Első rész

Ijedten néztem körbe és vártam a magyarázatra, de erre nem volt szükség, mivel amint felültem éreztem, hogy valami nehéz húzza a nyakamat, Helen lánca. Mint rossz emlékek emlékeztetőjeként fényképek ugrottak a fejembe az előző óra, vagy napok eseményei, de ezúttal nem tudtam magammal bírni és egyenesen lehánytam magam mellé a földre. Anya elkezdte szótlanul feltörölni, majd miután befejezte olyan szorosan ölelt magához amennyire csak tudott. Túlságosan gyenge voltam ahhoz, hogy viszonozzam szeretetét, még sírni se tudtam, csak egyszerűen sajnáltam magam. Apa egy széken ült, potyogtak a könnyei, és ez még jobban elszomorított. Nekem is ott kellett volna meghalnom barátnőimmel együtt, hiszen hogy tudnék most élni azzal a tudattal, hogy én tehetetlenségem és gyávaságom miatt haltak meg? Erősen megszorítottam a medált és kinéztem az ablakon. Mindenki rohangált és ordítozott, látszódott, hogy mekkora zűrt kavart ez az egész.

-  Hol vagyunk? – kérdeztem rekedt hangon miközben még mindig kifelé néztem az ablakon.

- Rózsa Fal mögött. Biztonságban. – felelte apa csendesen miközben megsimogatta a fejem tetejét. Nem tudtam ők miken mehettek keresztül, míg én távol voltam, és azt se tudtam mennyi idő telhetett el, teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam.

- Hogy kerültünk ide?

- Hajón mentünk ketten, te meg eltűntél. Nagyon féltünk. – zokogott fel hirtelen anya.

- De mikor megkérdeztünk kiderült életben vagy és már kórházban, egy Áttekintős hozott be, de nem is tudtuk ki. Pedig meg akartam köszönni, hogy meg…megmentette a lányomat. – szomorúan lenéztem a földre, majd szüleimre. Bocsánatot kértem amiért ennyire megijesztettem őket, és megígértem, hogy többet nem fordul elő, viszont egyben el is akartam mondani nekik tervemet, amit akkor eszeltem ki miközben a rohangáló embereket figyeltem.

- Apa…anya. Én, egy éven belül…benevezek a katonaságba és ha lehet Áttekintő Alakulatba akarok menni.

- NEM! – anya fájdalmasan felordított, pont erre a reakcióra vártam.

- Megölöm őket… - néztem fel rá határozottan mivel ő volt az egyetlen aki akadékoskodott, viszont ahogy ráemeltem pillantásomat valamiért rögtön elhallgatott – Kivégzem őket…és meglátjátok, büszkék lesztek rám. NEM engedem, hogy a barátaim halála, és az összes többi emberé kárba vesszen. Ha mi nem lázadunk fel…akkor senki se fog.

- Kincsem…

- Nem érdekel mit mondtok, akkor is elmegyek ha akarjátok, ha nem. Mert én…ezt elhatároztam két ok miatt is, meg kell tudnom miért nem tudtam megmenteni...Helent meg Serenát. – anya a szájához kapta a kezét apa pedig határozottan állta a tekintetemet.

- Mana, hagyd tegyen amit akar. Ez a lány aki most itt ül…már nem 11 éves, hanem legalább 20.

Anya akkor semmit se szólt, csak bőgött és bólogatott, viszont azóta eltelt az az egy év, én pedig kifejezéstelen tekintettel álltam a sorban a többi újonc mellett miközben a százados leordította a fejünket már az első nap. Hátratett kezekkel figyeltem minden egyes szavára, hiszen sose lehet tudni mikor mondd valami olyasmit ami segíthetne a kiképzésemben. Megszorítottam a csuklómat és körbe néztem a soromban, egy barna hajú fiú mellett álltam aki határozott tekintettel nézett egyenesen a századosra. Az üvöltöző férfi most már leszállt közénk és megállított egyes embereket, hogy rájuk rivalljon, én pedig még mindig kifejezéstelenül nézelődtem körbe. Furcsa mód hozzánk nem jött oda, bár inkább megszokott, mi átéltük azt a poklot amit sokan nem mondhattak el magukról, kíváncsi volnék hányan vannak itt akik a Mária Falnál éltek. Elég volt erre az ismeretlenre tekintenem hamar leolvastam az érzelmeit az arcáról, könnyű eset mivel pont így néztem én is ki mikor felkeltem a kórházban. Nem újdonság ha azt mondom, hogy a tábor nem nézett ki a legszebben, nem is számítottam másra hiszen ez nem egy üdülő központ hanem keserves felkészítés arra ami kint vár minket. Undorral az arcomon járkáltam körbe, hogy feltérképezzem a területet, mivel még vacsoráig volt egy kis idő, a cuccaimat rögtön leraktam a saját kis barakkomba ahol még öt lánnyal kellett osztozkodjak. Már előre várható a tény, hogy nem mindenki birkózik meg ezzel a hellyel, ezért nem is csodálkoztam mikor láttam a szereket teletömve emberekkel akik inkább mezőgazdálkodni mennek, mintsem itt maradjanak.Valahogy nem maradt sok időm a gondolkodásra, hiszen máris elkezdődött az újoncok kiképzése. Egy nappal előtte unottan ültem egyedül és ettem az undorító ételt ami leves kellett volna legyen mikor valaki kihúzta mellettem a széket.

