele beszélgetés, bár tudtam, hogy hiába képzelem oda halott barátnőmet, a valóság távol áll ettől.

- Armin… - suttogtam, mire felkapta a csüggedt fejét – ne mondj ilyeneket. Te igenis egy hasznos katona vagy a társadalomnak, nálad jobb stratégista már csak a feljebb valóknál van, az újoncok közül te vagy a legjobb, ne is számíts arra, hogy valaki mindenben jó legyen, én sem, Eren sem, és még Mikasa sem jó mindenben.

- Mikasa igenis mindenben jó, Ria. Nem kell hazudnod csak azért, hogy jobb kedvem legyen, te is és én is tudom nagyon jó...

- Pont most dícsértelek meg milyen okos vagy, erre ellentmondasz a véleményemnek. Istenem, figyeld már meg jobban azt a lányt. Komolyan nem veszed észre a gyenge pontját? Még én is tudom pedig csak pár hónapja ismerem.

- A támadása tökéletes, előrébb van az ellenfelénél legalább két lépéssel, a védekezése is kifogástalan, mivel egyszerre több helyre is tud figyelni, ezért nem tudják meglepni sehonnan sem. Nézd, pont most pillantott hátra, hogy lássa nem-e akarja valaki megtámadni onnan, tökéletes a mozgása, és egyszerű, mintha egy pihe szállna a levegőben.

- Armin. – mosolyogva megráztam a fejem és megborzoltam aranyhaját – Nem azért nézett hátra, hogy lássa az esetleges ellenséget.

- Hm? Hanem?

- Nézd meg ki van hozzá a legközelebb.

- Közel… - összeszűkült szemekkel nézett körben a verekedő társaságon, addig én egy felleget kezdtem kémlelni és vártam mikor veszi észre a láncszemet. Ittam pár korty vizet, majd mikor láttam, hogy két perc után se mond semmit felálltam és elakartam indulni én is újrakezdeni az edzést, ekkor szólalt meg. – Eren.

- Mindenkinek vannak gyenge pontjai még akkor is ha tökéletesnek tűnnek. Armin – kinyújtottam neki a kezemet kifejezéstelen tekintettel – verjünk széjjel pár titán segget együtt, hm?

- IGEN! – meghatódva belekarolt a felajánlott segítségbe, ekkor vett észre minket a rémálmunk.

- ARLERT! RIGGS! Mit gondolnak ez egy vakáció??!! Azonnal jöjjenek ide!

18

     Március végéig úgy gondolom eléggé boldog ember lettem, de egy levél mindent megváltoztatott körülöttem. Akkor jöttem rá két dologra is, a szülők mennyire fontosak egy gyerek életében és Draco Malfoy egy halálfaló. Hihetetlen, hogy pár óra alatt mennyi minden fel tud fordulni, egy ember kedve, meg maga az élete is. Sohase gondoltam eddig bele mi lenne ha elveszítenék egy számomra értékes személyt, hiszen annyira szokássá vált a mindennapi jelenléte vagy a levelei, hogy egyszer sem álltam meg a mindennapi teendőim közben egy hála erejéig, egyenesen normálisnak vettem a létezését. Életemben nem szenvedtem ennyit és sajnos úgy tűnt semmi se tud segíteni rajtam, talán csak egy ember, a barátom. Érdekes, az a személy tud a legjobban lenyugtatni aki egyben legjobban felhúzott azzal, hogy titkolózott előttem hónapokon keresztül. Így már minden világos, miért kapta el bal kezét olyan hamar, ha véletlenül hozzáértem, miért nem vette le az ingét soha hogyha szexeltünk, nem azért mert megégette a kezét, hanem a sötét jegy miatt. Hogy lehettem ennyire ostoba és vak is egyszerre? Rejtély marad.

     Az üzenet ami teljesen összetört délben érkezett, abban az időpontban ritkán szoktunk kapni postát, csak reggel, már akkor sejthettem valami nincs rendjén. A családi bagoly jött el, Tunya, olyan hirtelen szállt le, majdnem hasra esett. Pislogva kinyitottam a levelet, Draco mellettem belekukkantott kitől van.

„Keysha

Semmi körülmények között ne gyere haza, tudom ez a hír sokkolni fog és elhiheted én vagyok a legszomorúbb, hogy így kell megtudnod…apádat tegnap megölték a halálfalók, mert nem társultunk hozzájuk. Nem tudom mi fog ezután történni velünk, arra kérlek légy erős, kincsem, és még egyszer NE gyere haza. Jelentkezni fogok nemsokára, kérlek figyelj Tunyára, és vigyázz magadra.

anya”

     A papír tele volt áztatva könnyekkel, normálisan fel se tudtam fogni mi van velem, csak éreztem ahogy Draco magával húz kifelé a teremből és benyit egy üres osztályterembe. A könnyeim automatikusan potyogtak a szememből, összerogytam mint egy baba a földre, az agyamban felmerült a gondolat milyen piszkos lehet a padló, furcsa pont most ilyesmin agyalni, eddig nem vettem észre a környezetem, de abban a pillanatban a legapróbb részletet is megláttam. Fogalmam sincs mennyit sírhattam Draco kezei között, de eltarthatott egy ideig, szerintem megvolt vagy fél óra is, legalábbis a belső órám szerint, mivel még nem csengettek. Lágyan simogatta a hátamat nyugtatásképp, de egy hang se jött ki a torkán, felnéztem rá majd elkerekedett a szemem a látványtól. Szürke szemeiből könnyek záporoztak lefelé sápadt arcán, lassan vörösödött a látószerve körül a bőre. Hitetlenül elnevettem magam miközben még mindig bőgtem akárcsak egy öt éves.

- Te minek…sírsz? – szipogtam eszeveszetten, alig tudtam kimondani ezt a pár szót.

- Sajnálom. – suttogta egymás után gyorsan – Sajnálom, sajnálom….annyira sajnálom, nem gondoltam volna, hogy bántani fognak titeket.

- Miről beszélsz? – megrázta a fejét miközben szemeiből  kidörzsölte az utolsó könnycseppeket, de nem szólt semmit  - Draco…mi van?

