Vártam mikor jönnek meg az eredmények, addig segítettem L-nek amennyit csak tudtam, egy szót sem szóltunk egymáshoz órákon keresztül, ezért mikor kérdezett valamit már rekedten válaszoltam. Fél szemmel mindig a telefont néztem, közben számoltam mennyi a lehetősége, hogy a következő gyilkosság megint négy nap múlva lesz, viszont ahogy elnéztem nem sok az esélye. Az is felmerült mi van ha nem is lesz következő, ennek viszont alig 3%-a volt, ezért gyorsan elvetettem az ötletet, valamiért viszont ha eleget számoltam akkor kijött a 28-as szám. Most ez sok mindennel lehet kapcsolatos, a ház szám, dátum, év, kor, egyik része a postacímnek… megmutattam L-nek az eredményeit a számításoknak, ezen a nyomon indultunk el. Több millió ember lakott ebben a városban, ezért normális, hogy kijött: 38%-a 28 éves, több, mint 60%-a lakik 28-as szám alatt…eléggé nehéz ilyet kivizsgálni, mivel mire mindezeket átnézzük esélyes lehet, hogy a harmadik gyilkosság már rég megfog történni.
Hajnali ötkor hívtak minket az eredményekkel, a lány neve Quarter Queen,
alig tizenhárom éves, ugyancsak bedrogozták mielőtt megölték volna, egy
agresszív trauma a koponyáján, e miatt halt meg. A szemeit azután csonkították
meg miután meghalt…az undor fogott el ettől a képtől. Rögtön kézbe kaptam a
képeket Watari-tól, L-el közösen a képek fölé görnyedtünk, úgy néztük át őket,
hátha látunk valamit ami a következő áldozathoz kötné.
- Furcsa. Mindkét
személynek a neve egyforma. B B és Q Q.
Mi lenne ha azoknak néznénk utána akiknek hasonló a nevüknek az iniciáléja?
- Tessék. – felém
fordította laptopját, 867 ember jött ki találatként. Elkezdtem nézegetni a
képeket és a neveket, próbálva összerakni az információt mikor hirtelen
felnéztem L-re, meglepetésemre nem dolgozott vagy segített, hanem engem
fixírozott tekintetével. Összevont szemöldökkel figyeltem, de ő még mindig nem
nézett el, csak még kíváncsibban szemlélt szótlanul.
-L?
- Hai ( Igen ) ?
- Kérdezhetnék valamit?
- Hm…?
- Ezt az ügyet csak én
oldom Misora-val? Ez egy fajta…teszt? – először életemben láttam mosolyogni,
egy igazit. Valamiért mérhetetlen nyugodtság terült széjjel a
lelkemben, sose gondoltam volna, hogy egy ilyen rideg ember ilyen szépen
mosolyoghat, talán ez volt az egyetlen alkalom mikor láttam ahogy kimutatja az
érzéseit az arcán.
- Úgy tűnik újra
tévedtem, ez már a második alkalom az elmúlt pár hétben, hihetetlen vagy. Tény,
eltartott egy darabig, és a spekuláció fele téves, viszont, mint mindig, újra
közel állsz az igazsághoz A-chan. Hozzájárul, hogy elsősorban
azért kezdtem hozzá ennek az ügynek mert megfogott maga a gyilkolási módszer,
és eleve az, hogy a gyilkos felkeresett, viszont nagyobb részt, miattad is vállaltam el. Ez egy tökéletes alkalom, hogy teszteljem mire vagy
képes, persze nem ez az első eset erre.
- Az utolsó sem?
- De, az utolsó. Úgy
tűnik tényleg mellém való vagy, ezek után már…el se tudom képzelni, hogy mással
dolgozzak ezen vagy bármelyik másik ügyön, ezért… - mélyen hallgatott és rám meredt
kifejezéstelen tekintetével, azt hiszem többet nem fogom látni olyan szépen
mosolyogni.
