Emlékek
A szeme kifejezéselenűl meredt rám,alatta pedig kékes folt díszelgett,le se tagadhatta volna,hogy verekedett valakivel.Nem tudom,hogy pontosan mennyi ideig meredtünk egymás szemébe,mikor elfordul és sóhajtott.
-Gondolom most meg kéne magyarázzak pár dolgot.
-Nem ártana.-feleltem kissé túl csípősen.Fel emelte az egyik szemöldökét,de nem szólt semmit.-Még várok.
-Akkor azt javaslom,hogy ülj le mivel ez hosszú lesz.
Leültem az ágyára és keresztbe fontam a kezeimet a mellemnél.Egyáltalán nem voltam csalódott,vagy aggódó,mint amikor benyitottam,most már inkább ideges voltam.Próbáltam álcázni az idegességemet,de Paul rögtön észrevette.Nem is csodálom,a furcsa az lett volna,ha nem veszi észre.Ennyi év ismeretség után már úgy olvasunk egymás arckifejezéséből és szeméből,mintha csak egy izgalmas regényt lapozgatnánk.Ez a dolog néha áldás,de a legtöbbször átok.
Fogalmam sincs mi okból kifolyólag,de eszembe jutott az az este amikor bevallotta,hogy szeret.Sosem volt egy szívbajos ember,aki fél kimutatni,hogy mit érez vagy épp mit gondol,de mégis nagyon meglepődtem mikor elmondta mit érez azon a hideg éjszakán.Mintha csak tegnap lett volna,annyira belevésődött az emlékezetembe.Egy fellépésük után kint vártam őket,hogy gratuláljak nekik,mint mindig.Az egy dolog,hogy már akkor is meg volt a önbizalmuk,de nem árt azt néha-néha erősíteni,főleg most,hogy még a zenélés elején vannak.
Szóval idegesen topogva vártam őket a pub előtt,eszem ágában sem volt bemenni oda,elég volt nekem az,hogy hallgattam őket gyakorlás közben,plusz a szüleim úgy se engedtek volna el engem,főleg az után a kiruccanásom után a Cavernbe Lorrieval.A hideg csípte az arcomat,ezért kissé feljebb tekertem magamon a sálamat ami persze nem sokat segített.Épp mikor elhatároztam,hogy haza sietek akkor jöttek ki,kipirult arcukon hatalmas vigyor terült széjjel.
-Michi ugye nem akartál meglógni?-kérdezte John miközben átkarolt.
-De igen,mégis mennyi ideig terveztetek itt hagyni engem?Egy...
-Hölgyet nem illik megváratni.-kántálták egyszerre majd hatalmas nevetésbe törtek ki.Megforgattam a szemeimet,de azért én is megeresztettem egy mosolyt.
-Milyenek voltunk?-kérdezte izgatott arccal George.
-Mint mindig.Remekek.-vigyorogtam.
-De mégis honnan tudod Miss Wright mikor nem is voltál bent?-kérdezte viccesen megdorgálva Paul.Az arcom elvörösödött,de hála a kinti hidegnek egyiküknek sem tűnt fel a változás.
-Kintről is remekül lehet hallani.-legyintettem-De most már igazán menjünk!A földhöz fagyott a lábam.
-Ne nyavalyogj Michi nem áll jól.-nevetett John-Gyere haza kísérlek.
-Nem kell.-szólt közbe gyorsan Paul.Mindannyian furcsán néztünk rá-Közel lakik hozzám.
-De Paul,ha jól tudom te arra fel...-George elgondolkodva beszélt mire John rálépett a lábára aminek az lett az eredménye,hogy ő hangosan feljajdult-Ezt most miért kaptam?Tényle...
A többi részét a beszélgetésnek már nem hallottam,mert Paul a kezemnél fogva elrángatott.Az utca végéről viszont még mindig hallani lehetett,hogy valaki veszekszik meg nevet,viszont azt már nem nagyon értettem,hogy miről.Az igazat megvallva nem is nagyon érdekelt,az összes figyelmemet Paul kötötte le aki mellettem sétált és meredt maga elé bambán.Az egyik kezét a zsebébe tuszkolta bele,míg a másikről a körmét rágcsálta le.Akkor már elég rég óta ismertem ahhoz,hogy tudjam,csak akkor rágja a körmét ha nagyon mélyen gondolkozik,vagy izgatott.Fogalmam sincs miért akart hazáig kísérni,ha egész végig meg sem szólal,ezt meg is jegyeztem neki.
-Paul mégis minek kísérsz haza?Van lábam,elég közel lakok és...
-Figyelj Michelle.-mindkét kezével megragadta a vállamat és mélyen a szemembe nézett-Úgy érzem meg kéne beszéljünk pár dolgot.
-Mit csináltál megint?-kérdeztem az égre emelve a szemeimet-Előre szólok,hogy most nem fogok fedezni.A múltkor is majdnem lebuktam,csak egy hajszál híján volt az egész.
-Félreérted.-rázta meg a fejét-Nem csináltam most semmi rosszat.
-Akkor?
-Szeretlek.
Ezt a szót úgy mondta ki,mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne,pedig szerintem nem az.Ott állt velem szemben azon a hideg téli napon és várt valamire.Egy válasz,kitörés,nevetés...bármi.Én pedig csak néztem kerek szemekkel rá,képtelen voltam normálisan gondolkodni.A szívem gyorsan dobogott,Paul pedig úgy tűnik,hogy határozott."Ha én nem csinálok valamit,akkor majd ő" elven lefelé hajolt,hogy megcsókoljon.Ezt nem engedhettem meg neki,hiszen még csak nem is tetszik nekem,nem,hogy szeressem.
Mintha a vér hirtelen visszatért volna a kezeimbe.Még mielőtt túl közel került volna hozzám eltoltam magamtól.Értetlenül nézett rám,amitől ideges lettem.Nyilvánvaló volt,hogy arra számított nem bírok nemet mondani neki.Ez a beképzeltség rettentően kihozott a sodromból.
-Sajnálom Paul,de én nem szeretlek.-a hangom fagyos volt,határozottan néztem a szemébe.Látszott rajta,hogy összetört benne valami,lehet az a nagy önbizalma?
-Tessék?-kérdezte hitetlenkedve.Mély levegőt vettem és elismételtem a válaszom.Paul arca elfehéredett,pont úgy nézett ki,mint egy sárgás viasz test.
-Az nem lehet...-motyogta.
-Mégis miért ne lehetne?-kérdeztem felhorkantva.
-De hiszen én...
-Te mi?Azt hitted a nyakadba ugrom és agyon csókolgatlak?Egyáltalán eszedbe jutott az a változat,hogy nem tetszesz nekem?-kérdeztem csípősen.Tudtam,hogy nem kéne úgy leordítsam a fejét,ritkán idegesítenek fel,de ha egyszer sikerült,akkor viseljék a következményeket.
Paul lenézett a cipőjére és mondott valamit.Nem értettem pontosan mit,mert túl halkan mondta.
-Amint látom nem.Látod ez a baj-sóhajtottam-túl magabiztos voltál.Sajnálom Paul.
És otthagytam.A hideg téli napon ott hagytam összetörten és megszégyenítve.Gondoltam rá,hogy visszafutok hozzá,szorosan magamhoz ölelem és bocsánatot kérek tőle,de azért nekem is van becsületem.Szerintem megérdemelte azt amit kapott tőlem,ha nem harcol valamiért akkor elveszti.Ezt is meg kellett tanulni valamikor.Lehet,hogy kissé túl durván mondtam meg neki,de szép szóval meg semmit sem értem volna.Érdekes mód másnap reggel úgy viselkedett,mintha semmi sem történt volna.Ugyan úgy vigyorgott,hülyéskedett és beszélgetett velem,mint eddig.Semmi változás nem volt a viselkedésében,de ez csak a látszat volt.John szólt két hét után,hogy egyszer rajtakapta ahogy magába roskadva ül az író asztala előtt,összetörten.Pontosan nem lehet tudni,hogy meddig tetette előttem,hogy minden rendben van vele,én személy szerint egy hónapra tippelek.
Most pedig újra összetörten görnyed az íróasztala felett,bambán mered maga elé és rágja a körmét.Türelmesen vártam,hogy összeszedje a gondolatait,az alatt az idő alatt legalább lenyugodtam.
-Figyelj Michelle-megint úgy kezdi,mint akkor.Tudtam én,hogy ennek nem lesz jó vége.-Amit most mondani fogok,kérlek ne ítélj meg érte,rendben?
-Megpróbálom.
-Michi!-arca kétségbeesett volt,szeme még nagyobbnak tűnt.
-Rendben,rendben.-emeltem fel a kezeimet védekezve.Fáradtan sóhajtott majd újra rám nézett.
-Én Lucast már régebb óta ismerem,mint te.Még Petenek volt egy iskolai ismerőse,és azt kell mondjam,hogy nem valami jó körülmények között találkoztunk.
-Ezt meg,hogy érted?-a szám teljesen kiszáradt,és volt egy rossz előérzetem.
-Tinédzser éveimben tudod,hogy nem voltam a legjobb lelkű ember.Olyasmiket tettem amiket most már megbántam.-grimaszolt egyet és folytatta-De azt amit kaptam tőle,szerintem nem érdemeltem meg.
-Mégis mit történt?-kérdeztem remegő hangon.Ezen a ponton most már nem tudtam visszafolytani az aggodalmamat.
-Volt egy barátnőm,Tyla.Emlékszel?
-Halványan.Mi történt vele.
-Rajtakaptam ahogy épp megcsal egy másikkal.-felelte kimérten.-Kitalálod ki volt az?
Nem akartam kitalálni,mégis egy belső hang idegesítően suttogta,hogy Lucas volt az.
-Gondolom most meg kéne magyarázzak pár dolgot.
-Nem ártana.-feleltem kissé túl csípősen.Fel emelte az egyik szemöldökét,de nem szólt semmit.-Még várok.
-Akkor azt javaslom,hogy ülj le mivel ez hosszú lesz.
Leültem az ágyára és keresztbe fontam a kezeimet a mellemnél.Egyáltalán nem voltam csalódott,vagy aggódó,mint amikor benyitottam,most már inkább ideges voltam.Próbáltam álcázni az idegességemet,de Paul rögtön észrevette.Nem is csodálom,a furcsa az lett volna,ha nem veszi észre.Ennyi év ismeretség után már úgy olvasunk egymás arckifejezéséből és szeméből,mintha csak egy izgalmas regényt lapozgatnánk.Ez a dolog néha áldás,de a legtöbbször átok.
Fogalmam sincs mi okból kifolyólag,de eszembe jutott az az este amikor bevallotta,hogy szeret.Sosem volt egy szívbajos ember,aki fél kimutatni,hogy mit érez vagy épp mit gondol,de mégis nagyon meglepődtem mikor elmondta mit érez azon a hideg éjszakán.Mintha csak tegnap lett volna,annyira belevésődött az emlékezetembe.Egy fellépésük után kint vártam őket,hogy gratuláljak nekik,mint mindig.Az egy dolog,hogy már akkor is meg volt a önbizalmuk,de nem árt azt néha-néha erősíteni,főleg most,hogy még a zenélés elején vannak.
Szóval idegesen topogva vártam őket a pub előtt,eszem ágában sem volt bemenni oda,elég volt nekem az,hogy hallgattam őket gyakorlás közben,plusz a szüleim úgy se engedtek volna el engem,főleg az után a kiruccanásom után a Cavernbe Lorrieval.A hideg csípte az arcomat,ezért kissé feljebb tekertem magamon a sálamat ami persze nem sokat segített.Épp mikor elhatároztam,hogy haza sietek akkor jöttek ki,kipirult arcukon hatalmas vigyor terült széjjel.
-Michi ugye nem akartál meglógni?-kérdezte John miközben átkarolt.
-De igen,mégis mennyi ideig terveztetek itt hagyni engem?Egy...
-Hölgyet nem illik megváratni.-kántálták egyszerre majd hatalmas nevetésbe törtek ki.Megforgattam a szemeimet,de azért én is megeresztettem egy mosolyt.
-Milyenek voltunk?-kérdezte izgatott arccal George.
-Mint mindig.Remekek.-vigyorogtam.
-De mégis honnan tudod Miss Wright mikor nem is voltál bent?-kérdezte viccesen megdorgálva Paul.Az arcom elvörösödött,de hála a kinti hidegnek egyiküknek sem tűnt fel a változás.
-Kintről is remekül lehet hallani.-legyintettem-De most már igazán menjünk!A földhöz fagyott a lábam.
-Ne nyavalyogj Michi nem áll jól.-nevetett John-Gyere haza kísérlek.
-Nem kell.-szólt közbe gyorsan Paul.Mindannyian furcsán néztünk rá-Közel lakik hozzám.
-De Paul,ha jól tudom te arra fel...-George elgondolkodva beszélt mire John rálépett a lábára aminek az lett az eredménye,hogy ő hangosan feljajdult-Ezt most miért kaptam?Tényle...
A többi részét a beszélgetésnek már nem hallottam,mert Paul a kezemnél fogva elrángatott.Az utca végéről viszont még mindig hallani lehetett,hogy valaki veszekszik meg nevet,viszont azt már nem nagyon értettem,hogy miről.Az igazat megvallva nem is nagyon érdekelt,az összes figyelmemet Paul kötötte le aki mellettem sétált és meredt maga elé bambán.Az egyik kezét a zsebébe tuszkolta bele,míg a másikről a körmét rágcsálta le.Akkor már elég rég óta ismertem ahhoz,hogy tudjam,csak akkor rágja a körmét ha nagyon mélyen gondolkozik,vagy izgatott.Fogalmam sincs miért akart hazáig kísérni,ha egész végig meg sem szólal,ezt meg is jegyeztem neki.
-Paul mégis minek kísérsz haza?Van lábam,elég közel lakok és...
-Figyelj Michelle.-mindkét kezével megragadta a vállamat és mélyen a szemembe nézett-Úgy érzem meg kéne beszéljünk pár dolgot.
-Mit csináltál megint?-kérdeztem az égre emelve a szemeimet-Előre szólok,hogy most nem fogok fedezni.A múltkor is majdnem lebuktam,csak egy hajszál híján volt az egész.
-Félreérted.-rázta meg a fejét-Nem csináltam most semmi rosszat.
-Akkor?
-Szeretlek.
Ezt a szót úgy mondta ki,mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne,pedig szerintem nem az.Ott állt velem szemben azon a hideg téli napon és várt valamire.Egy válasz,kitörés,nevetés...bármi.Én pedig csak néztem kerek szemekkel rá,képtelen voltam normálisan gondolkodni.A szívem gyorsan dobogott,Paul pedig úgy tűnik,hogy határozott."Ha én nem csinálok valamit,akkor majd ő" elven lefelé hajolt,hogy megcsókoljon.Ezt nem engedhettem meg neki,hiszen még csak nem is tetszik nekem,nem,hogy szeressem.
Mintha a vér hirtelen visszatért volna a kezeimbe.Még mielőtt túl közel került volna hozzám eltoltam magamtól.Értetlenül nézett rám,amitől ideges lettem.Nyilvánvaló volt,hogy arra számított nem bírok nemet mondani neki.Ez a beképzeltség rettentően kihozott a sodromból.