- Leülhetünk? – az a fiú állt ott aki mellettem volt a bemutatkozásnál is. Zöld szemei csillogtak, de még így se tudtam eltekinteni társaitól, egy rideg, de gyönyörű kinézetű lány, és egy szőke hajú ártatlan tekintetű fiú. A szívem kihagyott egy ütemet, hiszen felismertem benne Helent…gyorsan el is néztem tőlük és elzavartam a fejemből ezt az ostobaságot.

- Ahogy gondoljátok. – feleltem mogorván.

- Eren Jaeger, ő itt a testvérem Mikasa Ackerman és…

- Armin Arlert. – nyújtotta ki a szőkeség a kezét barátságosan. Mindegyikükkel kezet fogtam majd én is bemutatkoztam.

- Gloria Riggs, de inkább simán Ria.

- Simán Ria, hova valósi vagy? – a kanalam megállt a levegőben, tekintetem pedig elsötétült, ezt biztos ők is észrevettek mivel egymásra néztek, majd az Eren nevezetű fiú közelebb hajolt.

- Azt ne mondd…hogy te is a Máriánál voltál. – erre felkaptam a fejem, ezzel együtt pedig sikeresen elejtettem a szerencsétlen kanalat a földre. Gyorsan felvettem és visszafordultam hozzájuk.

- Is?

- Mi is ott laktunk. – felelt nyugodtam Mikasa testvére helyett.

- Hmpf. Akkor ti is láttatok…pár dolgot. – grimaszoltam inkább a levesnek, mintsem a titánokról akikről beszélek – Mindegy is, hova akartok menni ez után?

- Áttekintőkhöz. – Eren szemei vadul csillogni kezdtek, akkora gyűlölet és gyilkolási vágy volt a látószervében, hogy egyesek megijedtek volna tőle, de én pontosan tudtam mit érez, hiszen legalább én is ennyire határozott vagyok azzal az Alakulattal kapcsolatban. Egy éve először elmosolyodtam, sose találkoztam még olyan idiótákkal, mint én, akik képesek bevállalni egy ilyen célt, úgy hogy látták mivel állnak szemben.

- Szavadon foglak titeket. – felemelkedtem a helyemről, hogy menjek aludni mikor meghallottam a mellettünk lévő asztaltól egy horkantást. Rögtön odakaptam a fejem a fiúhoz aki ezt a hangot adta ki. Jean Kirstein. A legnagyobb faszkalap a világon, de azt el kell ismerni, hogy legalább őszinte, ő volt az aki beismerte, hogy a Katonai Rendőrségnél akar lenni, ha befejezte itt a tanulást. Kétlem, hogy sikerül eljutnia odáig, amilyen gyáva még ebből az épületből se fog sikeresen kievickélni.

- Mi bajod? – szóltam rá mire felkapta a fejét majd elnevette magát.

- Jól hallom? Öngyilkos jelöltek vagytok mind a négyen? Kár…

- Inkább te vagy az öngyilkos jelölt. – ropogtattam meg az ujjaimat, kerek szemekkel nézte ahogy elkezdek felé sétálni. Felállt helyéről és egyenesen a szemembe nézett.

- Még sose ütöttem meg lányt.

- Nem is adok rá esélyt, hogy bele kezdj.

- Jean Kirstein, igaz? – Eren ugyanolyan idegesen felállt a helyéről. Megforgattam a szemeimet és kifelé mentem az ebédlőből, ügyesen nekimenve annak az idióta Jeannak, még véletlenül se higgye azt, hogy megúszta a verekedést.

Kintről hallottam ahogy bent veszekednek, majd elhallgatnak amint megszólalt a harang, elérkezett hát a lefekvés idő, de nekem nem volt hozzá kedvem, ezért továbbra is kint maradtam az udvaron és néztem ahogy fut Sasha, még mindig. Szegényt rajtakapta a százados amint épp egy krumplit eszik miközben ő a többiekkel beszélt, jobban mondva úgy ordított ahogy nem szégyellt. A lánynak a büntetése futni több órán keresztül ráadásul még vacsorát se kaphatott, ami úgy tűnt jobban megviseli, mint a több kör a helyiség körül. Nekidőltem a korlátnak úgy figyeltem ahogy lassan felmondja a szolgálatot a lába, a végén meguntam a bámulást és inkább a csillagokat kezdtem fixírozni. Elérkezett ez a nap is, végre tehetek valamit a titánok ellen, és ha jól játszom a lapjaimat akkor eljuthatok az Áttekintőkhöz, onnantól aztán határ a csillagos ég, már ha túlélem az expedíciókat amiről mindenki tudja mennyire kevés az esélye annak, hogy egy újonc visszatérjen. Bár ezt elég könnyű kigondolni, viszont nem olyan egyszerű elérni, még nem tudom ki mennyire ügyes ahhoz, hogy belekerüljön a top 10-be, a lényeg hogy én is benne legyek, és akkor biztos a siker. Észre sem vettem mikor, de a lábaim elkezdtek remegni, talán a félelem miatt? Eltelt egy év a barátnőim halála óta, azóta pedig nem láttam egy titánt sem, mikor találkozok eggyel vajon lesz annyi bátorság bennem, hogy megöljem, vagy kétségbe esek és meghalok? Nem…semmiképp sem halhatok meg, rengeteg dolgot akarok megtudni addig, az első és a legfontosabb az, hogy tényleg az én inkompetenciám miatt haltak meg a hozzám legközelebb álló emberek, vagy pusztán normális reakció volt a részemről? A másik…meg akarom tudni…ki mentett meg akkor. És miután megtudom megköszönöm, feltehetőleg ha él, és én felismerem. Sok idő eltelt, a memóriám meg nem a régi, majdnem elájultam mikor megmentett az a férfi, tehát fogalmam sincs ki lehetett az, csak az arcát láttam volna, legalább annyi…

- Gloria!

- Kibaszottul RIA! – idegesen fordultam hátra mikor megláttam Eren ijedt tekintetét. Rögtön lenyugodtam, nem akartam már első nap ellenségeket szerezni, hiszen a jövőben az is lehet, hogy társak leszünk az Áttekintőknél. – Sajnálom, azt hittem más vagy.

- Jean?

- Ne is beszéljünk arról az állatról.

- Most hogy mondod…tényleg hasonlít egy lóra az arca. – a szám megremegett majd váratlanul felnevettem. Nem tudom miért van ilyen hatással rám ez a fiú, lehet azért mert hasonlít rám valamilyen szinten?

- Nem kellene aludj, Eren?

- Ez ugyanúgy rád is érvényes. Már egy jó ideje itt állsz, de mikor megláttam, hogy remeg a lábad azt gondoltam fázol és… - átnyújtotta a pulóverét, mire megráztam a fejem.

- Nem kell, kösz. Csak elmélkedtem pár dolgon.

- Van egy sejtésem min. Figyelj Ria, tudom hogy én egy senki vagyok és semmi beleszólásom az életedbe, de ezt tapasztalatból mondom, nem érdemes sokat agyalni a múlton, mert változtatni már nem lehet rajta. Pontosan tudom mit érzel. – idegesen rácsaptam az öklömmel a korlátra.

- Francokat tudod! Honnan tudnád? Te biztos nem láttad ahogy a barátnődet megeszi az a szörny, és…nem halt meg a legjobb barátnőd a kezeid között. Az a vér szag…és a csontok roppan… - Eren megfordított a vállamnál fogva és határozottan a szemembe nézett. Azt hittem meg fog bántódni azoktól amiket a fejéhez vágtam, nem gondoltam komolyan. Elfelejtettem, hogy ő is ott volt ahol én, és valószínűleg ugyanazt a poklot élte át, mint én, vagy akár rosszabbat.

- Elhiheted, tudom miről beszélsz. Én nem Jean vagyok, vagy Connie akiknek fogalmuk sincs milyen az mikor látják ahogy embereket esznek a titánok. Talán én érzem át innen a legjobban, meg Mikasa, de mint mondtam…NE gondolkozz a múlton. Te is oda akarsz kerülni ahova mi, igaz?

- Igen. – megszorította a vállamat és egy mosoly kíséretében bólintott.

- Akkor tartsunk ki egymás céljai mellett. – lehajtottam a fejem és sóhajtottam. Igaza van.

Onnantól volt az a pillanat amikor kezdtem egyre jobban kimászni a sötétségből, először csak Eren nyújtott nekem segítő kezet, majd utána lassan a többiek is. Armin is hamar jött utána, leginkább akkor kerültem hozzá is közelebb miután eltelt már az első két hónap a táborból és épp pihentünk a földön egymás mellett, mert teljesen kiütött minket a harci kiképzés. Nem voltam a legjobb a verekedésben, egy dolog amit meg kellett tanulnom a többiektől, már aki akart segíteni, de inkább a többieket kémlelve tanultam el egy-egy trükköt. Eleinte nagyon szerencsétlen voltam, csak a 3D Manőverezéssel bántam jól, sőt furcsa mód jobban, mint a társaim. Viszont akkor a lelkemet kiköpve feküdtem a poros földön miközben a nap épp halálra akart égetni.

- Armin.

- Hunh?

- Azt hiszem nem ez az erősségünk. – tápászkodtam lassan fel, miközben körbe néztem. A kedves százados még nem vette észre, hogy lazsálunk ezért kifújtam a levegőt megkönnyebűlten.

- Határozottan nem, de te legalább jó vagy a 3D Manőverezésben, én még abban is csak szerencsétlenkedni tudok…így mindenkinek csak az útjában leszek ha bekerülök az Áttekintőköz…sőt, már most eléggé útban vagyok. – ránéztem Armin kristálykék szemeibe, a szívem újra kihagyott egy dobbanást, hiszen a fejemben Helen arca ugrott be, és ártatlan természete, akárcsak az Arminé. E miatt valahogy sokkal egyszerűbben ment a vele beszélgetés, bár tudtam, hogy hiába képzelem oda halott barátnőmet, a valóság távol áll ettől.

- Armin… - suttogtam, mire felkapta a csüggedt fejét – ne mondj ilyeneket. Te igenis egy hasznos katona vagy a társadalomnak, nálad jobb stratégista már csak a feljebb valóknál van, az újoncok közül te vagy a legjobb, ne is számíts arra, hogy valaki mindenben jó legyen, én sem, Eren sem, és még Mikasa sem jó mindenben.

- Mikasa igenis mindenben jó, Ria. Nem kell hazudnod csak azért, hogy jobb kedvem legyen, te is és én is tudom nagyon jó...

- Pont most dícsértelek meg milyen okos vagy, erre ellentmondasz a véleményemnek. Istenem, figyeld már meg jobban azt a lányt. Komolyan nem veszed észre a gyenge pontját? Még én is tudom pedig csak pár hónapja ismerem.

- A támadása tökéletes, előrébb van az ellenfelénél legalább két lépéssel, a védekezése is kifogástalan, mivel egyszerre több helyre is tud figyelni, ezért nem tudják meglepni sehonnan sem. Nézd, pont most pillantott hátra, hogy lássa nem-e akarja valaki megtámadni onnan, tökéletes a mozgása, és egyszerű, mintha egy pihe szállna a levegőben.

- Armin. – mosolyogva megráztam a fejem és megborzoltam aranyhaját – Nem azért nézett hátra, hogy lássa az esetleges ellenséget.

- Hm? Hanem?

- Nézd meg ki van hozzá a legközelebb.

- Közel… - összeszűkült szemekkel nézett körben a verekedő társaságon, addig én egy felleget kezdtem kémlelni és vártam mikor veszi észre a láncszemet. Ittam pár korty vizet, majd mikor láttam, hogy két perc után se mond semmit felálltam és elakartam indulni én is újrakezdeni az edzést, ekkor szólalt meg. – Eren.

- Mindenkinek vannak gyenge pontjai még akkor is ha tökéletesnek tűnnek. Armin – kinyújtottam neki a kezemet kifejezéstelen tekintettel – verjünk széjjel pár titán segget együtt, hm?

- IGEN! – meghatódva belekarolt a felajánlott segítségbe, ekkor vett észre minket a rémálmunk.

- ARLERT! RIGGS! Mit gondolnak ez egy vakáció??!! Azonnal jöjjenek ide!