- Nem mondhattam el, meg kell értened. Nem akartam, hogy veszélybe kerülj,de…meg sem…meg sem fordult a fejemben bánthatják a családodat is. – kezdtem kapiskálni miről lehet szó, de hallani akartam a szájából, csak így lehettem biztos benne. Megragadtam a talárját és egyenesen rá néztem, úgy tűnt megint sírni kezd de a végén legyűrte.

- Mondd. – hihetetlen gyorsasággal váltott át a szomorúságom idegességgé.

- Sajnálom. – lenézett és felemelte a bal kezéről az inget, a sötét jegy ott éktelenkedett, már ki tudja mégis mióta, mint valami bélyeg ami megpecsételi a sorsát. Erősen a számba haraptam és leültem a fenekemre, a térdemen megtámasztottam a fejemet, erősen próbáltam gondolkozni mégis mit kellene tegyek. Biztos nem erre a reakcióra számított, de jelenleg túlságosan le voltam sokkolva ahhoz, hogy bármit is mondjak. Csendben ültünk egymás előtt, próbáltam lelassítani lélegzetemet, mivel a tekintetem mindig elhomályosodott a könnyektől, és jelenleg nem akartam sírni, mivel ezt meg kellett beszéljük.

- Hallgatlak. – kezdtem el a kommunikációt.

- Még iskola előtt történt. Nem volt más választásom, azt mondták meg kell tegyem vagy…megölnek. Apámat akarják büntetni velem azért mert Tudjukkinek nem hozta el Pottert. Most… engem neveztek ki egy feladatra, de Keysha el kell hinned nekem nem önszántamból lettem én is halálfaló, sose akartam ezt. Hinned kell nekem!

- Nem! Semmit se kell csinálnom, jelenleg utállak és megtudnálak ölni téged a két kezemmel, miért nem szóltál eddig?! Annyi esélyed lett volna rá, egyszer se akartad elmondani?!

- Akkor…hiszel nekem, hogy nem akartam magamtól…?

- Hogy a fenébe ne? Nem vagy normális Malfoy. – fáradtan fellélegzett és magához ölelt, éreztem ahogy rázkódik a válla, ami miatt újra előtörtek a könnyeim, a fenébe is.

     Eltartott egy ideig mire teljesen eljutott az agyamig mi történt apával, azzal az emberrel aki a legtöbbet jelentette nekem anya mellett. Borzasztó érzés, főleg elmondani a barátaidnak, azok a szomorú nézések, az egyetlen ember aki igazán velem tudott érezni az Harry és az utóbbi időben rengeteget volt velem, beszélgettünk olyan dolgokról amikről még soha, milyen ha meghal egy családtagod. Nagyon jól esett az is Draco mennyire segíteni próbált, de ebben  a helyzetben nem tudott. Nem fogadta a legjobban milyen sok időt töltöttem legjobb barátommal, mivel járásunk óta nem igen lógtam velük, ezért neki fura volt ez az egész helyzet. Hála az égnek meghagyta magának a megjegyzéseket, ő is láthatta a fejlődést rajtam, próbáltam boldog lenni, de nem mindig sikerült. Néha összetörtem szünetekben, olyankor félrevonultam a lány vécébe senki ne lásson, de előfordult már, hogy elsírtam magam a hálóban is. Ha a közelben volt valamelyik barátom rögtön odapattant lenyugtatni, nem kellett olyan sok hozzá, csak egy kis törődésre van szükségem ha összegyűl a fájdalmam.

- Keysha, el kell mondanom valamit. Azt hiszem kitaláltam mit akarok csinálni Lumpsluckal.

- Ideje lett már benne vagyunk Áprilisban.

- Tudom, épp ezért fogom használni Felixet.

- Micsoda? De azt – körbe néztem majd közelebb hajoltam hozzá nehogy valaki meghallja miről beszélünk, nem mintha bárki figyelne, mindenki el volt foglalva saját dolgaival – nem Ginnyre tartogattad?

- De igen…annak várnia kell, sajnos. Most fontosabb azt amit Dumbledore rám bízott. Pár nap múlva megteszem, megvárom a tökéletes alkalmat és csak azután.

- Szerintem legyen egy hétvége. Nincs az útban a tanulás meg a többi, kicsit nyugodtabb az élet, meg mindenki lemegy Roxmortsba.

- Nem rossz ötlet, lehet az lesz. Valahogy ki kell szednem belőle azt az emléket,ha törik ha szakad.

- Többieknek szóltál már?

- Tudják, de most Ron alszik, Hermione meg…

- Tanul. – mondtuk ki egyszerre mosolyogva. Az ablakon kopogásra lettem figyelmes, Calipso újra feltűnt egy levéllel. Kibontottam, Draco üzent menjek le az udvarra vele. Elköszöntem tőle és lesiettem a közös fánkhoz, ahol még negyedik évben átváltoztatta Mordor egy görénnyé, mindig elnevettem magam az emléken és ez ma sem volt másképp. Sajnos ahogy én egyre felszabadultabb úgy lett Draco egyre stresszesebb. Nem árulta el az okát, de volt egy megérzésem mi miatt, nem csodálom miért tűnt fáradtabbnak egész évbe, látszott rajta valami megeszi belülről és semmit nem tud tenni ellene.

     Már várt mikor lefutottam a lépcsőkön, akkor esteledett, ezért még világos volt valamelyest kint. Nekidőlt a fának, üres tekintettel nézett maga elé, csak akkor tért vissza az élet szemeibe mikor megpillantott, ettől rögtön hevesebben kezdett verni a szívem.

- Szeretlek. – suttogta fülembe miközben magához ölelt. A lélegzetem szaggatott lett, először mondta ki ezt a szót amit már olyan rég óta vártam.

- Én is, nagyon.

- Figyelj rám Keysha, ugye tudod mindent megteszek azért, hogy biztonságba legyél?

- Igen.

- Akkor kérlek, ne kérdőjelezd meg a döntéseimet. Szeretnék szakítani veled.