-Sajnálom Paul,de én nem szeretlek.-a hangom fagyos volt,határozottan néztem a szemébe.Látszott rajta,hogy összetört benne valami,lehet az a nagy önbizalma?
-Tessék?-kérdezte hitetlenkedve.Mély levegőt vettem és elismételtem a válaszom.Paul arca elfehéredett,pont úgy nézett ki,mint egy sárgás viasz test.
-Az nem lehet...-motyogta.
-Mégis miért ne lehetne?-kérdeztem felhorkantva.
-De hiszen én...
-Te mi?Azt hitted a nyakadba ugrom és agyon csókolgatlak?Egyáltalán eszedbe jutott az a változat,hogy nem tetszesz nekem?-kérdeztem csípősen.Tudtam,hogy nem kéne úgy leordítsam a fejét,ritkán idegesítenek fel,de ha egyszer sikerült,akkor viseljék a következményeket.
Paul lenézett a cipőjére és mondott valamit.Nem értettem pontosan mit,mert túl halkan mondta.
-Amint látom nem.Látod ez a baj-sóhajtottam-túl magabiztos voltál.Sajnálom Paul.
És otthagytam.A hideg téli napon ott hagytam összetörten és megszégyenítve.Gondoltam rá,hogy visszafutok hozzá,szorosan magamhoz ölelem és bocsánatot kérek tőle,de azért nekem is van becsületem.Szerintem megérdemelte azt amit kapott tőlem,ha nem harcol valamiért akkor elveszti.Ezt is meg kellett tanulni valamikor.Lehet,hogy kissé túl durván mondtam meg neki,de szép szóval meg semmit sem értem volna.Érdekes mód másnap reggel úgy viselkedett,mintha semmi sem történt volna.Ugyan úgy vigyorgott,hülyéskedett és beszélgetett velem,mint eddig.Semmi változás nem volt a viselkedésében,de ez csak a látszat volt.John szólt két hét után,hogy egyszer rajtakapta ahogy magába roskadva ül az író asztala előtt,összetörten.Pontosan nem lehet tudni,hogy meddig tetette előttem,hogy minden rendben van vele,én személy szerint egy hónapra tippelek.
Most pedig újra összetörten görnyed az íróasztala felett,bambán mered maga elé és rágja a körmét.Türelmesen vártam,hogy összeszedje a gondolatait,az alatt az idő alatt legalább lenyugodtam.
-Figyelj Michelle-megint úgy kezdi,mint akkor.Tudtam én,hogy ennek nem lesz jó vége.-Amit most mondani fogok,kérlek ne ítélj meg érte,rendben?
-Megpróbálom.
-Michi!-arca kétségbeesett volt,szeme még nagyobbnak tűnt.
-Rendben,rendben.-emeltem fel a kezeimet védekezve.Fáradtan sóhajtott majd újra rám nézett.
-Én Lucast már régebb óta ismerem,mint te.Még Petenek volt egy iskolai ismerőse,és azt kell mondjam,hogy nem valami jó körülmények között találkoztunk.
-Ezt meg,hogy érted?-a szám teljesen kiszáradt,és volt egy rossz előérzetem.
-Tinédzser éveimben tudod,hogy nem voltam a legjobb lelkű ember.Olyasmiket tettem amiket most már megbántam.-grimaszolt egyet és folytatta-De azt amit kaptam tőle,szerintem nem érdemeltem meg.
-Mégis mit történt?-kérdeztem remegő hangon.Ezen a ponton most már nem tudtam visszafolytani az aggodalmamat.
-Volt egy barátnőm,Tyla.Emlékszel?
-Halványan.Mi történt vele.
-Rajtakaptam ahogy épp megcsal egy másikkal.-felelte kimérten.-Kitalálod ki volt az?
Nem akartam kitalálni,mégis egy belső hang idegesítően suttogta,hogy Lucas volt az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése