15 Fejezet

Váratlan fordulatok

     A napot hatalmas fejfájással kezdtem a földön.Kábán körül néztem Lorrie lakásában,legalábbis abban reménykedtem,hogy Lorrie lakásában vagyok,mert egyenlőre semmi sem volt ismerős,sőt magát Lorriet se találtam sehol,bár merre is néztem.Igyekezdtem minnél hamarabb fel tápászkodni a földről,de nehézkesen sikeredett mivel szédültem is.Hirtelen becsapódott egy ajtó és egy férfival álltam szemben.A legkissebb fogalmam sem volt,mit keres egy köpenybe burkolódzott férfi velem szemben,és láthatóan ő neki sem volt semmi fogalma mit keresek itt.

-Ön mégis kicsoda?-kérdezte hitetlenkedő hangon miközben flegmán végig nézett rajtam.

-Én is kérdezhetném ugyan ezt.-válaszoltam fagyosan.

-Na takarodjon innen mielőtt még ki nem hívom a rendőröket.-a férfi mellé egy nő is ki jött az egyik szobából ugyan csak köpenyben.Megkövültem meredt rám,de nem volt ideje semmit se mondani,mivel és már is megkerestem a cipőmet és amilyen gyorsan csak lehetett ki rohantam az idegen lakásból.Meg sem álltam míg legalább hat ház tömbnyire nem voltam tőlük.Lihegve néztem körül a környéken,és rá jöttem,fogalmam sincs merre vagyok.Pénzt kerestem a ruhámban,hála az égnek az összes borravaló a tegnapról ott maradt.Reménykedtem abban,hogy Lorrie nem Párizsban,vagy a Föld másik részén kötött ki.Fogtam egy taxit ami le vitt Lorriehoz.Az ajtó zárva volt,ezért addig kopogtam míg ki nem nyitotta egy fél meztelen férfi.Kómásan nézett le rám,haja össze-vissza állt.

-Öhm...elnézést azt hiszem el té...-kezdtem bele,de amint meghallottam Lorrie hangját rögtön be mentem a szobájába.

-Oh,csak te vagy az.Már meg ijedtem.-nevetett fáradtan Lorrie.A szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek,haja borzos volt,ruhája pedig kinyúlt.Volt egy olyan érzésem,hogy valahogy én is így festhetek.

-Azt hittem te is máshol kötöttél ki.

-Miért te hol voltál?-kérdezte teljes szívéből nevetve.

-Fogalmam sincs.Valószínűleg most szakítottam el egy szerelmes párt.-válaszoltam kifejezéstelen arcal,Lorrie viszont hahotázva esett hátra az ágyába.

-Kicsoda ez?-kérdezte a számomra ismeretlen férfi.

-Oh,csak Michelle,a hugicám.-kacsintott rám Lorrie.

-Ilyet,többet soha nem csinálunk.Mentem haza.-megkerestem a táskámat és ki siettem a házából,egyenes haza.

-Még hívlak!-ordította a küszöbről még mielőtt eltűntem volna a szeme elől.

    Idegesen mentem haza felé,szerintem ebben a helyzetben mindeki idegesen ment volna haza.Ritkán húzom fel magam,de mikor fel húznak,akkor mindenki fusson előlem.Már megint meg történt,akárcsak régen.Mégis mi vagyok én,holmi tinédzser lány?Mégis be kell vallanom,hogy segített egy picit,ezek után már nem is érdekelt Lucas.Egy kósza pillanatra  még kiváncsi is lettem miket csináltunk Lorrieval reggelig,de aztán inkább meggondoltam magam."Jobb néha a tudatlanság" mondta bölcsen apukám,ez a mondása tökéletes erre helyzetre.