- Szó se lehet róla Malfoy.

- Valahogy gondoltam hogy ez lesz a vége, nem tudsz rám hallgatni egyszer se, mi? Ez a saját érdekedben van, értsd már meg, nemsokára olyan dolog fog történni, ami mindent megváltoztat, nem akarlak elveszíteni, te vagy a legfontosabb személy az életemben és utálom magam amiért nem léptem évekkel ezelőtt. Igazságtalan a francba is, hogy csak ennyi időt tölthettünk együtt.

- Kezded átvenni a szokásaimat. – mosolyodtam el szomorúan. Sejtettem el fog érkezni ez az idő is, de nem gondoltam volna hogy ilyen hamar.

- Megpróbálom meggyőzni őket ne bántsanak téged meg a családodat többet, mert elárulok valamit a minisztériumnak. Vigyázz magadra és ígérd meg nem keresel fel.

- Ugye tudod, hogy lehetetlen kérsz tőlem?

- Tudom, mert önfejű, makacs, hajthatatlan…

- Jól van! Elég lesz. – ütöttem meg vehemensen a vállát mire elmosolyodott. Szóval ez az utolsó alkalom mikor úgy találkozunk, hogy járunk. Nem akartam ezt, pedig világosan csak miattam csinálja, nem akar még több szenvedést okozni nekem, pedig eleve nem is miatta történt ez az egész, hanem a társai miatt, én tudom mennyire utálja Tudjukkit, és egyáltalán nem igazságos szülei részéről, hogy belerángatták ennyire az ő ügyükbe. Egy külön hely van számukra a pokolban, a saját gyerekükkel ilyet csinálni, hihetetlen. Szomorúan gondoltam vissza a vidám évekre amikor még semmi bajunk sem volt az órákon kívül.

     Harmadik évben mikor dobigálgatott galacsinokkal az órán és folyton idegesített a baromságival, aztán elérkezett a negyedik év, mikor megtetszettem neki, fogalmam sincsen miként vagy miért, mivel borzalmasan néztem ki akkor, na nem mintha most egy modell alkat lennék, viszont régen egyenesen bányarém voltam. Undorító arccal és pattanással, míg ő akkor is tökéletes bőrrel rendelkezett, csak gyerekesebb arc társult hozzá. Komolyan azt hittem utál engem, a viselkedéséből ez jött le, erre kiderül kezdett megszeretni, mégis úgy viselkedett velem, mint egy darab szarral. Szivatott, kigáncsolt és majd megölte Harryt meg Ront ha velük sétáltam, mint valami idegbeteg. Visszagondolva valószínüleg csak azt akarta figyeljek fel rá, de épp az ellenkezőjét érte el. Nem is tudom hogyan sikerült ennyire beleessek, Malfoy karizma, úgy tűnik. Kár, ennek most már vége, mivel veszélybe kerültem.

     Önmarcangolva teltek el a következő napok, mégis hogyan máshogy? Anyával majdnem mindennap leveleztünk egymással, a temetésre nem mehettem el, megtiltotta, attól félt mi történik ha ott is megjelennek és elakarnak rabolni. Kínkeservesen lassan telt az idő, mintha vissza fordították volna. A tanulás és az iskola már egyáltalán nem érdekelt, rettegtem, mert volt egy rossz érzésem ami nem hagyott nyugodtan aludni és élni mindennapjaimat. Úgy tűnt Harry is érezte ezt, mivel aznap mikor le akart menni Lumpsluckhoz mielőtt megitta volna a Szerencseszérumot Dumbledore Seregének is hagyott kortyokat, szerinte valami nagy van készülőben, ezért én is, mint mindenki más ivott belőle és készen álltunk a legrosszabbra. Azt kell mondanom hatalmas mázli, hogy hagyott nekünk is mivel nélküle meghaltunk volna az is biztos. Járőröztünk kettesével a folyosókon meg kint mikor megérkeztek a halálfalók…velük együtt pedig Draco. Összeszorult a szívem mikor megláttam őt is közöttük, látszott mennyire kétségbe van esve, főleg mikor engem is megpillantott, arca elsápadt, szemei vadul csillogtak. Párom, Ginny idegesen elkezdett harcolni velük, Harry a lelkemre kötötte vigyázzak rá, de semmi szüksége se volt védelmemre, mivel remekül elbirkózott ő is a halálfalókkal. Azért engem se kellett félteni, egymás után lőttem az átkokat, félig hallottam ahogy kintről is durranások zaja keveredik sikoltozással, ekkor megláttam Lupint. Lefegyverezte könnyűszerrel az egyik ellenséget, így lejjebb eresztettem a pálcámat, majdnem az életembe került ez a döntés, ugyanis egy másik engem szemelt ki célpontjának, kilőtt egy halál átkot rám, de Draco megmentette az életem miközben elrohant mellettem. Félrelökött a vállával, úgy tűnt el akar tűnni hamarabb, hogy menjen le az udvarra, de én láttam aggódó pillantását mikor hátrafordult. Magamban megköszöntem neki és én is a többiekkel kisiettem az udvarra a társainkhoz. Megrettenve vettük észre miként harcolnak még mindig a megmaradt halálfalókkal, minden felé zöld, sárga és piros fények röpködtek, azt se tudtam hogy kerüljem ki őket. Még elkaptam ahogy Draco felszalad a csillagvizsgálóba, de utána elkezdtem párbajozni az egyik halálfalóval. Arra emlékszem ahogy a Stupify-t sikeresen visszavertem, de egy kábító átok telitalált, onnan sötétség borult az elmémre.