Mondandóját nem tudta befejezni, mert elkezdett csörögni a telefonja,
Misora hívta. Hiába, bár nem tartott sokáig a beszélgetésük utána nem folytatta
ahol abbahagyta, ezért kicsit csalódottan fordultam vissza a géphez és kezdtem
újból figyelni a sok nevet és számokat. Az órák olyan gyorsan teltek, hogy arra
lettem figyelmes mennyire korog a gyomrom, kint pedig egyre csak világosabb
van. Beáramlott a meleg napsugár az ablakon keresztül, a város pedig kezdett
felkelni, dudák hallatszottak mindenfelé, mentőautók szirénája tükröződött az
épületek ablakain, az emberek pedig továbbra is sietősen sétáltak az utcán
mintha az életük múlna rajta. Piritóst rágcsálva néztem ezt mind, miközben L
megállás nélkül gondolkozott azon amit Misora mondott. Mint mindig most sem
osztott meg vele mindent, nekem ebbe nem igazán van beleszólásom, ezért
hallgattam a város zaját és elmélkedtem a továbbiakban.
Nekidőltem a szekrénynek és onnan figyeltem tovább a kinti víg életet
miközben mi bent ültünk és ügyeket oldottunk. Eddig eszembe se jutott, hogy ez
dolgozás vagy csak egyszerű hobbi. Arra már rájöttem, hogy L-nek ez egyáltalán
nem munka, csak egy hobbi, kis időtöltés amivel elvan minden nap. Sose tartotta
magát megmentőnek, vagy bármilyen nagy személyiségnek, mások aggatták rá ezt a
szerepet, ő csak belement, mert annyira nem érdekli, hogy megváltoztassa.
Rengeteg pénzt kap ezért, és egy nagyobb részét mindig nekem adja, pedig
rengetegszer megmondtam neki nincs szükségem rá, én már akkor is elégedett
vagyok ha megoldhatom ezeket a bonyolult feladatokat. Nevezhetném akár játéknak
is, de az túl ronda szó, inkább feladat. Ügy. Az emberi élet nem egy játék, el
is mosolyodtam ezen a gondolaton, nem hittem el, hogy idáig jutottam az
okfejtésemmel.
Nem feledkeztem meg mit mondott L nekem nemrégiben a pénteki napról, ezért
estefelé rákérdeztem a legváratlanabb pillanatban. Épp gumi macikat tömött
magába mikor eszébe juttattam a magyarázattal, meglepetten nézett rám szemeivel
és egy ideig harapdálta a gumikat ezzel is időt nyerve magának.
- Nem emlékszem, hogy
mondtam volna ilyet.
- Akkor emlékeztetlek,
pontosan azt mondtad ma, azaz pénteken, akarsz nekem mondani valamit, aztán
elkezdted rámerőszakolni a fegyvert.
- Nem erőszakoltam rád,
bármikor mondhattad volna, hogy nem akarod.
- Azt mondtad ragaszkodsz
hozzá.
- És?
- L…én nyugodt ember
vagyok, de ha egyszer…
- Még sose láttalak
idegesen semmi miatt. Lehet ez a megfelelő alkalom rá.
- L!!
- Igen? – idegesen,
legalábbis belül, álltam vele szemben, ő nyugodtan ült a kis helyén, de mikor
látta a szememben a frusztrációt felállt. Hiába, még így is magasabb nálam, bár
görnyedt a háta, fel kell nézzek rá. Elindult felém, én erre hátrálni kezdtem,
viszont a fal sokkal közelebb volt mint gondoltam, ezért egy hatalmas puffal
ügyesen nekimentem. A szívem hevesen vert és készen álltam a szócsatára ha arra
került a sor, hiszen az érvelő képességem felér majdnem az övével, azért is én
vagyok az örököse.
- A-chan, lenne egy
kérdésem. Mellettem maradsz? – időt sem hagyott, hogy válaszoljak rögtön
feltette a kérdést, tipikus L.
- Örökké?
- Nincs örökké. –
elfordította a fejét és kinézett az ablakon a csillagos égre. Kezei a zsebében
pihentek miközben szótlanul kémlelte a horizontot, majd újra rám tekintett. A szemei
sokkal kedvesebbnek tűntek, mint eddig bármikor, az arca se volt annyira merev,
azt hiszen most találkoztam először ezzel a relaxált emberrel , mintha eddig
elfolytotta volna magában, most pedig mellettem szabadjára engedte. Ez számomra
csak a teljes bizalomnak a jele, bár nála sose lehet tudni.
- Honnan veszed, hogy
nincs? Még nem voltál ott.
- Ha lehet akkor veled
fedezném fel.
- Állok elébe. –
válaszoltam megeresztve egy kis mosolyt.
-Ez egy igen akkor?
- Az.
Ügyetlenül emelte fel a kezét felém, majd óvatosan a fejem tetejére
helyezte mintha megsimogatna akárcsak egy kutyát. Összeszűkült szemekkel néztem
mégis mit csinál, ő pedig tovább simogatta a hajamat.
- L mit csinálsz?
- Azt olvastam, hogy így
mutatják ki a törődést.
- A kutyáknál, esetleg… -
elgondolkodva a szájához emelte azt a kezét ami eddig a fejemen pihent majd
közelebb lépett és kinyújtotta két kezét.
- Mutasd meg kérlek,
A-chan akkor hogyan kell. A-chan…miért sírsz?
Észre se vettem mikor kezdtek potyogni a könnyeim csak mikor L letörölt
egyet az arcomról. Szégyenkezve kirohantam a szobából a folyosóra ahol épp
Watari tolt volna be egy taligát tele különféle édességekkel. Meglepetten nézett
rám majd megkérdezte mi a baj és óvatosan átadott egy szalvétát amivel
letörölhettem a többi könnycseppet. Sokkolva meséltem neki mi történt, eleinte
zavarodottan majd lágyan mosolyogva hallgatta a történéseket, a végén pedig úgy
nézett ki majdnem elneveti magát. Nagyokat pislogva néztem rá és vártam a
választ arra a kérdésre amire még én sem tudtam. Az öreg férfi megnyugtatott és
kihívott a teraszomra illedelmesen, de előtte betolta a kocsit és megmondta
várjak kint majd akkor mindent megmagyaráz. Üres fejjel ültem kint az egyik
széken és cigarettát szívtam, mint mindig, de valahogy most a íze nem esett
olyan jól mint általában. Kedvetlenül kidobtam a teraszról és a szikrázó eget kémleltem míg meg nem hallottam ahogy Watari kijött hozzám. Kíváncsian néztem
mégis milyen magyarázattal fog előállni.
- Ai, azt hiszem tudom hol
itt a probléma. – csendben maradtam és figyeltem mit mond – Mikor bementem a
szobába L eléggé levertnek nézett ki, a homlokát a falnak támasztotta,
szerintem észre sem vette, hogy bejöttem. Ha-ha-ha.
- Jaj ne. – kerek
szemekkel néztem rá – Akkor valami rosszat csináltam?
- Nem hinném, drágaságom.
Szerintem L most megtapasztal egy olyan dolgot amiben még sose volt része.
- Ami?
- Természetesen a
szeretet. – mosolygott rám kedvesen Watari. Kiesett a számból a következő
cigaretta amit meg akartam gyújtani, pislogás nélkül néztem rá, próbáltam
felfogni a hallottakat, de hogy is mondjam…nem ment. Szerintem el pattant az
agyamban valami, mivel mozdulatlanul maradtam lehet több percig, az agyam
pedig teljesen üres maradt, mintha egy új lapot raktak volna a helyére ami arra
vár, hogy írjanak rá.
- Szeretet. Az
lehetetlen.
- Már miért lenne az? –
nevetett fel újra – Hiszen gyakori dolog ez, és abból amit elmondtál szerintem
elég közel áll hozzá. Azon se csodálkozom, hogy nem tudja lereagálni ezt az
érzést, hiszen még sose volt része ilyesmiben, soha. Valószínüleg ez az egész
megijeszti egy bizonyos szinten.
- UHHHHH.
- Te éreztél már szeretet
valaki iránt, Ai?
- Igen. – vágtam rá
gondolkodás nélkül. Attól még hogy nem mutatom igenis sok mindent érzek.
- Gondolom B.
- Igen. – most már
csendesebben beszéltem. Ő volt a legjobb barátom, természetes, hogy szerettem.
- L is ugyanazt érzi most
mint te éreztél B iránt. Ezért viselkedik furcsábban, mint általában. –
kuncogott a férfi – Oh a szerelem és a fiatalság.
- Elnézést, hogy lett
szeretetből SZERELEM? – amennyire csak lehet kihangsúlyoztam a második szótagot.
Watari megrázta a fejét és visszafelé sétált a szobába egyetlen szó nélkül.
Megrökönyödötten ültem a helyemen, még mindig nem vettem fel a cigarettát a
földről, szerintem eltartott jó pár percig míg feleszméltem bambulásomból.