   Azt kell mondanom jót tett nekem az a séta,így legalább mire haza értem többé kevésbé le nyugodtam.Most,hogy volt ennyi időm le ültem beszélgetni apával is,hiszen rég nem beszélgettem vele,olyan igazán.A mai napon albumokat nézegettünk és fel idéztük a jó és rossz emlékeket,de inkább csak a jókra koncentráltunk.Vicces volt visszagondolni arra az időszakra amikor még kicsi gyerek voltam,vagy mikor anya és apa meg ismerkedtek.Azt a történetet soha sem fogom meg unni,főleg ahogy apa meséli,úgy az igazi.Még mindig csillog a szeme,még ha csak fel is idézi a pillanatot.Apa tizenhét volt,anya pedig csak tizennégy.Apa sármos fiatal ember volt,de eléggé vissza húzódó,így mikor meglátta anyát azon a bizonyos estén nem tett semmit,hogy ő felfigyeljen rá.Csendben meghúzódott egy sarokban és onnan figyelte ahogy táncol,beszélget és nevet másokkal.Csak a negyedik vagy ötödik bulin merte megszólítani,anya pedig rögtön bele szeretett.A kor külömbség ellenére találkozgatta s majd járni is kezdtek,csakhogy anya szülei nem nézték jó szemmel,hogy a cseperedő kislányuk már is fiúk társaságát keresi,ezért nem engedték el,hogy találkozzon apával.Persze ez mit sem változtatott,mivel éjjelenként együtt kiszöktek,vagy iskola után megvárták egymást.Akárcsak egy romantikus novellában,nehéz bele gondolni,hogy régebben anya is kiszökött,csak úgy,mint én.

-Michelleeee!Keresnek a telefonon!-kiáltott fel anya a nappaliból félbeszakítva a beszélgetésünket apával.

-Haló?-kérdeztem nevetve a kagylóba mikor leértem.

-Szia Michi!-Ringo energikusan beleszólt a telefonba ami kissé meglepett.Őszintén szólva ő volt az utolsó ember akire számítottam,hogy hívni fog.

-Oh,szia.

-Nem is örülsz,hogy hívtalak?-kérdezte lelombozva.Magam elé képzeltem,ahogy ártatlanul rám néz azokkal a hatalmas kék szemeivel,ezen a gondolaton el kellett nevetnem magam.

-De igen.Csak őszintén szólva azt hittem Paul fog hívni.

-Eléggé el van foglalva a dal írással.Eppy egy hét határ időt adott,hogy csináljunk elegendő számot egy albumra valónak.Nagy munka vár Johnra és Paulra szóval felőlük egy ideig nem fogsz hallani.

-Mr Epstein megőrült.Emberileg lehetetlen,hogy egy hét alatt annyi szám össze gyűljön.-kucogtam.

-Dehogy neem!Michi,te még nem ismered eléggé Eppyt.Ha akarja,akkor arany is potyogni fog az égből.-nevetett Ringo.Igen,pont ez hiányzott annyira belőle.A humora.

-Nem változtál semmit.-szólaltam meg halkan.

-Kellett volna?-kérdezte lágyan.Rég nem hallottam így beszélni,hogy pontosak legyünk,két éve.

-Nem,dehogy is.Csak megjegyeztem.-nevettem eröltetetten.Pár percig csend volt,de az a kellemetlen fajta,amikor az ember nem tudja mit mondjon a másiknak,pedig folytatni akarja a beszélgetést.
-Michi?-kérdezte habozva.
-Igen?
-Kérdezhetnék valamit?
-Mondd csak.-nagyot nyeltem,a szívem pedig a torkomig ugrott.
-Hol rontottuk el?-ez volt az a kérdés amit nem akartam hallani.Legalábbis egyike volt a soknak.Remegő kezemmel megragadtam az asztalt,és óvatosan leültem a fotelünkbe.Behunytam a szemem és koncentrálni kezdtem,de Ringo nem sokat segített,mert közbe beszélt-Úgy értem,olyan aranyosak voltunk együtt,ezt neked is be kell vallanod.És ne ijedj meg,nem azért kérdezem mert...na érted te,csak szimplán kiváncsi vagyok,így leagalább a követ..
-Ringo elhallgatnál egy pillanatra?-kérdezte kissé élesebben,mint amennyire szerettem volna.
-Megint sokat beszéltem egyszerre,mi?-kérdezte nevetve.
-Igen.-válaszoltam sóhajtva.-Szokásod ha izgulsz.
-Rossz szokás.
-Eléggé.-nevettem el magam-Amúgy meg öszintén szólva nem nagyon emlékszem már miért szakítottunk.Nem ment és kész.-pár percig megint csend volt,azt hittem,hogy Ringo le rakta-Itt vagy?

-Figyelj én..öhm..azt hiszem most megyek,mert..igen.Még hívlak.Szia.

     Még csak meg sem várta,hogy válaszoljak le is rakta a telefont,pedig nekem most jutottak eszembe kérdések amiket még fel akartam őket tenni.Most már mindegy,ha nem más akkor meg írom neki levél formájában.