17

  




Erősen szexuális jelenetek, ne mondja senki, hogy nem szóltam előre! Aki perverz menjen tovább~ xoxo

Málna

   Éjjel egy körül kopogott a baglya a szobánk ablakán, a szemem rögtön kinyitottam és odasiettem beengedni. A madár átadta a pergament, halkan huhogva. Sietősen válaszoltam az üzenetére, utána megsimogattam a fekete jószágot még mielőtt meg nem sértődött volna, akárcsak gazdája, majd elkezdtem felöltözni. Az adrenalin teljesen elöntötte a szervezetemet, eltelt egy kis idő mióta kiszöktem utoljára, de akkor nem volt ennyire veszélyes, sose szöktem át egy másik hálóterembe! Az évek során szerintem túl sokszor járkáltam tilosban és ez nagy részt nem az én hibámból van, hanem a barátaim miatt, annyi pontot is veszítettek, hogy az már egyszerűen megszámlálhatatlan, csoda nem ment a Griffendél mínuszba. Megőrjít ez a fiú, az egyszer biztos, ha Harryék megtudnák merre megyek biztos csalódottan csóválnák fejüket, pedig eredetileg ők is megtennék egy lányért, mindenki tudja melyikük kiért. Összébb húztam magamon a kabátomat, ugyanis a pincébe elég hideg van, főleg éjjel még a leheletem is látszott, reménykedtem a hálótermükben azért melegebb van , bár kételkedtem benne, azt hallottam a tó alatt rendezték be a helyet, nem valami bíztató. Őrületes, életemben először és remélem utoljára megyek a Mardekár házának a termébe, mert valamiért úgy érzem ez a kis kaland elég lesz ahhoz, hogy inába szálljon a bátorságom egy jó ideig.

     Kellemes bizsergés öntött el belülről mikor megláttam Draco szőke fürtjeit a kék félhomályban, amint észrevett csibész mosoly ült ki az arcára, valahogy sejtettem ilyen lesz a reakciója, mindig ezt csinálja. Vigyorogva megöleltem és dideregve kérleltem csak menjünk már, mert túl hideg van kint. Mielőtt beengedett volna bekötötte a szemem egy fekete selyem sállal, fogalmam sincs honnan szerezte, de lehet jobb is ha nem tudom meg. Ki tudja milyen illegális helyen vette meg...vagy csak egyszerűen tartogatta évek óta erre az alkalomra, haha.

- Készen állsz? – suttogta majd lassan kibontotta a szememről a tárgyat. A szemeim csillogni kezdett izgalmamban, a klubhelység hatalmas, tele zöld Mardekár tapétákkal, szőnyegek takarták el a hideg kő padlót. Az ülőgarnitúrák is zöldek, több kályha is el volt helyezve a helységben, nem is csodálom, ha csak egy lenne megfázna mindenki, a miénk kicsi ezért elég csak egy, viszont az övéké akkora mint két osztály. Jelenleg mindenhol piros rózsák voltak szétszórva, piros-fekete gyertyák égtek az asztalokon félhomályt képezve, mivel a kályhákban épp csak egy-két parázs égett. Egy üveg drága Parlavmore bort helyezett az egyik asztalra két pohárral, ennél szebbet el se tudtam volna képzelni valentinnapi ajándék gyanánt. Majdnem megkönnyeztem meghatódottságomban, ezt mind nekem csinálta, és pirosak a rózsák!

- Tetszik? – Draco szürke szemei valószínüleg ugyan annyira csillogtak izgalmában akárcsak az enyémek.

- Gyönyörű. – öleltem közel magamhoz, büszkén kidüllesztette mellkasát, úgy sétált oda tölteni magunknak egy kis bort. Vidáman beszélgettünk, de azért keveredett egy kis félelem is a szervezetembe az alkohol kivételével, mivel nem tudtuk mikor jöhet le valaki, vagy tűnhet fel Piton a láthatáron. Ijedten pillantottam mindig a lépcsők felé, azt hittem lejön rajta egy diák, de mindig csak az agyam játszadozott velem.

- Draco… - megköszörültem a torkomat, úgy döntöttem három pohár ital után csak megkérdem ami furdalta az agyamat egy ideje. Kíváncsian nézett fel rám, ilyenkor a legaranyosabb, úgy viselkedik mint egy kisgyerek. – Mondd csak…te...voltál már lánnyal?

- Lánnyal? Mármint járni?

- Nem ééééppen arra gondoltam, hanem máásra. – a kezét felemelte a szájához, úgy próbálta tompítani a nevetését, de én mindent hallottam belőle. Irritáltam megütöttem a kezemmel mire még jobban rákezdett – Ez nem vicces! Komolyan beszélek!

- Nem mered kimondani, hogy szex?

- Merlin szakállára, milyen gyerek tudsz lenni néha.

- Nem én nem merem kimondani, hogy szex. – lassan fuldokolt a röhögéstől, alig hallottam mit beszél. Lassan elszámoltam tízig, nem akartam megölni a saját házában.

- Muszáj olyan sokszor kimondanod? – ez után már egyenesen majd meghalt, fogott egy párnát és a fejéhez tette, máskülönben szerintem ordítozott volna a nevetéstől. Komolyan néha elgondolkozok minek járok pont vele. Megforgatva a szemeimet kiittam poharam tartalmát és türelmesen vártam míg abbahagyja, el tartott egy kis darabig, mire befejezte és rám nézett, de újra lekezdett nevetni, ettől nálam teljesen betelt a pohár. Fantasztikus, egy öt évessel járok aki úgy néz ki mintha tizennyolc lenne.

- Rendben, befejeztem. – kifújta utoljára a levegőt és mosolyogva nézett rám, arca kissé kipirosodott a sok hahotázástól, tényleg megfontoltam üssek-e be neki egyet vagy se.

- Ideje volt, majdnem megittam az egész bort mire abbahagytad.

- Amúgy igen. Voltam. – a válasza kíváncsivá tett, felkaptam a fejemet és tovább kezdtem ostromolni kérdésekkel bár valahogy a szavak amik elhagyták az ajkaimat sokkalta össze-visszábban jött ki, mint ahogy terveztem. Az arcom szerintem kipirosodott a melegtől meg a bortól, de nem zavart, ki akartam szedni belőle minden információt mik9zben egyenesen a szemébe néztem.

- Sokkal?

- Eléggel. – megtámasztotta az állát, le mertem volna fogadni azért, hogy eltakarja gúnyos mosolyát. Rohadék. – Ez most hogy jutott eszedbe?

- Sehonnan. – cincogtam és leültem a kanapéra.

     Elálmosodtam kicsit a sok alkoholtól és a piros-zöld keveredés miatt, azt hiszem kicsit a fejembe is szállt. Draco lehuppant mellém és átölelt miközben puszikat nyomott arcomra. Mosolyogva felé fordultam, így már megtudott csókolni. Végig lágyan csókolt, néha beleharapott alsó ajkamba, de csak óvatosan nehogy vérezni kezdjen, hasonlított arra mikor az esőben támadtunk egymásra, mint a hülyegyerekek. Jobb kezével megfogta a derekamat és közelebb húzott magához, miközben lenyomott testével a díványra. A hasam alsó tájékán bizseregni kezdett valami, a légzésem pedig kezdett rekedtesebb lenni, de ekkor a szürke állományomban felpattan egy nagy felkiáltó jel főleg mikor megéreztem valami keményet a belső combomnál. Kicsit eltoltam magamtól, kérdően nézett le rám és várta reakciómat.

- Um… én…

- Állíts le ha túl sok. – mosolyodott el halványan, a szívem hevesen dobogott mellkasomban és bólintottam, túl jó ez az egész ahhoz hogy abbahagyjam.

     Látszott rajta mennyire óvatosan simogatja végig a testemet kezeivel, még jobban megszerettem ettől ha lehetséges. A légzésem nehézkesebb lett mikor a nyakamat harapta és puszilgatta, csak sose legyen vége ennek a pillanatnak. Óvatosan a kulcscsontomnál beleharapott érzékeny bőrömbe és szívni kezdte lilás nyomokat hagyva maga után. Mennyei érzés kerített hatalmába mikor simogatni kezdte a bugyimat, minden erőmmel próbáltam nem hangosan felnyögni, de amikor becsúsztatta két ujját szükségem volt a párnára, így nem hallatszott annyira nyögdécselésem. Átadtam magam ennek az élvezetnek, várva azt a pillanatot mikor eljutok az orgazmusig, de az utolsó pillanatban abbahagyta ujjainak mozgatását és kihúzta belőlem őket, nekem meg teljesen felhúzott ezzel. Idegességemben hozzávágtam az eddig kezemben szorongatott párnát, ő csak felkuncogott és megpuszilta a hasamat.

- Kipróbálod?

- Mit? – lihegtem, csak most vettem észre mennyire nehéz lett számomra a levegővétel, az ingem rátapadt a hátamra annyira kiizzadtam. Válasz helyett megfogta a kezemet és a boxere felé vitte, szemeit pedig egyszer se vette le az arcomról. Nagyot nyeltem mikor ujjaim megérintették kemény férfiasságát, lassan simogatni kezdtem mire felsóhajtott. Aha, szóval én is tudok ilyet, lágyan beleharaptam az alsó ajkamba és most már magabiztosabban folytattam utamat csupasz bőrén. Sikerült addig izgatnom míg majdnem el nem élvezett, de bosszúvágytól hajtva abbahagytam, majdnem hangosan felnevettem mikor megláttam irritált tekintetét.

- Rendben, szóval így játszunk? – megfogta mindkét lábamat és felemelte a derekáig, ijedten rikoltottam, reménykedtem senki se hallotta meg, mert akkor még nagyobb bajba lennénk, mint gondoltam – Ennél jobban is fogsz sikoltozni mikor beléd hatolok.

- HEY! – folytatni szerettem volna gondolatmenetemet, már ha lehet annak nevezni ami a fejemben játszódott le, de belémfolytotta a szót, mivel lehúzta a bugyimat és félredobta valahova a földre. Ujjaival izgatni kezdett újból,  amitől minden idegszálam bizsergett és többet akartam, sokkal többet, szükségem volt a közelségére, hogy hozzám nyomuljon a testével. Amikor már majdnem elértem élvezetem csúcsát abbahagyott minden nemű 
érintkezést és vágytól teli pillantással kutattatta tekintetem.
- Biztosan akarod? - kérdezte mielőtt belém hatolt volna.
- Másképp nem lennék itt, te idióta! - szóltam rá, bár csak nehezen találtam meg a hangomat.
- Örülök neki. - mondta elégedett vigyorral, majd egy picit lejjebb rántott a fekhelyen   és befészkelve magát lábaim közé, óvatosan belém hatolt. Nem gondoltam volna, hogy már az első alkalommal orgazmus lesz a vége, pedig ez történt, Draco igazán kitett magáért, főleg mert eleinte eléggé fájt. Azt hittem velem van a baj, de úgy tűnik elméletileg ez normális a lányoknál, nem igazságos, bezzeg a fiúk minden pillanatot élveznek.

     Szex után csak henyéltünk össze-vissza a díványon, de egy idő után megszakítottam romantikus pillanatunkat és megemlítettem neki jó lenne összeszedni a cuccainkat és felöltözni, mert reggel nem sok kedvünk lesz korábban felkelni, mint a többiek. Mondjuk  nekem úgyis hamarabb fenn kell lennem, hogy lelépjek, még mielőtt rajtakapnak a Mardekárosok, eredetileg ez lett volna a terv, csakhogy mindketten elaludtunk. Összegubózva feküdtem a kényelmetlen ülésen, Draco hátulról ölelt, biztos nagyon aranyosak lehettünk, kár, hogy Piton nem tudta értékelni a pillanatot mikor felébresztett minket.

- Lám lám, mit látnak szemeim. – Piton szúrós pillantásokkal illetett, még hajnalodott, ezért senki se ébredt még fel, ez volt az egyetlen szerencsém – Egy Griffendéles a Mardekár klubhelyiségben, a házvezető tanárnőd biztos el lesz ragadtatva ettől.

- Tanár úr, nem úgy volt az, én hívtam le. – állt mellém barátom, teljesen meghatott mivel kiállt értem, a gond csak az, hogy háromnegyedig kigombolt inggel nem a legijesztőbb ember a világon, inkább nevetséges ahogy a tanárral szemben áll, legalább ha nő lenne…

- Semmi szükség rá, hogy megvédd Malfoy, Taylor – nézett rám vérben forgó szemekkel – most nyertél magadnak egy hónapi büntető  munkát, tűnés míg meg nem gondolom magam és adok neked egy évit.

- Igenis. – motyogtam gyorsan, majd kisiettem a helyiségből felkapva a földről pár ruhadarabomat.

     Szégyenkezve éreztem magam e miatt, ráadásként fájt minden lépés, úgy tűnik azt mindenki elfelejti megemlíteni mi van szex után, mennyire fáj lent minden. Fájdalmasan szívtam be alsó ajkamat miközben az egyik vécéfülkének dőltem, óvatosan felöltöztem és elrendeztem a hajamat, hogy emberi kinézetem legyen, nem pedig "alig aludtam éjjel, találd ki miért" fejjel menjek a többi diák és tanár közé. Fáradtan sóhajtottam mikor megláttam magam a tükörben eltakartam a nyakamat a köntösömmel és felsétáltam saját klubhelyiségembe, persze kevesen voltak a klubehelységben ilyen korai órán. Unott tekintettel öltöztem fel a szobámban ignorálva a szobatársaimat hisz még aludtak, utána meg egyenesen a nagyterembe vettem az irányt, megvártam míg a reggeli tálalva lesz, a diákok csodálkozva néztek rám mikor megláttak egyedül gubbasztani a Griffendélesek asztalánál. Elképzelni is szánalmas mennyire keserű lesz az elkövetkezendő egy hónapom, le mertem volna fogadni rengeteget fog szívatni még a professzor, reméltem Draco beszél vele ne csináljon semmit, bár kételkedem ebben. Harryék is meglepetten néztek rám miközben leültek mellém. Vörös fejjel elmondtam nekik éjjeli élményem ügyelve, nehogy elköpjem pontosan mit is csináltam ott, csak annyit tudtak, hogy lementem egy romantikus vacsorára és a tanár rajtakapott minket még éjjel. Pontosan senki se tudta hánykor jöttem le, szóval ez egy kisebb kiút volt. Persze Hermione már sejtette mi történt, kezeivel próbálta eltakarni huncut vigyorát miközben én majd megpukkadtam az idegességtől.

     Hétfőtől kezdve nem találkoztunk annyit mint eddig, hiába jelzett nekem órák közben meg evésnél, csak szünetekben siettünk együtt néha a közös óránkhoz. Elég ideges is lett délután mikor ijedten néztem össze-vissza keresve dracula közeledő sötétségét, lassan paranoiás is kezdtem lenni tőle. Határozottan megállított és mélyen a szemembe nézett. Szomorúság tükröződött rajta ezért figyeltem mondandójára.

- Keysha, mi a baj? Mondd el.

- Félek attól a pszichopatától. Egyik óra után azt mondta minden szerdán nyolctól várjam a pincében rengeteg pergamennel, ugyanis lesz mit írjak. Mióta rajtakapott minket folyton szívat és von le pontokat mindenért.

- Kit érdekelnek a ház pontok? Kit érdekel az a hülye kupa? Az már rég nem fontos Keysha, te is tudod nagyon jól.

- De…én nem… - megtörten néztem rá, tudom mire célzott, csak nem akartam belegondolni. Szorosan magamhoz öleltem és reméltem ezzel őt is és egyben magamat is megnyugtatom valamennyire. Megegyeztünk az lenne a legjobb ha estefelé találkoznánk, akkortájt csak pár tanár szokott sétálni a folyosókon, meg amúgy is a legtöbb diák olyankor még kint van, tehát mi is nyugodtan beleolvadhattunk a környezetbe. Nyugodtan ültem az ölében esténként, ő volt az egyetlen ember aki harmonikus állapotba tud hozni mikor vele vagyok, amúgy mindig aggodalmaskodom minden miatt. Jól esett a karjaiban pihenni, csendesen beszélgetni minden féléről, néha pedig felszökni a szükség szobájába…szórakozni. Nem érdekelte annyira a prefektusi munkája, csak akkor mikor vissza kellett menjek a házamhoz, olyankor mindig elkísért, furcsa eddig sose tett ilyet, csak az utóbbi időben szokott erre rá.

- Vigyázz magadra. – megfogta az államat hideg kezeivel, felemelte és lágyan megcsókolt – Holnap találkozunk este?

- Persze. – magamhoz öleltem vidáman majd bementem a portréjukon, a dáma kuncogott egyet mielőtt beengedett, tipikus. A kis hallgatózós, biztos már a portrék is erről beszélne

Prológus

A világ elsötétült előttem, én pedig engedtem, hiszen a halál is jobb, mint ez a világ amiben most élünk. Az év 845, azt hittem a halálomnak a napja, de valamilyen oknál kifolyólag nem így történt. Valamiért a fennvaló úgy döntött megkíméli az én hitvány életemet és hagyja hadd szenvedjek tovább abban az időben, amikor legszívesen mindenki meg akarna halni. Ha ez nem lenne elég még az is hozzájárult, hogy a barátaim lemészárlása is rám tapadt akárcsak az alvadt vér ami nem akar lekopni az ember bőréről, még azután se mikor már hatodjára próbálja lekaparni magáról. Így éreztem én is magam, míg meg nem ismertem Eren Jaeger-t, Mikasa Ackerman-t és Armin Arlert-et. Ők az egyetlen emberek akik kiszabadítottak a pokolból és megmutatták miért érdemes tovább élni és küzdeni, még akkor is ha feláldozod magad másokért jobban jársz mintha feladnád semmiért az életedet. Sokáig tartott míg megtanultam, de sikerült rájönnöm, hogy van olyan akiért érdemes szenvedni, mert annyira összeköt titeket az a bizonyos fonál…

Abban az évben mindenkiben felrémlett újra miért is lakunk mi úgy mint a ketrecbe zárt madarak, emberevő titánokkal állunk szemben akik senkit sem sajnálnak elfogyasztani, legyen az gyerek, felnőtt vagy akár egy idős ember. Az egész hihetetlen, hiszen 100 évig minden rendben volt, legtöbben már abban a hitben nyugtatgatták magukat, hogy ha eddig nem történt semmi akkor ez után se fog, a Mária Fal megvédett mindenkit a kint ólálkodó szörnyektől. Senki sem sejtette, hogy elérkezik az a nap mikor valaki betör ebbe a nyugodt kis városkába és szétszed mindent, és mindenkit…beleértve a barátaimat is.

- Hallod Ria? GLORIA!

- Wáááá, kuss legyen! – idegesen szaladtam Helen után, aki nevetve rohant egyenesen előre a vásárban elgázolva mindenkit. Csilingelő hangja zene volt füleimnek, még akkor is ha abban a pillanatban legszívesebben meg akartam volna ölni. Utáltam ha valaki kimondja a teljes nevemet, na nem mintha a családnevem annyival jobb lett volna… Riggs. Mintha…

- Heej, egy lánynak nem kellene ilyen rondán beszélnie! – szívből kacagva megállt oldalt az egyik ház sarkánál, így sikerült utolérnem és erősen megcsípnem az arcát. Fehér bőre rögtön piros pozsgás lett amitől csak még aranyosabbnak tűnt a szememben. Szőke haja befonva lógott le az oldalánál, hatalmas kék szemeiben egyenesen el lehetett veszni, mintha egy vízesésbe néznék, nem is emberi látószervekbe. Sose kápráztatott el senki mint ő, még a szüleimet se szerettem annyira, mint Helent. Jóban rosszban mellettem állt, és bár csak 11 évesek voltunk, mégis felnőttesebben éltük meg a mindennapjainkat.

- Oh, Ria, hol hagytad Serenát?

- Azt hiszem lemaradt.

- Ria! Hogy hagyhattad el? Tudod szegény milyen ügyetlen…

- Ki ügyetlen? – mintha egyenesen mi hívtuk volna ide Serena végül utolért minket és lihegve nekidőlt a hűvös falnak – Azt hiszem kijöttem a gyakorlatból.

- Úgy gondolod? – csíptem meg az ő arcát is mire feljajdult. Csoki barna szemei mindig ártatlanul tekintettek körül, olyan volt akárcsak egy angyal sötétebb változatban, mivel haja ébenfekete, anyjától örökölte.

Mosolyogva szívtam be a friss levegőt miközben néztem ahogy az emberek elsétálnak előttem. Nemrég tértünk vissza a virágos rétről ahol Helen egy aranyos virágokból kötött nyakláncot adott nekem, tökéletesen illett sötétbarna hajamhoz a világos színű növény. Elgondolkodva piszkáltam miközben félig hallgattam miről beszélnek barátnőim, valamiért hirtelen rossz érzés kerített hatalmába. Valami azt súgta, lehet a megérzésem, hogy menjek haza a szüleimhez, mert baj van, és ugye ezekkel a furcsa „érzésekkel” mindig sikerült valahogy megjósoljam a jövőt. Ezért akkor se tettem másképp, elindultam házunkhoz ideiglenesen elköszönve a többiektől, akkor még nem tudtam, hogy a következő alkalom mikor látom őket akkor már egy titán szájában lesz az egyik, míg a másik a földön hever holtan a karjaim között. Tehát a gyomor idegemmel haza is mentem anyáékhoz, bár elsőre nem tűnt semmi furcsának, apa fát vágott télire a kertben, míg anya hideg limonádét hozott neki mosolyogva. Büszkén megpuszilta élettársát, majd mikor észrevett összevont szemöldökkel jött oda hozzám is hogy köszöntsön.

- Gloria, mit keresel itt? Azt hittem még kint játszotok a lányokkal, hiszen még csak – kis szünetet tartott míg megnézte az óráját – tizenkét óra. Ebédig még van legalább két óra. Kincsem…mi a baj?

Észre sem vettem mikor kezdtem el sírni, két könnycsepp szökött ki a szememből, de gyorsan le is töröltem mielőtt nekikezdtem volna a bőgéshez. Mikor lett ennyire elviselhetetlen ez a gyomor ideg? Szinte felemésztett belülről és én semmit se tehettem annak érdekében, hogy leállítsam, csak suttogta tovább hogy valami nagy baj van, én meg egyszerűen nem értettem mégis mi mikor otthon minden a legnagyobb rendben. Mikor apa mellénk ért megráztam vigyorogva a fejem és legyintettem, hogy fájt a gyomrom, ezért sírtam el magam. Anya kuncogva megsimogatta az arcomat és épp beakart invitálni enni egy kis uzsonnát mikor hirtelen megremegett a föld. Sose éreztem még ilyet, volt valaha is Mária Falon belül földrengés? Nem hinném. A fenekemre estem meglepetésemben, hirtelen azt se tudtam mi történik körülöttem, bár alig tartott ez az egész röpke négy másodpercig. Ijedten néztem körbe a poros földön mikor feltűnt valami…az amúgy nyüzsgő város, ahol mindenki szitkozódik, nevet, és hangosan ordibál a szomszédjával hirtelen elhallgatott. Érezni lehetett a levegőben a változásnak a szelét és még egyebet, a rettegést. Felnéztem apára, hogy megkérdezzem mégis mi a fene történik, de apa nem rám nézett…hanem a falra. Jobban mondva arra az alakra aki ott állt és fél fejével benézett a lakókra, míg egyik kezétmmagán a falon pihent. A levegő mintha hirtelen beragadt volna a tüdőmbe, én egy bátor embernek gondoltam magam, de amint szembe néztem a monstrummal mintha minden energiám kiszállt volna belőlem, a kezem a földhöz tapadt a szememet pedig nem tudtam leszedni a titánról.

Az ellenség váratlanul megmozdult és betörte a falat, különböző méretű kő darabok szálltak össze-vissza emberekre, házakra, állatokra… A lábaim remegni kezdtek amint megláttam hogy bemasíroz több méteres titán a MI területünkre, mintha a legnormálisabb dolog lenne a világon. Apa volt az első aki feleszméljen a sokkhatásból, komor tekintettel megrázta anyámat aki sírva fordult felé.

- Mana!! Vidd a gyereket és induljatok a hajóhoz, én megkeresem Gregéket.

- Mi? – lehelte látszólag összekuszált gondolatokkal anyám.

- A HAJÓ! Biztos kifogják szállítani az embereket, nem akarom, hogy bent ragadjunk Shiganshina-ba, siessetek!

- Helen… Serena. –suttogtam elhaló hangon, efekítv senkinek, inkább magamban beszéltem. Messziről mintha hallottam volna ahogy az emberek ordítoznak, soha életemben nem hallottam még ilyen borzalmas hangot kiadni senkiből sem. A csontok ropogtak ahogy a titán beleharapott egy-egy áldozatában, lassan vér áztatta a házak tetejét, és nem csak, hanem az utcákat is. Az erőm olyan gyorsan tért vissza belém amilyen gyorsan eltűnt, ezért elkezdtem szaladni ott ahol utoljára láttam barátnőimet. Hallottam még ahogy anya utánam ordít, de nem álltam meg, bár valami azt suttogta bennem most nem cselekszek helyesen, kellett volna hagyjam, hogy elvigyenek a hajóhoz amit valószínüleg most készítenek elő az lakók megmentésére.

Az adrenalin miatt nem érzékeltem ahogy áttaposok egy csomó vér tócsán és kikerülöm az emberek hulláit, csak egy dologra összepontosítottam és az az volt, hogy életben találjam két barátnőmet. Mikor sarokhoz értem óvatosan fordultam be, bár tudtam milyen kicsi az esély arra, hogy elmeneküljek egy titántól, ha arról van szó. Van bennem bátorság, de ezt is csak az adrenalin okozza, semmi más, a gondolkodásom lassan kezdett visszatérni, inkább ösztönből cselekedtem. A szemem akkor tágult ki mikor megláttam egy szőke hajat amint eltűnik az egyik sarkon. Gondolkodás nélkül Helen után ordítottam és rohantam utána, mint az eszeveszett állat. Mikor sikerült beérnem hatalmas nyugalom lett úrrá rajtam, egy pillanatig el is felejtettem milyen helyzetben vagyunk, csak élveztem ahogy a kék szemeibe nézhetek, s mint sokszor most is teljesen sikerült relaxálnom. Csak akkor tűnt fel, hogy ő mit is néz pontosan, ezért én is megfordultam lássam mi a gond. Hiba volt. Egy négy méteres titán épp akkor harapott bele egy emberbe elárasztva vérrel az egész utcát, míg másik  kezében…Serenát tartotta.

- Serena…segítenünk kell neki. – motyogta Helen, majd indulatosan felkapott egy vas botot és megiramodott a szörny felé.

- HELEN NE! – a lányt könnyű szerrel félretolta a titán, ezzel pedig egyenesen az egyik falhoz vágta gyengéd testét. A lábaim újra belegyökereztek a földbe és tehetetlenül néztem végig hogy a szörnyszülött lenyalja a vért alsó ajkáról felkészülve újabb elemózsiájának elfogyasztására. Serena nem tudott kiadni egy hangot se, úgy tűnik ő feladta a reményt és megadta magát ennek az állatnak. Még most is néha hallom ahogy széttörik a koponyája a titánnak a fogai alatt, agy hullott a földre és vér kezdett csorogni a szájából.

A gyomrom felfordult ettől a látványtól, ekkor jöttem rá mi is történik ezért legyőzve a hányingerem inkább megmaradt barátnőmet kezdtem keresni újra a tekintetemmel. Mozdulatlanul feküdt a földön, vér lassan kicsorogva a hasából. Lassan elindultam felé, majd a végén rohantam, hogy megnézzem él-e egyáltalán, vagy már rég meghalt. Térdemen odacsúsztam hozzá és jobban megvizsgáltam, a szíve még vert, de épp hogy, már akkor tudtam nem élheti túl, ugyanis a hasában mélyen egy szilánk fúródott bele.

- Ne haragudj… - suttogtam miközben arany haját simogattam véres kezemmel – nem tudtam megmenteni Serenát, én…gyáva vagyok!!!

- Sshh… - mosolyodott el szomorúan Helen – nem vagy gyáva. Uh…alúl..értékeled..ma…gad.

- Megmentelek, téged nem hagyhatlak itt.

- Egy dolgot ígérj meg nekem. – vörösen megpecsételt kezét a nyakához emelte és letépte a nyakláncát amit a nővérétől kapott még mielőtt meghalt volna – Ne hagyd…hogy legyőzzenek. Tudod..milyen világban élünAAH!

- Ne ne ne… - könnyeim záporozni kezdtek lassan szuszogó mellkasára és arcára, míg ő mosolyogva a kezembe gyömöszölte a tárgyat.

- Hordd…helyettem..is… - mosolyogva lehunyta a szemét, már nem lélegzett. Idegesen belecsaptam tenyeremmel a földbe, körülöttem por szállt fel a levegőbe. Óvatosan simogattam Helen arcát mikor egy hatalmas árnyék tornyosult a fejem felé. Rettegve néztem fel, a titán vigyorogva hajolt le új áldozatára, rám, én pedig behunytam a szemem és ráfeküdtem barátnőm testére, védve őt a sajátommal. Már azt hittem bekövetkezik a vég mikor kábel nyikorgás csapta meg a fülemet és egy csattanással együtt vér spriccelt mindenfelé, beleértve magamat is. Kerek szemekkel néztem ahogy megmentőm egyenesen előttem áll, egyenruháján két hatalmas szárny. Áttekintő Alakulat…

- Oy, kölyök, jól vagy? – meg sem fordult úgy szólított meg, a szél belekapott fekete hajába, és egyenruhájába. Még sose láttam egy ilyen bátor férfit magam előtt.

- Egy…angyal.

- Tch, annyi kéne. – ez volt az utolsó mondat amit hallottam mielőtt teljesen eszméletemet nem vesztettem, legközelebb mikor felébredtem egy ágyban találtam magam, anya és apa pedig aggódóan figyeltek engem.