Féltem, egyenesen rettegtem visszamenni a szobájába, mivel nem tudtam mire
számítsak, ezért próbáltam valamivel az időt eltolni. Viszont a gond az, hogy nála
vannak az összes dolgok amik az üggyel kapcsolatosak, és még be sem fejeztem a
laptopon a munkám. Megdörzsöltem a szemeimet és elraktam a cigisdobozomat a
nadrágom zsebébe miközben visszamentem a szobába. Megálltam az ajtó előtt és
egy mély levegőt vettem mielőtt benyitottam volna L-hez. Nyugodtabban vettem
észre, hogy épp dolgozott az ügyön, mintha semmi se történt volna, ezért én is
így tettem. Hiba volt az egész pénteket felhozni, már bántam. Leültem a laptop elé és csendben elkezdtem dolgozni, így nem
kellett beszélgetnünk, bár eltelt több óra még mindig éreztem mennyire szánalmas a helyzet. Néha akaratlanul is eszembe jutott mi volt nemrég, ettől az arcom
szerintem falfehér lett, vagy vörös, fogalmam sincs, de megalázónak tartottam.
Watarival se kellett volna beszéljek, ez már második hiba, még az egész
rosszabb lett , mint amilyen eleve volt, minek is hoztam fel?!
A fejem egyre nehezebb lett ahogy telt az idő, már gondoltam a kávéra is,
de nem füllött hozzá a fogam, hogy felálljak és csináljak magamnak egyet, az is
időpocsékolás lenne, lehet pont akkor jönnék rá valamire, szóval maradtam a
helyemen.
- Ai-chan. – L hangja
annyira meglepetésként ért, hogy kicsit felugrottam.
- Igen?
- Kérsz kávét? Fáradtnak
tűnsz.
- Ah..igen, köszönöm. – a
fejemben máris elkezdtem gondolkozni vajon honnan tudja, ennyire feltűnő?
Misora-val megbeszéltük újra lenézünk a tett helyszínére körbenézni, hátha
valamit nem vettünk észre. Változatlanul B is jött vele, pedig kiakartam
volna vele beszélni őt is, viszont hogy ő is velünk volt nem igazán ment, mivel
legtöbbször a sarkunkban ólálkodott. A nap teljesen az egekbe szökött és úgy
égette a szabad bőrömet amennyire csak tudta, nem is magába a feladatba
fáradtam bele, hanem abba, hogy ennyi időt kell töltenem kint. A holttest helye
továbbra is rendületlenül állt megrajzolva krétával, a fán még mindig
meglátszik hova szögezték fel a babákat, akár egy ijesztő filmbe illő látvány
is lehetne. Új dolgokat csak nem sikerült felfedezni, annyi volt a szerencsénk,
hogy nem járt erre senki, mivel lezárták a területet nehogy valaki rongáljon
bizonyítékokat. Már csak az a kérdés, milyen bizonyítékokat?! Nem maradt semmi,
ez a gyilkos túlságosan professzionális ahhoz, hogy olyasmit hagyjon hátra
amivel elkaphatnánk. A frusztrációm kezdett eluralkodni az arckifejezésemen,
egy ideges sóhaj kíséretében arrébb sétáltam és rágyújtottam egy lombos fa
menedéke alatt. A napsugarak még így is betudtak furakodni a nyílásokon,
ekkora fényben még a napszemüvegem sem ért semmit, ezért ledobtam a földre, vele
együtt pedig én is leültem. Felvettem a gondolkodó pozíciót, ami abból állt,
hogy az egyik lábamat felhúztam majdnem az államig, míg a másik egyszerűen
kinyújtva pihent. A nikotin kellemesen áradt széjjel a tüdőmben. Teljesen kizökkentem a világból és
a sajátomba menekültem ahol egyszerűbben analizálhattam az eseményeket,
objektíven, míg B el nem takarta a fény
forrásomat.
- Mit szólnál egy
kávéhoz? – motyogta alig hallhatóan. Alig pár másodpercem volt válaszolni, de
máris lepörgött előttem pár esetleges válasz és a következményeik. L nem tudom
mennyire örülne neki ha megint olajra lépnék, bár ebben az esetben nem lenne
este, és mind e mellett roppant kíváncsi vagyok mit akar mondani. Nincs az az
Isten, hogy ne legyen hátsó szándéka, végül is B-ről beszélünk, aki második volt utánam az árvaházban.
- Rendben. Misora-san?
- Elment. Megint
lemaradtál róla.
- Annyira rég nem
ülhettem itt.
- Pedig ha jól számolom
körülbelül 23 perc és 30 másodperce…32…33…34
- Jó, azt hiszem értem
mire célzol. – ügyetlenül felálltam a fűből és elindultam mellette a
nagyvilágnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése