Prológus

A világ elsötétült előttem, én pedig engedtem, hiszen a halál is jobb, mint ez a világ amiben most élünk. Az év 845, azt hittem a halálomnak a napja, de valamilyen oknál kifolyólag nem így történt. Valamiért a fennvaló úgy döntött megkíméli az én hitvány életemet és hagyja hadd szenvedjek tovább abban az időben, amikor legszívesen mindenki meg akarna halni. Ha ez nem lenne elég még az is hozzájárult, hogy a barátaim lemészárlása is rám tapadt akárcsak az alvadt vér ami nem akar lekopni az ember bőréről, még azután se mikor már hatodjára próbálja lekaparni magáról. Így éreztem én is magam, míg meg nem ismertem Eren Jaeger-t, Mikasa Ackerman-t és Armin Arlert-et. Ők az egyetlen emberek akik kiszabadítottak a pokolból és megmutatták miért érdemes tovább élni és küzdeni, még akkor is ha feláldozod magad másokért jobban jársz mintha feladnád semmiért az életedet. Sokáig tartott míg megtanultam, de sikerült rájönnöm, hogy van olyan akiért érdemes szenvedni, mert annyira összeköt titeket az a bizonyos fonál…

Abban az évben mindenkiben felrémlett újra miért is lakunk mi úgy mint a ketrecbe zárt madarak, emberevő titánokkal állunk szemben akik senkit sem sajnálnak elfogyasztani, legyen az gyerek, felnőtt vagy akár egy idős ember. Az egész hihetetlen, hiszen 100 évig minden rendben volt, legtöbben már abban a hitben nyugtatgatták magukat, hogy ha eddig nem történt semmi akkor ez után se fog, a Mária Fal megvédett mindenkit a kint ólálkodó szörnyektől. Senki sem sejtette, hogy elérkezik az a nap mikor valaki betör ebbe a nyugodt kis városkába és szétszed mindent, és mindenkit…beleértve a barátaimat is.

- Hallod Ria? GLORIA!

- Wáááá, kuss legyen! – idegesen szaladtam Helen után, aki nevetve rohant egyenesen előre a vásárban elgázolva mindenkit. Csilingelő hangja zene volt füleimnek, még akkor is ha abban a pillanatban legszívesebben meg akartam volna ölni. Utáltam ha valaki kimondja a teljes nevemet, na nem mintha a családnevem annyival jobb lett volna… Riggs. Mintha…

- Heej, egy lánynak nem kellene ilyen rondán beszélnie! – szívből kacagva megállt oldalt az egyik ház sarkánál, így sikerült utolérnem és erősen megcsípnem az arcát. Fehér bőre rögtön piros pozsgás lett amitől csak még aranyosabbnak tűnt a szememben. Szőke haja befonva lógott le az oldalánál, hatalmas kék szemeiben egyenesen el lehetett veszni, mintha egy vízesésbe néznék, nem is emberi látószervekbe. Sose kápráztatott el senki mint ő, még a szüleimet se szerettem annyira, mint Helent. Jóban rosszban mellettem állt, és bár csak 11 évesek voltunk, mégis felnőttesebben éltük meg a mindennapjainkat.

- Oh, Ria, hol hagytad Serenát?

- Azt hiszem lemaradt.

- Ria! Hogy hagyhattad el? Tudod szegény milyen ügyetlen…

- Ki ügyetlen? – mintha egyenesen mi hívtuk volna ide Serena végül utolért minket és lihegve nekidőlt a hűvös falnak – Azt hiszem kijöttem a gyakorlatból.

- Úgy gondolod? – csíptem meg az ő arcát is mire feljajdult. Csoki barna szemei mindig ártatlanul tekintettek körül, olyan volt akárcsak egy angyal sötétebb változatban, mivel haja ébenfekete, anyjától örökölte.

Mosolyogva szívtam be a friss levegőt miközben néztem ahogy az emberek elsétálnak előttem. Nemrég tértünk vissza a virágos rétről ahol Helen egy aranyos virágokból kötött nyakláncot adott nekem, tökéletesen illett sötétbarna hajamhoz a világos színű növény. Elgondolkodva piszkáltam miközben félig hallgattam miről beszélnek barátnőim, valamiért hirtelen rossz érzés kerített hatalmába. Valami azt súgta, lehet a megérzésem, hogy menjek haza a szüleimhez, mert baj van, és ugye ezekkel a furcsa „érzésekkel” mindig sikerült valahogy megjósoljam a jövőt. Ezért akkor se tettem másképp, elindultam házunkhoz ideiglenesen elköszönve a többiektől, akkor még nem tudtam, hogy a következő alkalom mikor látom őket akkor már egy titán szájában lesz az egyik, míg a másik a földön hever holtan a karjaim között. Tehát a gyomor idegemmel haza is mentem anyáékhoz, bár elsőre nem tűnt semmi furcsának, apa fát vágott télire a kertben, míg anya hideg limonádét hozott neki mosolyogva. Büszkén megpuszilta élettársát, majd mikor észrevett összevont szemöldökkel jött oda hozzám is hogy köszöntsön.

- Gloria, mit keresel itt? Azt hittem még kint játszotok a lányokkal, hiszen még csak – kis szünetet tartott míg megnézte az óráját – tizenkét óra. Ebédig még van legalább két óra. Kincsem…mi a baj?

Észre sem vettem mikor kezdtem el sírni, két könnycsepp szökött ki a szememből, de gyorsan le is töröltem mielőtt nekikezdtem volna a bőgéshez. Mikor lett ennyire elviselhetetlen ez a gyomor ideg? Szinte felemésztett belülről és én semmit se tehettem annak érdekében, hogy leállítsam, csak suttogta tovább hogy valami nagy baj van, én meg egyszerűen nem értettem mégis mi mikor otthon minden a legnagyobb rendben. Mikor apa mellénk ért megráztam vigyorogva a fejem és legyintettem, hogy fájt a gyomrom, ezért sírtam el magam. Anya kuncogva megsimogatta az arcomat és épp beakart invitálni enni egy kis uzsonnát mikor hirtelen megremegett a föld. Sose éreztem még ilyet, volt valaha is Mária Falon belül földrengés? Nem hinném. A fenekemre estem meglepetésemben, hirtelen azt se tudtam mi történik körülöttem, bár alig tartott ez az egész röpke négy másodpercig. Ijedten néztem körbe a poros földön mikor feltűnt valami…az amúgy nyüzsgő város, ahol mindenki szitkozódik, nevet, és hangosan ordibál a szomszédjával hirtelen elhallgatott. Érezni lehetett a levegőben a változásnak a szelét és még egyebet, a rettegést. Felnéztem apára, hogy megkérdezzem mégis mi a fene történik, de apa nem rám nézett…hanem a falra. Jobban mondva arra az alakra aki ott állt és fél fejével benézett a lakókra, míg egyik kezétmmagán a falon pihent. A levegő mintha hirtelen beragadt volna a tüdőmbe, én egy bátor embernek gondoltam magam, de amint szembe néztem a monstrummal mintha minden energiám kiszállt volna belőlem, a kezem a földhöz tapadt a szememet pedig nem tudtam leszedni a titánról.

Az ellenség váratlanul megmozdult és betörte a falat, különböző méretű kő darabok szálltak össze-vissza emberekre, házakra, állatokra… A lábaim remegni kezdtek amint megláttam hogy bemasíroz több méteres titán a MI területünkre, mintha a legnormálisabb dolog lenne a világon. Apa volt az első aki feleszméljen a sokkhatásból, komor tekintettel megrázta anyámat aki sírva fordult felé.

- Mana!! Vidd a gyereket és induljatok a hajóhoz, én megkeresem Gregéket.

- Mi? – lehelte látszólag összekuszált gondolatokkal anyám.

- A HAJÓ! Biztos kifogják szállítani az embereket, nem akarom, hogy bent ragadjunk Shiganshina-ba, siessetek!

- Helen… Serena. –suttogtam elhaló hangon, efekítv senkinek, inkább magamban beszéltem. Messziről mintha hallottam volna ahogy az emberek ordítoznak, soha életemben nem hallottam még ilyen borzalmas hangot kiadni senkiből sem. A csontok ropogtak ahogy a titán beleharapott egy-egy áldozatában, lassan vér áztatta a házak tetejét, és nem csak, hanem az utcákat is. Az erőm olyan gyorsan tért vissza belém amilyen gyorsan eltűnt, ezért elkezdtem szaladni ott ahol utoljára láttam barátnőimet. Hallottam még ahogy anya utánam ordít, de nem álltam meg, bár valami azt suttogta bennem most nem cselekszek helyesen, kellett volna hagyjam, hogy elvigyenek a hajóhoz amit valószínüleg most készítenek elő az lakók megmentésére.

Az adrenalin miatt nem érzékeltem ahogy áttaposok egy csomó vér tócsán és kikerülöm az emberek hulláit, csak egy dologra összepontosítottam és az az volt, hogy életben találjam két barátnőmet. Mikor sarokhoz értem óvatosan fordultam be, bár tudtam milyen kicsi az esély arra, hogy elmeneküljek egy titántól, ha arról van szó. Van bennem bátorság, de ezt is csak az adrenalin okozza, semmi más, a gondolkodásom lassan kezdett visszatérni, inkább ösztönből cselekedtem. A szemem akkor tágult ki mikor megláttam egy szőke hajat amint eltűnik az egyik sarkon. Gondolkodás nélkül Helen után ordítottam és rohantam utána, mint az eszeveszett állat. Mikor sikerült beérnem hatalmas nyugalom lett úrrá rajtam, egy pillanatig el is felejtettem milyen helyzetben vagyunk, csak élveztem ahogy a kék szemeibe nézhetek, s mint sokszor most is teljesen sikerült relaxálnom. Csak akkor tűnt fel, hogy ő mit is néz pontosan, ezért én is megfordultam lássam mi a gond. Hiba volt. Egy négy méteres titán épp akkor harapott bele egy emberbe elárasztva vérrel az egész utcát, míg másik  kezében…Serenát tartotta.

- Serena…segítenünk kell neki. – motyogta Helen, majd indulatosan felkapott egy vas botot és megiramodott a szörny felé.

- HELEN NE! – a lányt könnyű szerrel félretolta a titán, ezzel pedig egyenesen az egyik falhoz vágta gyengéd testét. A lábaim újra belegyökereztek a földbe és tehetetlenül néztem végig hogy a szörnyszülött lenyalja a vért alsó ajkáról felkészülve újabb elemózsiájának elfogyasztására. Serena nem tudott kiadni egy hangot se, úgy tűnik ő feladta a reményt és megadta magát ennek az állatnak. Még most is néha hallom ahogy széttörik a koponyája a titánnak a fogai alatt, agy hullott a földre és vér kezdett csorogni a szájából.

A gyomrom felfordult ettől a látványtól, ekkor jöttem rá mi is történik ezért legyőzve a hányingerem inkább megmaradt barátnőmet kezdtem keresni újra a tekintetemmel. Mozdulatlanul feküdt a földön, vér lassan kicsorogva a hasából. Lassan elindultam felé, majd a végén rohantam, hogy megnézzem él-e egyáltalán, vagy már rég meghalt. Térdemen odacsúsztam hozzá és jobban megvizsgáltam, a szíve még vert, de épp hogy, már akkor tudtam nem élheti túl, ugyanis a hasában mélyen egy szilánk fúródott bele.

- Ne haragudj… - suttogtam miközben arany haját simogattam véres kezemmel – nem tudtam megmenteni Serenát, én…gyáva vagyok!!!

- Sshh… - mosolyodott el szomorúan Helen – nem vagy gyáva. Uh…alúl..értékeled..ma…gad.

- Megmentelek, téged nem hagyhatlak itt.

- Egy dolgot ígérj meg nekem. – vörösen megpecsételt kezét a nyakához emelte és letépte a nyakláncát amit a nővérétől kapott még mielőtt meghalt volna – Ne hagyd…hogy legyőzzenek. Tudod..milyen világban élünAAH!

- Ne ne ne… - könnyeim záporozni kezdtek lassan szuszogó mellkasára és arcára, míg ő mosolyogva a kezembe gyömöszölte a tárgyat.

- Hordd…helyettem..is… - mosolyogva lehunyta a szemét, már nem lélegzett. Idegesen belecsaptam tenyeremmel a földbe, körülöttem por szállt fel a levegőbe. Óvatosan simogattam Helen arcát mikor egy hatalmas árnyék tornyosult a fejem felé. Rettegve néztem fel, a titán vigyorogva hajolt le új áldozatára, rám, én pedig behunytam a szemem és ráfeküdtem barátnőm testére, védve őt a sajátommal. Már azt hittem bekövetkezik a vég mikor kábel nyikorgás csapta meg a fülemet és egy csattanással együtt vér spriccelt mindenfelé, beleértve magamat is. Kerek szemekkel néztem ahogy megmentőm egyenesen előttem áll, egyenruháján két hatalmas szárny. Áttekintő Alakulat…

- Oy, kölyök, jól vagy? – meg sem fordult úgy szólított meg, a szél belekapott fekete hajába, és egyenruhájába. Még sose láttam egy ilyen bátor férfit magam előtt.

- Egy…angyal.

- Tch, annyi kéne. – ez volt az utolsó mondat amit hallottam mielőtt teljesen eszméletemet nem vesztettem, legközelebb mikor felébredtem egy ágyban találtam magam, anya és apa pedig aggódóan figyeltek engem.